Románia elnökének szóvivője, Tatiana Niculescu Bran egy régi, a kommunizmus éveiből ránk maradt szállodához hasonlította a Cotroceni-palotát, ahol a megkopott luxus és művi ünnepélyesség uralkodik.

A Cotroceni-palotának egy kommunista korszakbeli ócska luxusszállodához való hasonlítása a valóság mélyreható átérzésével kapcsolatos és nem kellene polemikusan kezelni. Traian Băsescu volt tanácsadói sajnos sértve érezték magukat, minek következtében nem vették észre a lényeget. Igaz, egy maliciózus feltételezés is megjelent, ami – részben – magyarázza a reakciójukat: „Valószínűleg mindazok, akik az utóbbi 25 évben az elnöki hivatal irodáiban dolgoztak, elégedetten élhették át az uralkodásnak ezt a koreográfiáját.” (Cotroceni – 25 évnyi „kiskirályosodás”, Tatiana Niculescu Bran Facebook-oldala)

Nem tudjuk, hogy Tatiana Niculescu elődeinek tetszett-e mindez, vagy csak beletörődtek és inkább azt választották, hogy nem látnak semmit. Adrian Săftoiu például elismerte, passzol a leírás, de helytelenítette e benyomások közzétételét. Szerinte ezek

az „apparátus” belügyét képezik,

és nem kellene közszemlére tenni őket. „Ilyenfajta megjegyzéseket mi is tettünk, de csak egymás között”, mondta még Adriana Săftoiu, viszont nem adott semmilyen magyarázatot a diszkréció okára.

Ám a volt cotroceni-i tanácsadók még cáfolat közben is megerősítik és kiegészítik Tatiana Niculescu leírását, hiszen, ha „nem is élték át elégedetten az uralkodás koreográfiáját”, mindenesetre úgy vélték, hogy tisztségük kommunikálhatatlan lényegéhez tartozik. Márpedig éppen ez a „titok” írja le a legjobban

a szokványos élet felett álló valóságban

való részvétel érzését. A hatalom kényelmetlen lehet, megkövetelhet bizonyos korlátozásokat, de cserébe egy kommunikálhatatlan elégedettséget nyújt. Éppen az fejezi ki a hely lényegével való intim paktumot, hogy eddig senki sem beszélt nyilvánosan a Cotroceni-palotán belüli élet kellemetlen részéről, melyet – úgy tűnik – a hatalomról alkotott elavult elképzelés ural, melyben a sokemeletes hierarchia, a hajbókolás, a rangkórság, a látszólag abszurd komplikációk fontos szerepet játszanak. A „Nagy Cotroceni Szálloda” nem más, mint

a hatalom másik neve,

egy elavult hatalomé, mely az összes demokratikus átalakulás ellenére csökönyösen túl akar élni.

Azt mondtam, a szóvivő bejegyzése nem az elődei elleni támadás, hanem egy mélyrehatóbb valóság kifinomult leírása. Tatiana Niculescu arra utal, hogy a hatalom legmagasabb szintjén megnyilvánuló stílus egy egész társadalmi valóságra mutat rá, továbbá arra, ahogy a politikai társadalom egésze meg van szervezve: „A Palota folyosóit járva az ember jobban megérti a kommunizmus bukása óta eltelt 25 év Romániáját, minden jóval és rosszal, de a helyi ’kiskirályi’ kultúrát is. Főleg az válik világossá, mennyire sürgős az (elnöki, de nemcsak elnöki) adminisztráció megváltoztatása, a minden szinten végrehajtott ’kiskirály-mentesítés’, illetve hogy megtaláljuk a helyünket a XXI. századi jelenben.”

E megjegyzések az a fő jellemzője, hogy a rossz szokást egy gondolkodási mód, bizonyos mentalitások és régi hagyományokra visszatekintő megnyilvánulások és nem néhány ember, vagy párt rovására írják. A Rossz diffúz és mindenhol jelen van, még ott is, ahol az elfogult szellem azt hitte volna, hogy a Jó székhelye található.

Tatiana Niculescu lényegében azt mondja, hogy Romániában a politikai szerveződésről olyan koncepció uralkodik, mely ellenáll a nyugati világ nyitottabb, egyenesebb és egalitárius szellemének, hogy itt még mindig a ceremoniális formákat és a hierarchia külső jegyeit részesítik előnyben, és hogy maga az elnöki hivatal is ebben a légkörben élvezkedett. Elkerülhetetlen, hogy mindazok érintve érzik majd magukat, akik megfordultak a Cotroceni-palotában, megkötve paktumukat a hely szellemével, de nemcsak róluk van szó, hanem mindazokról, akik a román társadalomban hangadók voltak. Ugyanúgy, ahogy a kommunizmus sem maradhatott volna fenn önkéntes részvétellel és gyáva szerepvállalás nélkül, a posztkommunizmusnak sem lehetett volna hosszú élete a hatalom e kompozit stílusához való bensőséges csatlakozás nélkül.

Ami a változást illeti, nem kellene gyors fejleményekre számítanunk, de az már nagyon jó kezdet, hogy – végre – nyíltan beszélnek bizonyos dolgokról.