A román állam első világháború utáni létrehozásának volt egy olyan aspektusa, melyet a román történelemírás és az 1989 utáni ünnepségek szervezői mindig háttérbe toltak. Nagy-Románia nagyon változatos etnikai összetételű állammá vált, mely minden szerződésben kötelezettséget vállalt arra, hogy teljes mértékben méltányos bánásmódban részesíti a kisebbségeket. A trianoni szerződésben például az áll, hogy „Románia Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy Romániában a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei (…) védelemben részesüljenek.” (47. cikkely). I. C. Brătianu a Képviselők Gyűlésén 1919 decemberében mondott beszédében elismerte, hogy mélységesen megalázottnak érezte magát, mert a szövegek eredeti szerkesztésekor nem konzultáltak vele, de végül elfogadta azokat, hogy ne „alakuljanak ki ellenséges kapcsolatok” a szövetséges hatalmakkal.

Aztán a következő évtizedekben élesen merült fel a román állam részévé vált új etnikai és vallási kisebbségek kérdése. A revizionista Magyarországgal kialakult feszült kapcsolaton túlmenően a román társadalom azzal a nagy gonddal szembesült, hogy

befogadó módon kellett meghatároznia

az állampolgárság kérdését. Ez egyáltalán nem volt egyszerű. 1930-ban Romániában 1.425.507 magyar (7,9%), 745.421 német (4,1%), 728.115 zsidó (4,0%), több mint félmillió rutén és ukrán, szinte ugyanannyi orosz, valamint más kisebbség élt. De az 1918 utáni Románia új, vagy részben új kisebbségeinek társadalmon belüli súlya valójában jóval nagyobb volt, hiszen ők adták a városi népesség, a gazdasági és kulturális elitek jelentős részét.

A kommunista rezsim a témára saját, kezdetben az „osztály”-szemléletnek alárendelt megoldásaival válaszolt, az utolsó évtizedekben viszont valóságos

etnikai tisztogatási politikát folytatott,

kiváltva a zsidók, szászok és svábok tömeges emigrációját. A magyaroknak nem volt hova menniük, és ezen kívül volt egy szülőhelyhez szorosabban és bensőségesebben kötődő jelentős falusi népességük. Esetükben más politikát, az etnikai összetétel belső vándorlással történő felhígítását alkalmazták. Míg a kommunizmus bukásakor zsidók már szinte egyáltalán nem voltak, 1989 után a megmaradt szászok nagy része is elment.

Ha visszatekintünk a romániai etnikai kérdésre, azt mondhatnánk, hogy azt nagyrészt megkerülték. A magyarok kivételével, akik itt maradtak egyenlő jogokat követelni, a többiek vagy emigráltak, vagy Besszarábia és Észak-Bukovina 1940. júniusi átengedése után visszakerültek a szovjetesített orosz térbe.

Tehát nem csoda, hogy nem sikerült eléggé jól tisztázni az állampolgárság és etnikum közötti kapcsolatot és a közéletben mindig is úgy tűnt, hogy

a románság és a román állampolgárság egybeesik.

Minden párt rendkívül nyugtalanná válik, amikor a magyarok annak ellenére vitatják újra az állam „nemzeti” jellegét, hogy a magyarok – valójában – a szigorúan vett „nemzetállam” fogalmat meghaladó jogokkal rendelkeznek.

De egy nagyszebeni szász államelnökké választása újra a figyelem középpontjába állította a témát. Wolfgang Scheida, a Die Welt újságírója a minap nyíltan Klaus Johannisnak szegezte a kérdést: „Johannis úr, ön német, vagy román?” A megválasztott elnök pedig olyan választ adott, mely kivált most, Nagy-Románia évfordulója környékén különös jelentőséget kap: „Román állampolgár, következésképpen román vagyok. Etnikai értelemben német és a Romániában élő szászok egyre kisebb csoportjának tagja vagyok. Most, hogy megválasztottak, nagyon románnak érzem magam. Németségemnek nincs semmi köze Németország Szövetségi Köztársasághoz, mint államhoz, hanem a német nyelvvel és kultúrával kapcsolatos.” (Die Welt, 2014. november 30.)

Ezáltal 96 évvel a román nemzetállam létrehozása után

az állampolgárság újrafogalmazása

és a „polgári hazafiság” valódi megértése szempontjából szimbolikus jelentőségű pillanatban vagyunk. Valószínűleg az utóbbi évtizedben a világban szétszóródott és a nagyvárosok politikai iskolaként működő kozmopolita tapasztalatát átélő „tősgyökeres” románok is hozzájárultak a vérből fakadó szolidaritás és a polgári hazafiság közötti világosabb különbségtételhez. Mindenesetre, csaknem egy évszázaddal a nemzeti egység megvalósulása után a románok azt jelezték, hogy túlléptek, vagy azon vannak, hogy túllépjenek a politikai életüket mindig is megterhelő etnicizmuson.