„A falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját”: 75 éve volt a gyantai vérengzés

A bihari, nagyrészt magyarlakta településen véghezvitt mészárlás áldozatai között kisgyerekek és aggastyánok egyaránt voltak. Összeállításunk az 1944. szeptemberi tragédiáról, VIDEÓKkal.
Hirdetés

Szomorú nap virradt a zömmel magyarok által lakott Gyantára 1944. szeptember 24-én. A második világháború vége felé járunk, a dél-bihari falu a második bécsi döntést követően – amelynek következtében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz – is román fennhatóság alatt maradt. És bár a lakosság mintegy egyharmada a magyarok által uralt területekre menekült, a települést mindaddig többé-kevésbé elkerülték a háborús kataklizmák.

1944 szeptemberében azonban a honvédség offenzívája nyomán Gyanta magyar kézre került – de alig egy hét után a románok kiszorították őket Arad térségéből, szeptember 24-én pedig a magyar hadsereg, néhány órai utóvédharc után, feladta Gyantát is, ahová bevonult a Leonard Mociulschi tábornok vezénylete alatt álló harmadik román hegyivadász hadosztály, és nyomában a környékbeli önkéntesekből verbuválódott zászlóalj.

Fotó: Boros Veronika

Benkő Levente történész elmondása szerint egyébként a magyar történetírás sikerként könyveli el a magyar hadvezetés által a Kárpátok déli hágói lezárását célzó, a szovjet és a román csapatok észak-erdélyi betörését késleltető hadműveletet – hiszen a magyar csapatok valóban nem szenvedtek vereséget, nem tették le a fegyvert, hanem a stratégiai ütemtervnek megfelelően szakaszról szakaszra visszavonultak –, csakhogy – mint fogalmaz –

„miként a mindenkori hadviselésben ez lenni szokott: az idegen, ellenséges csapatok bevonultával az őshonos helyi lakosság keményen megszenvedett”.

Ez jelentette ugyanis a rémálom kezdetét a gyantai magyarok számára. „A helységet birtokba vevő egyik román alakulat vezetője, bizonyos Bridea hadnagy – vagy százados – azzal vádolta a helyi magyar civil lakosságot, hogy segítették a magyar reguláris sereget, és bosszúból megtorlást rendelt el, bár a helyi román lakosság körében többen is erősítették, hogy előbbiek teljesen ártatlanok” – magyarázza Benkő, aki azt is feleleveníti, hogy a gyantai dráma előzményeként 1944. szeptember 23-án a Belényes melletti Magyarremetén és Kishalmágyon 36 magyar civilt lőttek agyon ugyancsak partizánkodás alaptalan vádjával.

„És akkor még nem szóltunk a Székelyföldön ugyanebben az időszakban lezajlott – ez esetben viszont nem a román reguláris sereg, hanem a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj által elkövetett – szárazajtai, majd csíkszentdomokosi, gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzésekről” – teszi hozzá.

Békebeli képeslap Gyantáról

A gyantai református egyházközség presbitériumának jegyzőkönyve, szűkszavú tényszerűséggel, így dokumentálja az eseményeket:

„Szeptember hó 24-én vasárnap a honvédcsapatok utóvédje egy századnyi erővel elhelyezkedett a község utcáin s néhány óráig fenntartotta a nyomukba törő román 3. hegyivadász hadosztályt. Délután 4 órára visszavonultak s a falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját. Legyilkoltak 41 személyt, nagyrészt egyházunk híveit, embereket megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogatták a kertek alját, féktelenül raboltak, romboltak, s a környékbeli falvak román lakosságával karöltve elvitték a lakósok ingóságait, szekereit, állatait. E napon gyújtották fel ref. egyházunk lelkészi lakását, mely 1800-ban épült, tehát 140 éven át szolgált kisebb nagyobb átalakításokkal egyházunk lelkipásztorainak otthonául. A papi lakásnak csak puszta falai roskadoznak. Elpusztult benne a lelkészi család minden ingósága. Elveszett az egyház könyv- és irattára, minden kegyszere egy darab úrasztali tányér kivételével.”

A vérengzés legfiatalabb áldozata egy kétéves kislány, a legidősebb egy 71 éves férfi volt… A mészárlásnak egyébként egy román férfi is áldozatul esett. A temető árkába összegyűjtött emberektől a kivégzőtiszt megkérdezte, van-e köztük román. Egy Togyinka Lajos (Ludovic Todinca) nevű ember jelentkezett, ő elmehetett volna, de amikor megtudta, hogy magyar feleségének és két tizenéves gyermekének maradnia kell, inkább visszaállt a kivégzendők közé, és családjával együtt vállalta a mártírhalált.

Az a bizonyos jegyzőkönyv…

Hirdetés

A jegyzőkönyv természetesen a presbitériumi tagok teljes titoktartása mellett készülhetett el, mégpedig a vérengzést követő első presbitériumi ülésen, a falubeliek részletes beszámolója alapján. A lerombolt papi otthon lakója, Boros Ferenc lelkész ugyanis csak szeptember 29-én érkezett vissza a faluba: „szerencséje” az volt, hogy több lelkésztársával egyetemben korábban elhurcolták a kishalmágyi munkatáborba – így úszta meg a kivégzéssorozatot. Felesége és két gyermeke, Mária és Zoltán azonban a faluban tartózkodott ama bizonyos „fekete vasárnapon”, őket – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – a helyi román orvos, Pop Augustin bújtatta el a kutakodó román katonák elől.

A „művészlélekként” számon tartott – verseket, novellákat író – Boros Ferenc 1933-ban került parókus lelkészként Gyantára, és nekilátott a közösségépítésnek, újrafedette, feljavíttatta a templomot, színjátszókört alapított. Az 1943-ban kényszerlakhelyre odatelepített zsidók befogadására, a velük való emberséges bánásmódra biztatta a híveit, ő maga is elszállásolt egy zsidó családot a lelkészi lakban.

A lelkész, feleségével és kislányával

Fia, Boros Zoltán, aki zenészként, televíziós szakemberként, a román tévé Magyar Adásának évtizedekig meghatározó arcaként vált közismertté, a rendszerváltás után készített dokumentumfilmet az 1944-es tragikus eseményekről, Fekete vasárnap címmel, amelyet be is mutattak az újraindult Magyar Adásban. Köteles Pál író pedig, aki családja révén érintett a tragédiában, Hotel Kárpátia című regényében dokumentumértékű hűséggel számol be a gyantai „hideg napokról”.

Felelősségre vonások, gyatrán bár, de voltak, ám – mint a történész kifejti – a Népbíróság ítéletei ideológiával erősen átitatottak voltak, úgyhogy érdemes megfelelő kritikával kezelni azokat. Az említett Bridea százados özvegye – reagálva a Boros Zoltán dokumentumfilmjében elhangzottakra – elmondta, férje hat évet ült, bár szerinte „ártatlanul”.

Nem lenne korrekt azonban, ha megfeledkeznénk arról, hogy az 1940 és ’44 közti konfliktusos magyar–román viszonyt magyar részről elkövetett bűnök is terhelték. Benkő Levente szerint a gyantai események kísértetiesen hasonlítottak a négy évvel korábban a szilágysági Ippen történtekre, ahol az egyik magyar alakulat parancsnoka, bizonyos Bedő főhadnagy – hasonló ürüggyel, mint a Gyantára bevonuló román csapatok – az ippi magyarok tiltakozása ellenére teljesen értelmetlen románellenes vérfürdőt rendezett, 157 áldozattal – de említhetjük a több mint nyolcvan román áldozatot követelő ördögkúti mészárlást is. Merthogy az 1944. őszi magyarellenes atrocitások gyökerei az 1940. szeptemberi románellenes atrocitásokban is kimutathatók.

Emberek Gyantán

Ha van tanulság ezekből a tragédiákból, akkor valami olyasmi lehet, amit Benkő így fogalmaz meg:

„Az 1940 és 1944 őszi tragédiák érzésem szerint elevenen élnek a köztudatban. Egyértelmű, hogy mind a magyar, mind a román fél az övéit siratja, ez így van rendjén, ez így természetes. De érzésem szerint ez a hivatásos történetkutatás és -írás szintjén is így van, nem nagyon mutatkozik a szándék, hogy ki-ki a sajátjai által elkövetetteket mindkét fél forrásait használva feltárja. Én azt tartanám helyénvalónak – s ebben magam is érintett vagyok –, ha a román embernek volna ereje virágot vinni a magyar áldozat sírjára vagy emlékművére, s a magyarnak is a román áldozat sírjára; egyben a román történésznek volna ereje megírni a saját románjai által elkövetetteket, de a magyarnak is volna ereje ugyanezt megtenni a sajátjai esetében. Számomra nem az a kérdés, hogy ki kezdte, hanem az, hogy ki hagyja abba elsőnek.”

Semlegesíteni a román propagandát – beszélgetés Boros Zoltánnal
 
Kisgyerek voltál, vannak-e személyes emlékeid azokról a napokról? A bújkálásról, arról, hogyan rejtőztetek el annál a bizonyos román orvosnál? Mi jutott el hozzátok abból, ami közben „odakint” zajlott?
Engedd meg, hogy a személyes emlékeimhez hozzátegyem az utólag, anyám által elmondottakat is, hogy érthetőbb legyen. Emlékszem arra, hogy magyar katonák jöttek a faluba. Hozzánk, a parókiára tisztek, akik velünk, gyerekekkel nagyon kedvesek voltak, csokoládét kaptunk tőlük és ott is laktak egy ideig. A falusiak és anyám is barátságosan, sőt örömmel fogadta őket. A háború eseményei olyan gyors ütemben zajlottak le, hogy – gondolom – fel se lehetett fogni azt, hogy a magyar katonai egység, amely mindössze három héttel azelőtt, augusztus 23-ig a románokkal szövetségben a németek oldalán harcolt a szovjetek ellen, most (szeptember 14-én jöttek) egy ellenséges területen vonul vissza a közeledő orosz és román hadsereg elől, hisz Gyanta Dél-Erdélyben volt, vagyis az akkori Románia területén. Az egyik tiszt meg volt sebesülve, a parancsnokról kiderült, hogy szatmári, akárcsak édesanyám.
Egyszer csak elkezdtek nagyon gyorsan csomagolni, édesanyám meg bennünket felöltöztetett, a régóta előkészített „túlélő batyukat” is a nyakunkba akasztotta. Bezárta a pincét, ahol a minden eshetőségre összecsomagolt holmink volt két nagy faládában, lelakatolva, a legszükségesebbek, és főleg a téli ruháink. Ő egy nem túl nagy fonott bőrönddel velünk együtt elindult a falu főutcáján felsorakozott katonai járművek mellett a doktorék felé. Egyszer csak az egyik szekérről vagy autóról, nem emlékszem pontosan, leugrott egy tiszt, a parancsnok, aki nálunk volt megszállva, és meg akarta győzni anyámat, hogy elvisz bennünket Szatmárra, édesanyám családjához, Winklerékhez. Anyám tiltakozott, de végül felmásztunk a járműre.
Boros Zoltán a Fekete-Körös partján | Fotók: Boros Veronika
A falusiak a kapuk előtt álldogáltak, tudták már, hogy jönnek a románok vagy az oroszok. Mielőtt elindult volna a konvoj, egy falusi asszony odajött hozzánk és kezdte mondani, hogy mi lesz, ha hazajön a tiszteletes úr, hogy jövünk majd haza Szatmárról, ami Magyarországon van? Leszálltunk és bementünk a doktorékhoz. Anyám mesélte utólag, hogy amikor menekülni akart velünk, a zavaros helyzetben egyszerűen nem gondolta át, hogy Szatmár más országban van.
Nővérem, Babuka 7, én 5 éves voltam. Emlékszem arra, hogy Pop Gusztiéknál (így hívtuk magunk között az orvost, dr. Pop Augustint) egy nedves sötét helyiségben bújtatott el bennünket anyám, és meghagyta, hogy nehogy az istenért zajt csináljunk. Összebújtunk, mert fáztunk. Teltek az órák, éhesek is voltunk. Anyánk beadott egyszer egy kis csokoládét. Aztán egyszer csak ő is bejött mellénk és magához ölelt bennünket. Éreztük, hogy reszket, de mi is fáztunk.
Évtizedek múlva mesélte el édesanyám, hogy a doktorné őt cselédnek öltöztette, hogy ha bejönnek a tisztek, ne legyen baj. Anyám kitűnően beszélt románul. A tisztek valóban odajöttek, az egyetlen jobb szintű román házhoz a „jól végzett munka” után vacsorázni. Az egyik, Bridea, ismerős volt a faluban. Anyám szolgált fel. A tisztek csokit adtak az orvos gyerekeinek és a „román cselédnek”, anyámnak is. Egyszer, amikor valami ételt vitt be anyám, az egyik megkérdezte, hogy „Jó, jó, a papról tudjuk, hogy lágerben van, de hol van a papné?” Anyám majdnem elejtette a tányért. A doktorné valami olyasmit mondott, hogy elment a magyarokkal. Anyám nem tudott többet bemenni és reszketve bebújt mellénk.
Másnap tudta meg, hogy mi történt a parókiával, a pincét is feltörték, a szomszéd falu lakosai a gyújtogatás előtt minden elmozdíthatót elvittek a házból. Anyám órákig zokogott, aztán megtörölte a szemét és magához ölelt bennünket. „Nincs semmi baj, élünk. Csak jönne haza apátok is.”
 
Tudunk egy román emberről is, aki önként vállalta az áldozatot, magyar felesége és gyerekei oldalán. Voltak-e más román áldozatai is a vérengzésnek, hogyan viszonyult a román közösség a történtekhez?
Gyantán abban az időben mindössze néhány román család lakott, a legteljesebb egyetértésben a magyarokkal. Mindnyájan tudtak magyarul, az egyik asszony a Fekete vasárnap c. dokumentumfilm forgatásakor elmesélte, hogy ők is, bár ortodoxok, fizetik az egyházfenntartási díjat, így fogalmazott: „hogy ha meghalunk, akkor nekünk is szóljon a harang”.
A gyújtogatás és öldöklés akkor maradt abba, amikor az egyik román asszony, akinek a szalmakazlát már felgyújtották, odarohant a lovon ülő tiszthez és kiabálni kezdte, hogy „opriți, opriți, asta e cartier românesc” („álljanak meg, álljanak meg, ez román negyed”).
Medrea, a román malmos is megmenekült, az egyik tiszt, Bridea a kivégzésre összegyűjtött emberek között megismerte, mert a saját apjával többször járt nála búzát őröltetni. Ezt a jelenetet a tiszt özvegye mesélte el kameránkba 1995-ben, amikor azzal a céllal keresett fel bennünket, hogy elmondja: a férje nem volt hibás (lásd fentebb – szerk.).
Volt egy ember, akit magyar csendőrből igazoltak át az első világháború után román rendőrnek, és akit a faluból már kifelé tartó katonák a saját udvarán lőttek le.
 
Miután édesapád hazatért, hogyan sikerült „újraindítani” az életet, talpra állítani a közösséget az ismert, tragikus körülmények között?
A falu megdermedt. Az emberek rettegtek. Román fennhatóság alatt levő faluban román katonák gyilkoltak, a hatalom biztosan a hadsereg pártját fogja majd a falusiak ellenében, gondolták. Az egyik asszony, amikor kihallgatták az események utáni nyomozás alkalmával, azt merte mondani, hogy „mi embereket vártunk és gyilkosok jöttek”. Elvitték és Aradon bíróság elé állították. A román bírót azonban meghatotta az eset és azonnal szabadon engedte, még egy kísérőt is rendelt mellé, hogy hazahozza Gyantára.
De az emberek féltek, hogy ami történt, bármikor megismétlődhet.
Ilyen körülmények között a nincstelenné, hajléktalanná vált lelkész, akit családjával együtt a gyilkosok halálra kerestek, amiért a magyar tiszteket a parókián szállásolták el, hazajövetele után szinte magára maradt. Eltelt egy idő, amíg az emberek folytatni kezdték mindennapi tevékenységeiket. Az első presbiteri gyűlés ’44 december 29-én volt, akkor rögzítették a történteket. Sikerült lassan újból az egyház felé fordítani a híveket. Én vasárnaponként tele templomra emlékszem, és arra, hogy virágvasárnapkor a konfirmálás az egész falu ünnepe volt.
A presbiteri jegyzőkönyvből és a fennmaradt okiratokból kiderül, hogy az egyházközség megpróbált újra működni, adományokat gyűjtöttek, Amerikában élő gyantai is küldött a parókia újjáépítésére egy jelentős összeget. Ebből csak baj származott, a helyi rendőr rendre hívatta az embereket az őrsre és faggatta őket „amerikai kapcsolataikról”. Ez a pénzbeváltáskor maradt abba, amikor sem az egyházközség anyagi fedezetét, sem a parókiára összegyűjtött pénzt nem váltották be. Az egyházközség pénztára ismét kiürült.
Megemlékezés Gyantán, 2019. szeptember 22-én
Közben elkezdődtek a politikai szerveződések is a faluban. Megalakult egy kommunista pártsejt, az Ifjúmunkás Szövetség, a szakszervezet, ezek egy idő után nem partnernek, hanem konkurenciának tekintették a papot, aki több mint egy évtizede rendszeresen rendezett a fiatalokkal színi előadásokat, a gyerekekkel anyák napi és más ünnepi versműsorokat, a felnőtt reformátusoknak pedig erkölcsi támpont és vigasz volt a prédikálása. „Elvonja a fiatalokat az IMSZ tevékenységeitől”, hangzott a vád.
Édesapám az egyház tulajdonában levő kultúrházban és iskolában püspöki körlevélre hivatkozva nem engedte, hogy politikai célzatú gyűléseket, rendezvényeket tartsanak. A nagyváradi Új Élet című lapban Ártalmatlan, de tűrhetetlen ellenségek címmel támadták és fenyegették meg. Az ellene emelt vádaskodásokról és az egyházközséget tönkretevő gazdasági intézkedésekről egy külön tanulmányt lenne érdemes összeállítani, mert kisebb léptékben, de jellemzik azt a kitartó stratégiát, amelynek a célja a vallások és az egyházak hívekre gyakorolt befolyásának a megtörése, semlegesítése volt. A presbitériumi jegyzőkönyvben ennek a folyamatnak minden részletét lejegyezte, a dokumentum alapján megírható egy kortanulmány.
 
Sikerült-e valamennyire bevinni a köztudatba a 75 évvel ezelőtti eseményeket? Változott-e ebből a szempontból az emlékezetpolitika?
A második világháború után volt egy tiszteletre méltó, de naiv kísérlet. Cseres Tibor író nem a magyarok ellen, hanem a magyarok által elkövetett atrocitásokról, az újvidéki vérengzésről írt egy könyvet Hideg napok címmel. A könyvből 1966-ban azonos című film készült Latinovits Zoltánnal, Darvas Ivánnal, Bara Margittal a főszerepben. Alkalmam volt az íróval beszélgetni erről a könyvről egy bukaresti látogatása alkalmával. Elmondta, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a világégés után a béke zálogát abban látta, hogy minden háborúzó fél tartson önvizsgálatot, számolja el a saját vétségeit, a bűnöket, amelyek a fegyverfogáshoz vezettek, vagy annak a következményei voltak. Az író hozzátette: alaposan tévedett. A sokfelé díjazott, Európa-szerte bemutatott filmnek nem volt folytatása, a volt háborús felek másokban keresték a hibát, a saját tévedéseiket elhallgatták. Voltak, lettek máig hatóan, érezhetően címkézett bűnös nemzetek, országok – és győztes hatalmak.
Erdélyi viszonylatban 1989 óta az lett sürgős, hogy a román propagandát semlegesítsük és „a magyarok a románok ősi ellenségei” képet a valóság feltárásával elpárologtassuk. A magam részéről a Fekete vasárnap című dokumentumfilmemben hoztam napvilágra a Gyantán történteket 1993-ban, ez volt az első eset, hogy a médiában nem a magyar, hanem a román atrocitásokról volt szó. A Román Televízió magyar adása az egyetlen, amely az ilyen jellegű dokumentumokat románul feliratozva közvetíti.
Nem látom viszont a román nyelven írott dokumentumköteteket, és sajnos nem nagyon látom – kevés kivétellel – román történészek hajlandóságát arra, hogy a hosszú idő óta megrögződött legendás történelemszemlélet ellenében napvilágra hozzák a történelmi valóságot.
1990 után megszületett egy román-magyar történészi közös bizottság is, amely csak a régi mondást példázza: ha valamit nem tudsz megoldani, hozz létre egy bizottságot.

Hirdetés