„Szabadíts meg a gonosztól”: miről szól valójában az ördögűzés?

A rettenet színháza mögött ott a gyógyítás, az átok mellett az áldás. A téma azért is aktuális, mert az ördögűzésnek napjainkban igazi reneszánsza van.
Hirdetés

Mi jut eszünkbe először, ha ördögűzésről hallunk? Minden bizonnyal valami ilyesmi:

A démon által megszállt személy kicsavarodott tagokkal rángatózik, sugárban hány valami furcsa állagú és színű trutyit, eltorzult hangon válogatott istenkáromlásokat és ismeretlen nyelvű szövegfoszlányokat hörög, emberfeletti erővel tombol és végül levitál, miközben egy stólás, miseruhás katolikus pap, Bibliával és/vagy kereszttel a kezében, a gonoszt távol tartani hivatott imaszövegeket mormol – íme az ördögűzés modern imagináriuma, képzelt képi megjelenítése, legalábbis a legtöbbünk számára.

A fentebbi jelenet William Friedkin 1973-as horrorklasszikusának, Az ördögűzőnek (The Exorcist) az egyik legismertebb és legfélelmetesebb részlete. A film, amelyben Max von Sydow alakítja a címszereplő Merrin atyát, ismét behozta a köztudatba ezt a rég elfeledettnek hitt liturgikus gyakorlatot; azóta fikciós és dokumentumfilmek tucatjai foglalkoztak a témával, változó színvonalon. Ennél figyelemre méltóbb viszont az, hogy három évvel később egy olyan ügy rázta meg a német (és európai) közvéleményt, amely visszaigazolni látszott azt a képet, amit az amerikai horrorfilm alakított ki az exorcizmusról: az ún. klingenbergi esetről, egy fiatal bajor lány, Anneliese Michel tragédiájáról van szó (amelyre később visszatérünk).

Az ödögűzés, túl a tömegkulturális vonzerején, mindig a botrányos esetek révén került be (vagy vissza) a köztudatba.

Nem kell messzire mennünk: a román közvéleményt sokkolta a 2005-ös Tanacu-i eset, amikor egy ortodox pap, apácatársai segítségével, ördögűzés címén keresztre kötözött egy 23 éves lányt, akit három-napig étlen-szomjan tartottak, betömött szájjal, míg a lány végül belehalt a brutális „kezelésmódba”. A papot először 14, majd hét évre ítélte a bíróság, büntetését azóta le is töltötte – az ügyből pedig film készült, a Cannes-i nagydíjas Cristian Mungiu rendezésében, A dombokon túl (După dealuri) címmel.

Bárth Dániel a papok és démonok viadaláról beszél (fotó forrása: Kriza János Néprajzi Társaság)

Ez az eset – akárcsak az Anneliese Michel-botrány – arra is alkalmas volt, hogy felerősítsen egy, a világi nyilvánosságban amúgy is élő képet az egyházról mint meghaladott, emberellenes, feudális, középkorias intézményről.

Bár az efféle borzalmas ügyek babonás kegyetlensége aligha tagadható, az összkép ennél azért jóval bonyolultabb.

Ezért is volt üdítő (már ha lehet így fogalmazni egy ilyen téma kapcsán) Bárth Dániel egyetemi docensnek, az ELTE Folklore Tanszéke vezetőjének Papok és démonok viadala címmel meghirdetett előadása a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnál: a budapesti szakember ugyanis történeti és etnográfiai összefüggéseiben közelítette meg ezt a sokrétű és megosztó témát, a botrányok paravánján túl rávilágítva arra, hogy miről is szól valójában ez a napjainkban meglehetősen ódonnak elkönyvelt vallási rituálé – mégpedig úgy, hogy azt mi, laikusok is megértsük.

Megérteni mindenekelőtt azt, hogy az exorcizálás szorosan összefügött a középkori római egyház benedikciós gyakorlatával, vagyis némileg leegyszerűsítve: az áldás és az átok nem választható el egymástól, olyannyira, hogy a II. vatikáni zsinatig az ördögűzés momentuma még a keresztelés szertartásának is része volt. Magyarán: amikor valami jót kívánunk valakinek, akkor egyszersmind azt is kívánjuk, hogy a rossz távozzon tőle – ugyanazon érem két oldaláról van tehát szó.

Antonio Vivarini: Szent Péter kiűzi az ördögöt egy asszonyból (részlet)

Ennek megfelelően a középkorban, amikor az egyház agrárjellegű intézményként működött, vagyis a rurális körülmények közt, a természettel szoros viszonyban élő emberek mindennapjainak szerves része volt, gyakorlatilag mindent megszenteltek, a terményeket, a halászok hálóját, az élelmiszereket, a termőföldet, a kutakat, sőt a nászágyat, de az ilyesféle gyakorlatokat „használták” például a házasságon belüli impotencia gyógyítására is – igen, az emberek ilyen problémákkal is a papokhoz fordultak, azt várva tőlük, hogy elűzzék (ebben az esetben) a férfiasságot megkötő démonokat. Ezeket az átok–áldás kettősségére, illetve az imádság erejére építő gyakorlatokat nevezték „kis exorcizmusok”-nak.

És ezzel meg is érkeztünk a kulcsszóhoz: a gyógyításhoz.

A cél nem az volt, hogy bántsák a delikvenst, hanem ellenkezőleg, megszabadítsák az őt ilyen-olyan módon gyötrő bajoktól. Ha az ördögűzés vallástörténeti gyökereit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az első ilyen jellegű szertartásokat az apostolok végezték, ráadásul magának Jézusnak a felszólítására:

„Magához hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget” (Máté 10:1);

és ez csak egyetlen bibliai példa a sokból.

Az exorcizálásnak az a válfaja, amely egy démoni megszállottsággal (possessio) küszködő személy megtisztítására vonatkozik, a kora újkorban, a 16-17. században élte virágkorát, nem függetlenül a reformációtól, illetve a rá adott katolikus választól. Ekkor egyfajta ördögűzési látványpékségnek lehetünk tanúi, hiszen nagy, nyilvános szertartások keretében végzik ezt a gyakorlatot – ne feledjük, ez nem csak a „járványszerű megszállottság”, hanem a boszorkányperek időszaka is Európában.

És ha már a boszorkányoknál tartunk: Bárth Dániel összeállított egy kis kiadványt Exorcizmus és erotika címmel, amely egy székelyföldi – közelebbről csíkszentgyörgyi – esetet dolgoz fel 1726-27-ből. Ekkor történt meg, hogy egy Ferenczy György nevű pap

akkora sikerrel űzte ki a démonokat egy nő testéből, hogy a fiatalasszony végül „megterhesedett”,

és azt sem lehetett pontosan kideríteni, hogy az atyától vagy a segéderőitől. Az ügy aztán a szentszéki bíróság elé került, de jellemző módon nem az ördögűzés gyakorlata – amely akkoriban már a katolikus egyházban kezdett kimenni divatból –, hanem a szex miatt.

Hirdetés

Az ördögűzés kellékei: kereszt, rózsafüzér és az exorcista rituálék kézikönyve (fotó: Getty Images)

Szintén Bárth dokumentált egy másik magyar vonatkozású esetet, A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences mentalitása című könyvében. A „főszereplő” itt egy Rochus Szmendrovich nevű horvát származású ferences szerzetes, aki 1766-69 között a bácskai kisvárosban és környékén okozott némi ribilliót, mivel túlságosan önjáróvá vált az ördögűző praktikák gyakorlásában – és a térítésben.

Ebben a korszakban ugyanis az exorcizálás a térítés eszköze is volt, a katolikusok vetekedtek az ortodoxokkal és – igen! – a lutheránusokkal, melyiküknek nagyobb a… karizmája: ez a Rochus atya például azzal dicsekedett többek közt, hogy megtérített a katolikus igaz hitnek (s ily módon az üdvösségnek) egy akasztásra váró szerb ortodox halálraítéltet.

A vásári látványosságot idéző démonűzések aztán a felvilágosodás századában lassan kikoptak a gyakorlatból,

és – mint a kutató fogalmazott – „két évszázadnyi csend” következett ezen a téren a római katolikus egyházban. Ennek ellenére az exorcizmus szertartásrendje lényegileg nem változott az 1614-es Rituale Romanum óta, a szabályokat majd csak II. János Pál pápa módosította/modernizálta 1999-ben (!).

Anneliese Michel exorcizálás előtt és után

A 19-20. században alig féltucat botrányos ördögűzésről tudunk, ezek azonban, a tömegmédiának és a filmiparnak köszönhetően, meglehetősen széles közönséghez jutottak el. Ezek között is a leghíresebb az ún. klingenbergi eset, az Anneliese Michel-botrány volt, amely több film (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Rekviem egy lányért) alapjául is szolgált. A mélyen vallásos bajor családba született lányon tizenéves korától hatalmasodtak el a skizofréniára és epilepsziára emlékeztető tünetek, amelyek miatt a szülei papi segítséghez folyamodtak. A borzalmas történet a lány halálával ért véget, a szülőket és az ördögűzésben részt vevő papokat bíróság elé állították, az ügy hatalmas vihart kavart a német nyilvánosságban. (A YouTube-on elérhetők egyébként az Anneliese rohamairól készült kép- és hangfelvételek, de tényleg csak erős idegzetűeknek ajánljuk.)

Melyek azonban azok a tünetek, amelyek úgymond démoni megszállottságra utalhatnak? Adjuk át itt a szót Francesco Bamonte atyának, az Ördögűzők Nemzetközi Szövetsége elnökének, a Vatikán jelenlegi hivatalos exorcistájának:

„Az ördög jelenlétére utalhat például, ha valaki olyan nyelveket ismer, amelyeket nem tanult, ha a természetesnél nagyobb erővel rendelkezik, ha ellenérzéssel vagy utálattal viseltetik szent dolgok iránt, anélkül, hogy oka lenne erre, vagy ha bármely téren olyan ismereteknek van birtokában, amelyekről nem lehet tudomása. Az Isten iránt érzett gyűlölet is ide tartozik, de az is, ha valakiből hányás útján olyan tárgyak távoznak, amelyek természetes körülmények között nem lehetnek jelen egy ember testében. Olyan is előfordul, hogy a pupilla teljesen fehérré válik, és a szem eltűnik. Az is az ördögi megszállás jele lehet, ha a személyiség megváltozik, de nem pszichiátriai esetről van szó, hanem arról, hogy valami olyan lakozik az emberben, ami meg akarja őt semmisíteni. Fizikailag legyengíti, erkölcsileg és lelkileg tönkreteszi a démon azt az embert, akiben lakik.”

A Vatikán korábbi ördögűzője, 2016-ban bekövetkezett haláláig az a Don Gabriele Amorth volt, aki bevallása szerint hetvenezer (!) exorcizálást hajtott végre életében. Ő 91 évesen halt meg, és mondhatni utolsó leheletéig harcolt a gonosz erőkkel: egyik ilyen kései esetét nem más, mint William Friedkin, Az ördögűző Oscar-díjas rendezője örökítette meg Az ördög és Amorth atya (The Devil and Father Amorth) című 2016-os dokumentumfilmjében.

Jelenet William Friedkin Az ördög és Amorth atya című dokumentumfilmjéből

A római egyháznak ugyanis a mai napig vannak hivatalos ördögűzői, minden egyházmegye rendelkezik erre kijelölt papi személlyel; sőt a Vatikán ördögűzőképző tanfolyamokat is tart.

A „kétszáz éves csend” a jelek szerint véget érni látszik: a 21. században az ördögűzés valódi reneszánszát éli,

nemcsak a katolikus és ortodox egyházban, hanem a karizmatikus, neoprotestáns közösségekben is. A démoni megszállottságként azonosított megmagyarázhatatlan spirituális-mentális jelenségek miatt egyre többen folyamodnak az ún. gyógyító-szabadító misék „kúráló” hatásáért, különösen Amerikában, Olaszországban és Lengyelországban, de másutt, így Magyarországon is.

Az ördögűzés megítélése azonban az egyházon belül sem egységes, ha vitára bocsátanánk a kérdést, valószínűleg maguk a papok is alaposan hajba kapnának rajta. Talán még többen is lennének azok, akik elavult, középkorias gyakorlatnak vagy épp ezoterikus, new age-es bohóckodásnak tartanák. Amire Amorth atya hamiskás mosolyával bizonyára azt az ismert bonmot-t idézné, miszerint

„az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhiteti velünk: nem létezik…”

Hirdetés