Ön kicsiny még, de máris teljesen kivan? Valahogy nincs kedve semmihez? Éhes, de enni is un ma már? Túl kerek önnek a virslike? Szögletes a vajas kenyérke? Túl méretes a sajtika? Langyos tésztácskákra vágyik alig gőzölgő leveskében? Úgy érzi nem illik a zöldborsóhoz a murok, zavarja önt e túlzó eklektika? Dühös, mert folyékony a méz, s a lekvárban vannak gyümölcsdarabok? Nyugalmát próbálja megőrizni: mi szögletesítünk, kerekítünk, aprítunk, színeket válogatunk. Számunkra mindez bagatell.

Ön tanügyminiszter, esetleg minisztériumi dolgozó? Ma szép idő van, reformálna egy kicsit? Úgy érzi, korábban kezdené az iskolát? Esetleg későbbre tolna pár vakációt? Betenne még egy-két órát az órarendbe? Néhány vizsgát, szintfelmérőt netán? Ó, egy váratlanul szerveződő országos szintfelmérés izgalma! Ugye? Érzi, hogy kell? Nem könnyű, ugye, nem? Az ember olyan névtelen tud lenni manapság egy minisztériumban. Azok a szürke hivatali órák, azok a végeérhetetlen megbeszélések, önöknél az a sok kekec tanár. Intézkedjék, kérem, intézkedjék, hisz mi mindenre készen vagyunk. Anya és apa. Önért vagyunk.

Ön szépen növekszik, de kínzó fáradságot érez odabenn? Mindkét cipőfűzőt bekötni önnek hatalmas teher? És ezek a rettentő lépések, az ön elcsigázott lábain, gyalog. Aztán ezek a tolhatatlan kerékpárok, a makacs rollerek. Ez a sok tárgy, ami elkíséri önt útja során: a hátizsák, a kulacs, a sapka, a széldzseki, a frissen kiürült kekszes zacskó, az elfogyott nyalóka nyele. Igen, mindez hirtelen oly fölösleges. Nézzen oldalra csak: ruházza tárgyait önnel andalgó szüléjére.

Ön közlekedési miniszter netán? Útügyi szakértő, polgármester? Gyűlöli már a közlekedést, ugye? Az a sok út, az a rengeteg autó. Járművek, járművek mindenfelé. Legszívesebben mind felásatná az utakat, messzire terelné a forgalmat? Az időt sem kedveli? Csak gyorsulna mindenki, csak rohanna a világ. Pedig ön nyugalmat szeretne, csendet, nem ezt a borzasztó tülkölést. Ó, hiszen önt dühíti az állandó járkálás! Szépen sorjázó autókat kíván látni az utakon. Különösen reggel, mikor az ágyból kikél, és késő délután, ha nyugodna már. Megértjük, persze, itt vagyunk. Anya és apa. Állva autózgatunk.

Időközben ön nyurga lett, mozgékony, eszes, ám megviselik a hétköznapok? Nehéz elővennie a babos bögrét a polcról? Nem kenődik a vaj a kenyérre? Nem vágódik a paradicsom? Nem hegyeződik a ceruza? A nadrágját nem leli, a zoknija odalett? Lába kelt a kockás füzetnek? Nem tudja, mi a házi? Beszakad a rajzlap széle? Ön virágot, kisállatot nevel, mely szomjazik minduntalan? És még a telefonja is lemerült? Szegénykém, hisz tudja: az ön anyja, az ön apja. Itt, a nappaliban, igen. Jövünk!

Á, ön hivatalnok lenne, Tanügyi Iratcsomókat Bekérő Hivatali Terminátor? Hány példányban van ön? Mert mi sokban, és szaporodunk. Ez rettentő, ugye, ez a sok szülő, ez a sok gyerek. És mindenki rosszul tölti ki. Mindenki rosszul adja be. Ön szép iratcsomókat látna már. Ahogy rásimul a személyi másolatra egy szépen fénymásolt születési bizonyítvány. Ahogyan átsejlik a dosszién egy jól kitöltött autóbuszbérlet-kérvény körvonala. Egy lelkesen megnyomott háziorvosi pecsét a tornaigazoláson! És erre újra meg újra kell várnia. Helyzete olykor mennyire reménytelen! Kérem, mi igyekszünk, mi hozzuk, mi pótoljuk. Mi százszor is igazoljuk, hogy anya és apa vagyunk. Hogy becsszó, de becsszó, mi mi vagyunk.

Hiszen vagyunk. Itt vagyunk. Talán kissé láthatatlanul. Hívjon, ha kellünk: ne maradjunk kihasználatlanul. Anya és apa. Körültekintő szolgáltatás önnek bárhol, bármikor.