Maghiaromania
hungarománságról
Szerző: Rusz Péter
2014. június 18. szerda, 23:32
Hanem arról, hogyan söröztünk a magyarománokkal Kolozsváron.
Március 15., Kolozsvár, Bocskai tér. Nyakamban a fényképezőgépemmel állok az Új Jobboldal tüntetői között, és valamitől, ami a levegőben vibrál körülöttem, görcsbe rándul a gyomrom. 
 
Június 18., Kolozsvár, Enigma. Vigyorgó asztaltársaság sörrel koccint a kávézó kerthelyiségébén. A Maghiaromânia olvasótalálkozóján ülünk, mindenki egy számára addig tökismeretlennel cseréli az eszmét, merthogy a blog szerzői kalapból sorsolják ki az érkezők helyét az asztalnál. A levegőben ismét van valami, amit nem tudnék szavakba foglalni - bár a love is in the air kétségkívül adná magát -, annyit érzek csak, hogy jól esik. 
 
Sever Ioan Miunak, alias Olahusnak mindenkihez van egy jó szava, magyarul is akár, és ahogyan árad belőle a kíváncsiság, arra gondolok, hogy ez az ember nem a Lucian Mândruța-féle populista magyarsimogatást műveli. Őszinte, önzetlen érdeklődést látok rajta. És mintha ez lenne a legfontosabb ebben az egészben. Vagy ahogyan a blog mottója mondja:
 

Nem tudnak ők annyira gyűlölni, mint amennyire mi tudunk szeretni!

 
„A találkozók célja, hogy lássuk, kik valójában az olvasóink, és hogy ők is lássanak minket. Kíváncsiak vagyunk az igényeikre, a visszajelzéseikre. Szándékunk, hogy kialakuljon egy olyan konszolidált olvasói tábor, akiknek később komolyabb rendezvényeket is szervezhetünk” - magyarázza Szilágyi BurePista István, a blog másik tartóoszlopa, aki Székelyudvarhelyen született, és jelenleg Bukarestben él.
 
 
 
Kérdezem tőle, hogy a blog iránti érdeklődés is így oszlik-e meg, ahogyan az asztalnál ülünk - mindössze két román jött el, az egyik egy újságíróhölgy -, bólogat, hogy igen, az arány 65-35 százalék, nagyjából minden harmadik olvasó román. A beszélgetésünkből kiderül, hogy a jövőben szeretnének civil szervezetté alakulni. Legalábbis ez van tervben.
 
Hogy az egymással való viszonyunk milyen lesz, az nem a Diaconuk, és nem a Corlățeanok, mégcsak nem is a Tőkés Lászlók határozzák meg. Hanem, hogy mikor hajtjuk fel a sorompóinkat - ez jár a fejemben, amikor elbúcsúzom tőlük. És kilépek az utópiából az utcára.
 
Mondják, az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. Az első lépés az lenne talán, hogy leszállunk a sértődöttségünk és frusztrációnk sztratoszféráig katapultált polcáról, és leülünk sörözni. Egy asztalhoz.
 
A maghiaromâniások már megtették ezt a lépést. Egymás felé. 
 

 

comments powered by Disqus
Egy héten belül egy erdészt meggyilkoltak, egy másik pedig csak a szerencsének köszönhetően menekült meg a fatolvajoktól.
Több magyar tannyelvű tanintézetet is érint a szigorítás.
A nagybozintai volt aranybánya után maradt ülepítő tó és meddőhányó még mindig ontja magából a mérgező anyagokat, a problémával két évtizede nem foglalkozik senki.
Bár Románia nem szavazta meg, így is sikerült a többség szavazatát elnyerni az Európai Unió Tanácsában.
A párt szerint „bomlasztó tevékenységet” folytatott Székelyudvarhely polgármestere.
Nos, a szerző szerint nagyon úgy tűnik, hogy nem. Ezért elsősorban Románia a hibás, na de persze, hogy mindjárt ott lohol mögötte az ellenséges Magyarország.
A taláros testület az államfőnek és a kormánynak is (részben) igazat adott a vitában, szóval nesze semmi.
A caracali áldozat megmentését megkönnyítette volna, ha működnek az európai támogatással beszerzett, segélyhívásokat fogadó eszközök.
Az mondjuk érthetetlen, miért kellett másfél évet várni a döntésre.
Mert azok a francos kisebbségek állandóan elnyomják őket a saját szent földjükön. Mint anno, a grófok.
Miért sajnálják ki a mogyorót a csokiból, ha az román piacra kerül? Hány termék alkalmaz kettős mércét Nyugat és Kelet között?
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.