Kedveseim, ma arról írok, mit tartok nagyra a románságomban: nem a más nemzetekkel szembeni különbséget. Hanem a közös dolgainkat.

Vegyük sorra:

A töltött káposztát a törököktől vettük át. De levetettük a bugyogójukat, hogy Németországból érkezett francia nadrágot húzzunk fel helyette.

A bolgároktól tanultunk meg írni – igen, az első román nyelvű dokumentumokat cirill betűkkel írták. A nyelvünk latin, de a „szerelem” szóra szláv és olasz szavunk is van.

Egyetértünk abban, hogy a rómaiaktól származunk, de dobrudzsai palacsintát készíteni a tatároktól tanultunk meg. Belépőjegyet szedünk az Erdélybe 1200 tájékán érkezett teuton lovagok kastélyainál, de csodáljuk őket annyira, hogy a minőségi munka mintájának tekintsük őket.

A görög szindrofia szó jelzi a mulatozásunkat – és attól tartok, ez a foglalkozás a fanariótákkal érkezett ide és nem akar távozni, mert nagyon a kedvünkre van!

Népzene? Előbb hallgassák meg a 17. századi oszmán mehterhanét és aztán még beszélünk. Bárányka (mioriţa)? Van egy szerbiai változat is. Igen, de Szerbiában nincs egy Vlaicu. És Törökországban sincs egy Tristan Tzara, művészeti iskolaalapító a 30-as évek Párizsában, de ugyanakkor moldvai zsidó is.

Büszkék vagyunk a románságunkra, de vajon tudatosul-e bennünk,

hogy más nemzetekre is büszkék vagyunk?

Azokra, akikkel együtt éltünk, akiktől tanultunk?

Ezért emlékeztetlek örömmel benneteket arra, hogy december elsején nemcsak magunkat ünnepeljük. Hanem mindazokat is, akik miatt olyanok lettünk, amilyenek vagyunk.

Isten éltesse tehát a legendát, a románokét és dákokét, a törökökét és a tatárokét, a németekét és a magyarokét, a zsidókét és az olaszokét, a görögökét és a bolgárokét és a szerbekét…!

Isten éltesse mindazokat, akik egy-egy búzaszemmel hozzájárultak lelkünk teli zsákjához!

Mert románként nem sziget vagy, hanem egy vízcsepp a nemzeti sorsok óceánjában. A román egy összeg, nem csak egy felkiáltójel…

Isten éltessen, kedveseim, és ne feledjétek, annál vidámabb a mulatság, minél többen örvendezünk együtt!