A totalitárius gonosz „jósága”

Régen minden jobb volt? A végtelen sorok, tojásjegyek és két órányi párttévé világában? S ha igen, mi volt az, ami jó volt? Andrei Pleșu írása.
Hirdetés

A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A kelleténél gyakrabban halljuk, hogy „régen minden jobb volt”. Hol azt, hogy akkor volt román acéliparunk, petrolkémiánk és teherautó-gyártásunk, hol azt, hogy Ceauşescu metrót, tömbházakat és egy autópályát is épített, hol azt, hogy akkoriban nem volt munkanélküliség, mindenkinek volt háza, „szakszervezetis” üdülése, ingyenes volt az oktatás és hasonlók.

Figyelemre méltó, hogy az ilyenfajta „nosztalgia” által elcsábítottak közül sokan „fiatalok”,

akik 1989-ben még tízévesek sem voltak. Tehát azt ismételgetik, jókora tájékozatlansággal, amit otthon hallanak, a szülőktől és a nagyszülőktől. Ha megkérdezzük tőlük, mégis mi volt annyira rossz, ha már ennyire jó volt akkor, nem értik, mit mondunk. Felfoghatatlannak tartják, hogy akkoriban nem juthatott az ember (csak nehezen, szerencsével vagy ismerősök révén) WC-papírhoz, gyufához, húshoz, tejhez, citromhoz és egyebekhez. Hihetetlennek tartják, hogy akkoriban – hosszú órákra – megszakították az áram- és melegvíz-szolgáltatást, valószerűtlennek tartják, hogy esténként csak két-három órás tévéműsor volt, nagyrészt „Nicu bá”-val (Nicolae Ceauşescu – a szerk.) a főcelebi szerepben. Ha az ember meg akarta őrizni a „normalitást”, a bolgár tévét nézte. És azt sem tudják elképzelni, hogy egész falvakat, városi lakónegyedeket és műemléképületeket romboltak le, meg azt sem, hogy az ideológiai cenzúra szűrőjén kellett átmennie mindennek, ami megjelent. A külföldre utazás rendkívüli nehézkességéről, a diákoknak és egyetemi hallgatóknak a haza termőföldjein történő „önkéntes” dolgoztatásáról, a koreai mintát követő dicsőítő nacionalizmusról és sok más hasonlóról már nem is beszélve.

Ilyen emlékek mellett nem kerülhetjük el, hogy feltegyük magunknak a kérdést:

minek került mégis sor az 1989. decemberi forradalomra?

Azonnal érkezik a válasz: először is, a „forradalom” kifejezést idézőjelbe kell tenni. Ezután az összeesküvéses és áldozati szerepben tetszelgő magyarázatok következnek: államcsíny, bolygószintű románellenes összeesküvés, tömeges átverés (hogy elhitessék, a kapitalista rendszer jobb a kommunista rendszernél…), a sorosista–zsidó–szabadkőműves, magyar–szovjet, dáko-géta-ellenes háttérhatalom szervezkedései.

Nos, a pre-decemberi időket megtapasztalt emberként egy újabb képpel szolgálhatok a totalitárius „jóságról”, amin a „nosztalgiázók” nem szoktak elgondolkodni. Ez nem azt jelenti, hogy mentegetni szeretném a gonoszt, hogy lecserélném a jelent a kommunista múltra, hogy vak vagyok arra a masszív politikai, társadalmi, gazdasági, geopolitikai jóra, melyet a marxista-leninista rezsim összeomlása hozott maga után, az összes ezzel járó hiányosságokkal. Azt akarom mondani, hogy a negativitásnak vannak paradox előnyei. Azt, hogy – teológiai értelemben – a világ, meghatározásából adódóan, „bukott” és így aztán egyetlen „receptje” sem lehet tökéletes, mint ahogy azonban egyetlen ellentétes recept sem lehet egyöntetűen fekete. Bármilyen kontextusban megmenthetjük magunkat, hebeghetünk-haboghatunk a Mennyországban, de kényelmesen „megvigasztalódhatunk” a Pokolban. Minden „államrendnek” lehetnek kellemetlen hatásai: a jólét elbutíthat, mint ahogy a szegénység és a mindenféle nélkülözés gonosszá tehet.

A Jót el lehet puskázni, a Gonosz kicselezhető vagy hasznosítható.

Íme, néhány a jóvá változtatható rosszból, saját és nemzedékem fiatalkorából (még egyszer: az akkori „jó” elérése a rendszer ellenében, nem annak köszönhetően történt):

1) „Késztetésekben” szegény világban éltünk. A csábítások és választási lehetőségek kis száma lehetővé tette a lényeg, az időtlen értékek felé fordulást;

2) A kulturális elszigeteltség – Noica úr gyakran elmondta – lehetővé tette a könyv „nagy sugárútjainak” gyakori felkeresését: a szabad világban az akadémiai „karrier” szigorú „szakosodásra”, másodrangú kommentátorok tanulmányozására kényszerített, miközben itt nyugodtan megmaradhattál Platónnál és Arisztotelésznél…

3) A rosszul fizetett és a proletár „termelékenység” mellékletévé száműzött intellektuális munka megőrzött egy nemes ingyenességi nimbuszt. Kedvtelésből csináltunk olyasmit, amit a versenyképességre és szakmai-társadalmi relevanciára odafigyelő nyugati kolléga pragmatikus megfontolásokból is tett. Stilisztikai téren is jelentkezett egy furcsa előny: állításainkban nem lehettél túlságosan szókimondó (főleg, ha azok nem voltak „megfelelőek”) és ez helyet teremtett a kifinomult utalásoknak, az iróniának, a felforgató sorok-közöttiségnek, a támadó kitérésnek…

Hirdetés

4) A politikum megfellebbezhetetlen masszivitása váratlan hatásként éppen önmaga kiszorítását eredményezte, továbbá az „ideológia” kontextuális kényszerességének hiányát;

5) A remény dimenziója jelenlévőbb és intenzívebb volt, mint a beletörődésé vagy az üres „elkötelezettségé”.

A Gonosz világában szélesebb és patetikusabb elvárásai vannak az embernek, mint egy viszonylag jó világban;

6) A kommunizmusban a Gonosz „lokalizált”, könnyen azonosítható, pofátlansága evidens… A „bonyolultabb” világokban diffúz, ködös, nehezebben diagnosztizálható és nehezebben kezelhető;

7) Az önkényességgel és ellenségességgel terhelt kontextus az „alkalmazkodások” és kompenzáló „kisiklások” kiterjedt tárházát nyitotta meg: egyesek számára ez maga a kultúra, a tanultság „marginalitása” volt (úgy élni, mint Sylvestre Bonnard, in angello cum libello, vagy mint Noica Păltinişon), mások számára a hit (az „add meg a császárnak, ami a császáré” bölcsesség kockázatos és megalkuvó következményével), a szakma, a család, a baráti kör, a bohém életmód, a dráma viccekkel, káromkodással, gúnyolódással való enyhítése. Az ideál az volt, hogy ne kössünk kompromisszumokat, vagy ne túl nagyokat. „Mentségeket” bármikor találhattunk: éppen azt reméltük, hogy megjelenhet egy könyvünk, útlevelet kapunk, megszerezhetünk – „pult alól” – bizonyos hiánycikkeket és így tovább.

Specifikus hibáink is voltak.

A románok a túlzásba vitt alkalmazkodással – nagyon-nagyon sokáig – elszalasztották a valódi, hatékony, kockázatos ellenállást

(a kivételektől eltekintve: Paul Goma, Doina Cornea, Dorin Tudoran, Radu Filipescu, Mircea Dinescu, Gabriel Andreescu, Vasile Paraschiv, Dan Petrescu és mások, nem sokan). 1989 után nagy kormányellenes gesztikulálással szereztük vissza „helyrehozatlan becsületünket”, vagy úgy, hogy megalkottuk „kultúrán keresztül kifejtett ellenállás” vitatható fogalmát. Más volt kommunista országokban a dolgok másképp néztek (és néznek) ki.

Ismétlem: nem egy olyan korszak tisztára mosása volt a célom, amilyet egyetlen emberi közösségnek sem kívánok. Csak azt akartam elmagyarázni, miként lehet még a Gonoszt is megemészteni, „megváltani”, túlélési forrásként megélni. A „világiasság” státusza a veszteségek és hasznok néha kiszámíthatatlan adagolását teszi lehetővé. Még börtönviseltek között is láttam olyanokat, akik kiszabadulásuk után szabad emberként alkalmazkodási válságokon mentek keresztül. Ez nem a börtön idealizálását jelenti. Amikor pedig azt mondják nekem, hogy „régen minden jobb volt”, akkor ne acéliparról és tömbházakról beszéljenek nekem, hanem – legalább – a sorscsapás lehetséges gyógyító fonákjáról…

Hirdetés