Nem vagyunk hívei az erőltetett aktualizálásnak, de hadd jegyezzük meg: azok a magyarországiak, főként alföldiek, akik ma simán lerománoznak egy erdélyi vagy partiumi magyart, nem árt, ha belegondolnak, hogy lehet, csak a vakszerencse mentette meg őket attól, hogy ma ők is román állampolgárok legyenek. Hajszálon múlt ugyanis, hogy az első világháborút követő párizsi békekonferencián Románia nyugati határait nem Debrecen előtt húzták meg, úgy, hogy a román oldalra került volna Mátészalka, Vásárosnamény, Békéscsaba és Gyula is. Ez viszont már a szabályokat diktáló nagyhatalmaknak is túl sok lett volna – mondta a Korunk Akadémia Trianon 100 rendezvénysorozatán L. Balogh Béni.

A temesvári születésű, Kolozsváron végzett, Budapesten élő történész-főlevéltáros szerint

a béketárgyalásokon a határok kijelölését kizárólag a győztes–vesztes logika határozta meg,

minden egyéb szempont, ha volt is, idővel háttérbe szorult, ami csak első hallásra tűnik magától értetődőnek, és utólag számos problémát is okozott. De ne szaladjunk ennyire előre, sőt menjünk vissza az időben 1883-ig: Románia ekkor csatlakozott az ún. hármas hatalmi egyezményhez, vagyis szövetséget kötött Németországgal, Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal. Megjegyzendő, nem föltétlenül volt Románia érdekeivel megegyező, hogy összekösse a sorsát egy olyan hatalommal, amelynek egyik területrészére, ha kimondatlanul is, de egy ideje már fájt a foga – természetesen Erdélyről van szó.

L. Balogh Béni (fotó: Szabó Tünde)

Ezért aztán 1914-ben, amikor kitört az első világháború, bár elvileg szövetséges volt a Német Császársággal és az Osztrák-Magyar Monarchiával, a Román Királyság inkább a semlegességet választotta. Hiszen – így okoskodott a román politikai elit, élén Ion I. C. Brătianu miniszterelnökkel, mint utólag kiderült: helyesen – mit ajánlhatnának névleges szövetségesei a támogatásért cserébe, győzelem esetén? Besszarábiát. És mit ajánlhatnának az antanthatalmak, ha sikerül legyőzniük a Berlin-Bécs-Budapest-Isztambul-Szófia tengelyt? Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – ami azért mégiscsak nagyobb falat.

Úgyhogy a románok kivárásra játszottak, de közben titkos tárgyalásokba kezdtek az antanttal, és 1916-ban aláírták az ún. bukaresti titkos szerződést – ez a titkosság egyébként visszatérő eleme a korabeli román politizálásnak. Gyorsan szögezzük le:

ha a világháború utáni területrendezéskor a győztes nagyhatalmak betartották volna a románoknak ebben a szerződésben tett ígéreteiket, akkor a magyarok még ennél is sokkal rosszabbul jártak volna.

Ennek értelmében ugyanis Románia megkapta volna nemcsak a történeti Erdélyt, a teljes Bánságot (aminek a délnyugati felét aztán a jugoszlávok szerezték meg), a Partiumként ismert területet, de a magyar Alföld keleti részét, a Tiszántúl egy részét is, egészen a Debrecen-Szeged vonalig.

Olyannyira titkos volt ez a megállapodás, hogy a központi hatalmak tényleg nem tudtak róla, Tisza István magyar miniszterelnök még két év múlva (!) sem akarta elhinni, hogy megköttetett. Pedig Románia 1916 nyarán elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a háborúba, természetesen az antant oldalán, be is törtek Erdélybe, de nem sokáig nyomulhattak előre, mert a német-osztrák-magyar haderő úgy visszaverte őket, hogy meg sem álltak Bukarestig, a román kormány pedig Iași-ba menekült.

Trianon, 1919 (Joseph Finnemore festménye)

Románia helyzete tehát egyáltalán nem volt rózsás, ráadásul 1917 októberében kitört Oroszországban a forradalom, hatalomra kerültek a bolsevikok, Lenin pedig ideiglenesen békét kötött a központi hatalmakkal. 1918 tavaszán a Román Királyság, mentve a menthetőt, kénytelen volt különbékét kötni, és kiszállni a háborúból – ezt a lépését az antanthatalmak később sem bocsátották meg neki, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy végül kevesebb területet kapott, mint amire számított. Az erőviszonyokat végül az fordította meg végzetesen, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett az antant oldalán, több mint egymillió katonával. 1918 őszén már világos volt, hogy fordult a kocka, a központi hatalmak nem tudják tartani magukat, sorra kapitulált Bulgária, Törökország, Ausztria-Magyarország, majd novemberben Németország. Románia ekkor ismét belépett a háborúba – kiváló időzítéssel, egy nappal a német fegyverletétel előtt.

A háborút tehát, ha csak paraszthajszálnyival is, Románia a győztes oldalon fejezte be,

és bár a nagyhatalmak orroltak rá a különbéke miatt, elismerték szövetségesüknek.

1919 januárjában megkezdődött a párizsi békekonferencia, amelyen csak a győztes államok – az öt nagyhatalom és számos kisebb társult ország, összesen 27-en – vehettek részt, több ezer képviselővel; a román küldöttség mintegy harminc főből állt, élükön az agilis Brătianu miniszterelnökkel, illetve az Erdélyt képviselő Alexandru Vaida Voevoddal, a budapesti országgyűlés korábbi képviselőjével. Magyarországot eleinte megfigyelőként sem hívták meg, nemcsak a vesztes státusa miatt, hanem azért sem, mert a zavaros belpolitikai helyzet (őszirózsás forradalom, kommün) miatt nem tekintették tárgyalópartnernek az egymást váltó magyar kormányzatokat, magát az országot pedig de facto nem ismerték el független államként. Huszár Károly kormánya volt az első, amelyet meghívtak a béketárgyalásokra, 1919 decemberében – csakhogy ekkor az új határok már le voltak szögezve, a magyar delegációnak semmilyen ráhatása nem volt az eseményekre.

A magyar küldöttség érkezik a békekonferenciára. Elöl Benárd Ágost, mögötte Drasche-Lázár Alfréd: ők írták alá végül a békeszerződést

De ne szaladjunk ennyire előre. 1918. november 3-án az osztrák-magyar csapatok Padovában letették a fegyvert, Magyarország külön konvenciót kötött az antanttal Belgrádban: ennek értelmében a Marostól keletre és délre fekvő területekről ki kellett vonulniuk, de Észak-Erdélyt egyelőre megtarthatták – és bár a Károlyi-kormány számára ez akkor viszonylag előnyös megegyezésnek tűnt (az már világos volt, hogy a teljes Erdélyt nem tarthatja meg Magyarország), néhány hét alatt kiderült, hogy az egyezmény fabatkát sem ér.

A román királyi haderő, amely a háború utolsó fél évében lényegében „pihent”, újra ütőképesnek számított,

ami nem mondható el a kimerült, szétesőfélben lévő magyar hadseregről. 1918 decemberében tehát a románok – Henri Berthelot tábornoknak, a balkáni francia csapatok vezetőjének tudtával és áldásával – benyomultak Erdélybe, elfoglalták a Székelyföldet, az év karácsonyán pedig már Kolozsvárra is bevonultak, majd onnan tovább.

A békekonferencia januári megkezdésekor tehát a románok már gyakorlatilag kész tények elé állították a nagyhatalmakat, azáltal, hogy az általuk kért területek egy részét katanai erővel uralták. Románia a konferencián korlátozott mértékben vehetett részt, de területi ügyekben meghallgatták az igényeit – a döntést viszont az öt nagyhatalom – illetve az európai területrendezésbe beavatkozni nem kívánó Japán távollétében a Négyek Tanácsa (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) – hozta meg; illetve léteztek alsóbb szintű testületek, mint a román–jugoszláv területi szakbizottság, amelynek tagjai közt korántsem volt teljes egyetértés: a viszály almája a Román és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között a Bánság hovatartozása volt.

A „négy nagy”: David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz, Georges Clemenceau francia miniszterelnök és Woodrow Wilson amerikai elnök

Brătianu miniszterelnök álláspontja egyértelmű volt:

a „Dnyesztertől a Tiszáig” nagyromán álom jegyében országának követelte mindazon területeket, amelyeket a szövetséges nagyhatalmak az 1916-os bukaresti titkos szerződésben nekik ígértek.

És bár a győztes hatalmak közt Románia megítélésében nem volt egyetértés – a franciák támogatták leginkább a román törekvéseket, az amerikaiak és a britek a legkevésbé, ezt határjavaslataik is tükrözték –, abban megegyeztek, hogy a bukaresti szerződést nem tekintik érvényesnek, a románoknak tehát le kell mondaniuk a legvadabb követeléseikről.

Brătianu azonban hajthatatlan volt, követelte a teljes Bánságot (de azért Párizsba menet megállt tárgyalni Sándor szerb régensherceggel) és a Tiszántúl nagy részét. Amikor világossá vált, hogy Románia „csak” azt a 103 ezer négyzetkilométert kaphatja meg, amely ma is a részét képezi (összehasonlításként: a megmaradt trianoni Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométer), elégedetlenségében otthagyott csapot, papot, békekonferenciát, illetve a helyettesét, Nicolae Mișut, és hazautazott.

Ekkorra azonban Magyarország felosztása eldöntöttnek volt tekinthető,

legkésőbb 1919. március 7-én az új határok nagyjából készen álltak (ezért nem életképes az a magyarázat, hogy a nagyhatalmak a budapesti kommunista hatalomátvétel miatt büntették volna Magyarországot, a Tanácsköztársaság ugyanis csak március 21-től datálható). A magyar Vörös Hadsereg a július 20-án indított offenzívájával kísérletet tett ugyan a Tiszántúl visszafoglalására, a román ellentámadás azonban megállíthatatlannak bizonyult, 1919 augusztusában a román hadsereg megszállta Budapestet.

Korabeli térkép az elképzelt Nagy-Romániáról

A román miniszterelnök ellenállásának a területi kérdések mellett volt egy másik fő tárgya is. Mielőtt erre rátérnénk: Ion I. C. Brătianu azért is érdemes a figyelmünkre, mert a korszak kétségkívül legformátumosabb román politikusaként ő testesítette meg azokat az elképzeléseket, amelyek Nagy-Románia állampolitikáját és a nemzetiségi kérdéshez való viszonyulást a román közgondolkodásban évtizedekre előre meghatározták. Az akkor már harmadik kormányfői mandátumát töltő politikus, a Nemzeti Liberális Párt megkérdőjelezhetetlen vezére

hajthatatlanságával, konok céltudatosságával és remek taktikai érzékével tűnt ki, ellentmondásos karaktere sokak számára viszont nem volt rokonszenves:

állítólag a románok legfőbb szövetségese, Georges Clemenceau francia miniszterelnök ki nem állhatta. A nyugatiak inkább Take Ionescut, a liberális miniszterelnök konzervatív-demokrata ellenfelét preferálták volna tárgyalópartnernek, aki nagyobb kompromisszumkészséget tanúsító politikus volt, területi kérdésekben is több engedményre lett volna hajlandó.

Brătianu meghallgatásán szinte kizárólag etnikai érvekre hivatkozott a területszerzés indokaként – talán nem függetlenül attól, hogy a kritikusabb amerikai delegáció eleinte ragaszkodott valamiféle etnikai igazságosság elvének alkalmazásához a területrendezésben. A román kormányfő azonban meghamisított statisztikai adatokat közölt, a Románia által igényelt területeken a román népesség arányát 72 százalékra tette, a magyarokét pedig 15 százalékra – úgy, hogy a magyar népességbe nem számította bele sem a székelyeket (amelyekre magyar ajkú, de különálló nemzetként hivatkozott), sem a magyar identitású zsidókat. (A valósághoz közelebb álló arány, az 1910-es népszámlálás alapján: mintegy 54 százalék a 31-hez.)

Ion I. C. Brătianu liberális miniszterelnök, Nagy-Románia „atyja”

Az etnikai igazságosság, az önrendelkezés Woodrow Wilson amerikai elnök által szorgalmazott elveit végül felülírták a – főleg Franciaország balkáni befolyásszerző politikáját szolgáló – stratégiai érdekek, illetve a győztes szövetséges jutalmazásának imperatívusza. Arról nem beszélve, hogy emellett több más érdekszempontnak is meg kellett felelni, ezek közül az egyik legfontosabb a vasútvonalak kérdése volt: az, hogy a nagyromán állam milyen vasúti összeköttetéseket „örököl” a Monarchiától, jelentős érvként esett latra, bár a bukaresti mohóságtól besokallt amerikaiak végül az asztalra csaptak, mondván:

ha a románoknak vasút kell, építsenek maguknak.

Így „menekült meg” végül Vásárosnamény és Mátészalka, amelyek eredetileg a Nagykároly-Csap vasútvonal közbeeső csomópontjai voltak.

De térjünk vissza Brătianu ellenállásának másik fő okára. A román miniszterelnök sérelmezte, hogy a nagyhatalmak egy kisebbségi szerződést akartak aláíratni vele, amelyben a hirtelen többnemzetiségűvé vált Románia garantálta volna, hogy betartja a nemzeti kisebbségek, köztük a százeszerszám határon „túlra” kerülő magyarok jogait. Brătianu ezt felháborodottan utasította vissza, egyrészt mert állítása szerint a kisebbségeknek máris egyenlő jogaik vannak („Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést”, ismerős?), másrészt mert ezt az ország szuverenitásába való durva beavatkozásként értékelte.

A szerződést nem volt hajlandó aláírni, és, mint említettük fentebb, haza is utazott Párizsból, később pedig a miniszterelnökségről is lemondott – a szerződést végül december 10-én a frissen kinevezett utóda, Alexandru Vaida Voevod látta el kézjegyével (ő egyébként, erdélyi politikusként, a magyar kommunista hatalomátvételben lehetőséget látott arra is, hogy az erdélyi, partiumi magyarokat – a bolsevizmustól való félelmüket kihasználva – a románok próbálják szép szóval meggyőzni: jobb soruk lesz Nagy-Romániában, mint Kun Béláék Magyarországán).

Az amerikai határjavaslat. Ez volt a legnagylelkűbb tervezet, meghagyta volna Kárpátalját, a Partium és a Vajdaság egy részét is Magyarországnak (forrás: Rubicon 2010/4-5.)

Az azóta méltatlanul feledésbe merült kisebbségi szerződés

a székely és szász közösségeknek helyi önkormányzatiságot, kulturális és vallási autonómiát garantált

– már ha betartották volna.

Innentől egyenes út vezetett Trianonig. A tények ismeretesek: 1920. június 4-én a győztes nagyhatalmak Magyarországgal is aláírták és aláíratták a békediktátumot, a versailles-i Nagy-Trianon palotában. A kocka megfordult, Románia és Magyarország egymásnak egyfajta inverzeivé váltak: Románia nemzetiségileg (nagyjából) homogén kisállamból közepes méretű, többnemzetiségű állammá vált, Magyarország többnemzetiségű középhatalomból pedig nemzetiségi szempontból (nagyjából) homogén kisállammá.

A történelmi Magyarország (Horvátország nélküli) etnikai összetétele. Teleki Pál térképe az 1910-es népszámlálás alapján

És bármennyire is elégedetlen volt „Nagy-Románia atyja”, Ion I. C. Brătianu a végeredménnyel, ebben az ügyben alighanem Petre P. Carp konzervatív pártvezérnek volt igaza (ő egyébként azon kevés román politikus közé tartozott, akik az osztrák-magyar orientációt támogatták), amikor, némi prófétai tehetségről is tanúbizonyságot téve, azt mondta:

Romániának akkora szerencséje van, hogy még kompetens politikusokra sincs szüksége.

Apropó Brătianu: amikor Lloyd George brit miniszterelnök nekiszegezte a kérdést, hogy mit kíván kezdeni a román fennhatóság alá került magyarok tömegeivel, sokatmondó, a román nemzetiségi politika végső célkitűzéseiről kendőzetlenül árulkodó választ adott. Azt mondta, a „mesterséges elemeket” (nem tudni, pontosan mit értett ezalatt, vélhetőleg azokat a magyarokat, akik nem Erdélyben vagy a Partiumban születtek, csak betelepedtek oda a Monarchia idején) igyekszik távozásra bírni; az őshonos, „állandó elemekkel” szemben liberálisabb bánásmódot alkalmaz majd, de idővel remélhetőleg ők is belátják, hogy érdekükben áll mihamarabb asszimilálódni a többségi nemzetbe.

Azóta száz év telt el.