Lehet még a románokból tengeri nemzet?

Nos, a szerző szerint nagyon úgy tűnik, hogy nem. Ezért elsősorban Románia a hibás, na de persze, hogy mindjárt ott lohol mögötte az ellenséges Magyarország.
Hirdetés

A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Frigida me cohibent Euxini litora Ponti. (A Fekete-tenger fagyos partjai fojtogatnak.) Ovidius, Tristia 55.4.4.

Moszkvában 75 évvel ezelőtt, 1944. szeptember 12-én került sor a Románia és a (R. Ja. Malinovszkij szovjet marsall által képviselt) szövetségesek közötti tűzszünet aláírására. Hazánk a 4. cikkely elfogadásával akkor vesztette el az 1940. június 28-án átengedett teljes területet, az úgynevezett Budzsákot (Bugeac) is beleértve, a besszarábiai tengerparttal együtt, vagyis a Musura csatornától/öböltől Bugazuig (a Dnyeszter tengeri torkolatáig).

Románia alig négy évvel korábban, szintén egy szeptemberi fekete napon, 7-én Dobrudzsa déli részét, a napfényes Kvadrilátert (Cadrilater) engedte át Bulgáriának, mely a Vama Veche és Ecrina (Várnától északra) (bolgárul Kranevo – a szerk.) közötti partszakaszt foglalja magába.

Hazánk tengerpartja ezáltal 412 km-ről (1940) alig 245 km-re csökkent,

ezzel Romániát a 19. leghosszabb tengeri partszakaszú országgá vált az Unióban, nagyon lemaradva a bajnokoktól, Görögországtól (több mint 13 600 km) és Nagy-Britanniától (csaknem 12 500 km). A bolgároknak például 100 km-rel van több tengerpartjuk, mint nekünk, a lengyeleknek 200 km-rel; a cseheknek, a magyaroknak, az osztrákoknak, a szlovákoknak és a luxemburgiaknak nincs tengeri kijáratuk.

Miközben Románia tengeri kijárata nem lenyűgöző nagyságú, az a szerencsénk, hogy Románián folyik keresztül az Európai Unió legnagyobb folyója, a Duna több mint egyharmada (1080 km a 2850-ből.

A Duna-medence csaknem 30 százaléka Románia területén található, a Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság adatai szerint:

Ezen kívül az Unió legnagyobb deltájának 4150 négyzetkilométeres teljes területéből 3445 négyzetkilométer szintén nálunk van, amely a legnyűgözőbb gazdagságát képezi ennek a forrásokban ennyire gazdag területnek, a Duna-deltának.

Nos, az Európai Unió valójában az eurázsiai kontinens azt határoló tengerek és óceánok által meghatározott félszigete:

Az Unió több mint 140 000 kilométernyi tengerpartja mentén él polgárainak 45 százaléka (forrás: itt).

A Fekete-tenger medencéje nem jelent többet az Unió összesített tengeri medencéinek 2 százalékánál, 19-szer kisebb lévén a balti medencénél:

Ma a Fekete-tengerrel határos ország státusza határozza meg Románia geopolitikáját. Elsősorban az, hogy

itt, a Fekete-tenger partján veszélyes az élet.

És ez azért van így, mert egy velünk szemben az egész történelem folyamán ellenséges kolosszus jelenléte uralja ezt a tengert. A világ legnagyobb kiterjedésű, forrásokban leggazdagabb országa (az Orosz Föderációban van a bolygó forrásainak több mint 20 százaléka), a világ 9. legnagyobb nemzete (146 millió ember), a világ 6. legnagyobb gazdasága (4350 milliárd dolláros GDP-vel a PPP-módszer, az ár-összehasonlítás alapján) és – főleg – a világ második legnagyobb katonai hatalma. Ez Oroszország, az egyetlen ellenség, amelyiktől félünk és valaha is féltünk, olyan ellenség, mely nagyon is élő, és pánikot keltve mozog a Fekete-tengeren. Csak öt éve volt, hogy alig néhány nap alatt elfoglalta a Krím-félszigetet.

Ugyanitt van a románok volt hűbéri hatalma, Törökország, egy nálunk négyszer nagyobb nemzet (több mint 82 millió ember, a világ 19. legnagyobb népessége), nagy gazdasággal (a 13. legnagyobb a világon, 2274 milliárd dolláros GDP-vel, a PPP-módszer szerint), a világ 9. legnagyobb katonai erejével. Továbbá

Törökország Európa legbonyolultabb részének a legkiszámíthatatlanabb országa.

Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, milyen helyzetben van a NATO második legnagyobb hadserege, fel kell idéznünk, hogy az Erdoğan-kormány nemrég S-400 típusú rakéták megvásárlásáról kötött megállapodást az oroszokkal, a NATO fő ellenfelével. Mindezt azután, hogy néhány évvel ezelőtt, egy államcsíny-kísérlet alkalmával, a török hadsereg teljesen lecserélte a vezetését.

Szintén fekete-tengeri parttársaink az ukránok is, egy nálunk kétszer népesebb (42 millió ember), de háromszor szegényebb (az egy főre eső GDP mutató, a PPP-módszertan szerint), a mienkénél sokkal kisebb gazdaságú ország (alig 408 milliárd dolláros GDP-vel, a PPP-módszer szerint). Ukrajnát három évtizednyi folyamatos zuhanás zsigereli ki, mára csaknem ugyanolyan szegény lett, mint a sereghajtó Moldovai Köztársaság; ráadásul, bár a világ 29. legnagyobb katonai erejeként tartják számon, egy néhány hétig tartó hibrid háború teljesen szétzilálta, egy szemvillanás alatt veszítette el a Krímet, plusz Donyecket és Luhanszkot. Politikai instabilitás, általános korrupció, bizonytalanság, szegénység, annak távlati lehetőségével, hogy kikerül az orosz gáz útvonalából, mindezek belélegezhetetlen és lehangoló légkört teremtettek a szomszédos országban.

Grúzia kicsi ország (alig 3,7 millió ember), távol tőlünk, az ukránnál jobban teljesítő, de globálisan így is csak a 112. helyen lévő gazdasággal (46 milliárd dolláros GDP, a PPP-módszer szerint, vagyis nagyjából tizenkétszer kisebb a mienkénél). Itt az orosz hadsereg által létrehozott két Transzdnyesztert találunk, Abháziát és Dél-Oszétiát, melyek folyamatos feszültséget tartanak fenn az országban és veszélyes adrenalin-löketet pumpálnak a régióba.

A NATO-nak rajtunk kívül van még egy kis bástyája a Fekete-tengernél, Bulgária, egy alig 7 milliós nemzet, a mienkénél háromszor kisebb gazdasággal (170 milliárd dolláros PPP-GDP), Európa legszegényebb és legrosszabbul teljesítő gazdaságával (az EU egyedüli országa, ahol az egy főre jutó GDP nem éri el az uniós átlag felét).

És mindezen nemzetek között itt vagyunk mi, románok.

20 millió ember, a világ 40. legnagyobb gazdasága (541 milliárd dollár, PPP-GDP), a bolygó 40. legnagyobb katonai ereje, az amerikaiak egyedüli hűséges szövetségese a régióban, az Európát az orosz rakétáktól megvédeni képes (a hivatalos álláspont szerint ez jelenleg erős túlzás – a szerk.) rakétaellenes pajzs egyedüli komponensének házigazdája.

Ankara habozó magatartása közepette Románia marad az AEÁ fekete-tengeri katonai és politikai erejének egyetlen erős és valódi horgonya.

A közfelfogás szerint Romániának az orosz hadsereg fekete-tengeri kolosszális tűzerejének fenyegetettsége alatt kell élnie: az oroszok térségbeli tűzereje alig három év alatt (2014-től 2017-ig) megkétszereződött. Az oroszok 2016-ban hat új tengeralattjárót hoztak ide, a hat új fregattból hármat már szolgálatba állítottak, most épülnek a Bujan-M és Karakurt osztályú új korvettek, a kaszpi flottából öt egységet áthelyeztek az Azovi-tengerre, amelyek két partvédelmi dandár alapját képezik, szintén idehoztak még 12 új Szu-30SM típusú harci gépet és több Ka-52 és Mi-28N típusú támadóhelikoptert, valamint Tornádó típusú rakétavetőket. A Krímbe telepítették a halálos Sz-400 és Pancir típusú föld-levegő rakétákat, valamint a Bastion és Bar partvédelmi rakétaütegeket, a P-800 Onyiksz típusú hajóellenes rakéták is részei az új Bastion-P rendszernek. Az oroszok a rettegett Szuhoj gépeknek otthont adó belbeki repülőtér mellé, Szevasztopolba telepítettek egy Monolit-B típusú radart, melynek 450 km-es hatósugarával az egész román partvidéket „befogják”. Ugyanide telepítették a Murmanszk, Moszkva és Kraszuna típusú elektronikai hadviselési rendszereket is.

Mindez a bukaresti nemtörődöm védelmi miniszterek orra előtt zajlik,

akik a mai napig sem fáradtak azzal, hogy aláírják a megígért négy korvett beszerzésére és a szolgálatban lévő két fregatt korszerűsítésére vonatkozó szerződést, nem fáradtak azzal, hogy bármiféle szerződést aláírjanak partvédelmi ütegek beszerzéséről és akik abba a megalázó helyzetbe juttatták a hadsereget, hogy a vezérkari főnöke kinevezésének relativizálásával egyértelmű vezetés nélkül hagyták a hadsereget… Ezzel szemben sikeresen belepréselték az 1,85 százalékos GDP-arányos védelmi költségvetésbe az (oltóanyagokat gyártó – a szerk.) Cantacuzino Intézetet és a Dragnea által megígért konstancai (Constanţa) regionális kórházat, de talán még a ghenceai új stadiont is (Bukarest egyik lakótelepe, a hadsereg hajdani csapata, a Steaua otthona – a szerk.). Nos, ha úgyis pénzt veszünk el a hadsereg költségvetéséből oltásokra, kórházakra és stadionokra, akkor miért ne küldenénk hamarosan a hivatásos katonákat kukoricát betakarítani is, ahol még a Daea (mezőgazdasági miniszter – a szerk.) gyártotta statisztikákat is sikerül lekörözni?

Hirdetés

Ha a fekete-tengeri feszültségek kérdésköre a katonai aspektusokra korlátozódna, a dolgok, az amerikai hadseregnek köszönhetően, némiképpen kezelhetők lennének. Csakhogy a tengeri összképhez más szintek is tartoznak.

Először is a politikai: e téren Romániát a 2019. június 3-i orosz–német megállapodással (az úgynevezett Kozak–Hahn tervvel) teljesen semlegesítették a Moldovai Köztársaságban, továbbá

folyamatosan zaklatja a Kreml budapesti szövetségese, az Orbán Viktor-kormány.

Aztán ott van a gazdasági szint, amelyet a fekete-tengeri szénhidrogén-források gazdagsága ural. A kizárólagos román gazdasági övezetben 200 és 500 milliárd köbméter közötti gáztartalékok meglétét bizonyították (egyelőre hivatalosan nincsenek ilyen bizonyítékok, ezek többé-kevésbé megbízható becslések; arra sincsenek megbízható források, hogy ez a mennyiség, vagy ennek mekkora része termelhető ki gazdaságosan – a szerk.). Ezek a források lehetővé tették volna Románia számára, hogy rákapcsolhassa lakosságát a gázvezetékekre (ma csak az ország harmadát lehet földgázzal ellátni) és helyreállítsa az osztrák OMV cég és a politikusok kriminális döntései által lerombolt petrolkémiai iparát. Nos, nem, a Tăriceanu és Dragnea által ellenőrzött kormányok úgy döntöttek, hogy a tenger alatt heverő gáz még ott maradhat néhány évig, ha már ott töltött néhány tízezer évet. A kormányon lévők mindent elkövettek, hogy olyanhoz „adják hozzá”, akihez nem kellene, a Lukoilos oroszoktól az OMV-s osztrákokig, aztán még az Exxonos amerikaiakat is sikerült elüldözniük, holott műszaki szempontból csak ők képesek felszínre hozni azt a gázt…

De hát ez még nem minden, mert most eljutunk a gázszállítási infrastruktúrához.

Az Európai Unió három nagy vezetékrendszert finanszíroz, melyek elkerülik a Fekete-tengert:

A TANAP-on keresztül kezdetben 16 milliárd köbméter gáz halad majd keresztül évente (de ezt végül 31 milliárd köbméterig növelik) a Kaszpi-tengertől Görögországig. Innen a TAP vezeték visz majd tovább évente 10 milliárd köbméternyi gázt Olaszország felé és évente csak 1,75 milliárd köbméternyi gázt a BRUA vezetéken keresztül Románia, Magyarország és Ausztria felé.

Másrészt, az oroszok pontosan a Fekete-tengeren keresztül építik a saját vezetékrendszerüket:

Az (évi 16 milliárd köbméter kapacitású) Kék Áramlat és (az évi 15,75 milliárd köbméter kapacitású) Török Áramlat a tervek szerint Bulgárián, Szerbián és Magyarországon haladna keresztül, gondosan elkerülve Romániát.

Milyen helyzetben vagyunk? Nos, a BRUA vezetéket a magyarok Budapestnél leállították, a Bulgáriából érkező egész gáz (1,75 milliárd köbméter), plusz még ami majd a Fekete-tengerből érkezik (ami elérheti majd az évi 4 milliárd köbmétert) a magyarokhoz fog menni, főleg, hogy a kapacitás-lekötési pályázatot magyar cégek, a MET és a MOL-csoporthoz tartozó MVM nyerték el. Ráadásul az orosz gázt szállító vezetékek nyugati irányban kerülnek majd el bennünket,

Budapestet nagy földgáz-központtá (hub), bennünket pedig a nagy ügyletek nagy nézőjévé változtatva…

Tegyem még hozzá azt a nevetséges tényt, hogy kormányaink mindenkit elkergettek, akik cseppfolyósítottgáz-terminált (LNG) építettek volna Konstancán? Ez a gáz átka: a tied Európa második legnagyobb tartaléka, a központ mégis Budapestre kerül!

Nem baj, talán van egy jelentős kikötői tevékenységünk!? Na persze, íme, nagyjából hogyan állunk e téren az Európai Unió többi részéhez képest:

A 2017-ben kezelt áruk 1,4 százaléka a részesedésünk (45 millió tonna az egész Unió szintjén kezelt 3200 millió tonnából), ami valamivel gyengébb Litvánia eredményénél.

Miközben mi azt képzeltük, hogy a hollandok azért zaklatnak bennünket, mert Konstanca versenyre kelhet Rotterdammal. Holott mi a valódi helyzet?

Konstanca még csak nem is szerepel Európa 20 legfontosabb kikötője között,

ezt a rangsort a sokat szidott Rotterdam uralja az általa kezelt 433 millió tonnányi áruval, ami nagyjából tízszerese a romániai mennyiségnek…

Ennek kapcsán talán visszaemlékszünk a mintegy 300 kereskedelmi hajóból álló flottánkra is, amely a kilencedik legnagyobb volt a világon és melyet 1990 és 2000 között tüntettek el a gyűlöletes FPS/AVAS intézmény (Állami Tulajdonalap/Állami Vagyonkezelő Hatóság – a szerk.) bölcs elnökei, a hatalomban egymást váltó államfők hathatós támogatásával…

Vagy talán felidézzük azt a csaknem 100 halászhajót, melyeket ugyanaz az Emil Dima, Sorin Dimitriu és Radu Sârbu „tüntetett el” a FPS-ben tevékenykedő igazgatóik seregével együtt. Tudják, hogy mi a 245 kilométernyi tengeri partszakasz, Európa legnagyobb deltája, a több mint 1000 kilométernyi Duna, a számos tó, a sebes vizű Olt, Maros, Szamos birtokolásának az eredménye? Megmutatom, hogyan állunk a halászattal az Európai Unióhoz képest:

Évi nagyjából 6000 tonnányi hal, ennyit termelünk és ezzel sereghajtók vagyunk (forrás: itt). Ez normális, hiszen a halászflottánk nem is látszik az európai táblázatokban:

Igen, miénk az EU halászflottájának a 0,1 százaléka, ami negyede a bolgárokénak (forrás: itt).

Talán felmerül önökben a kérdés, miként jutottunk ide,

hogyan „párolgott el” 365 tengeri hajó, hogyan tűnt el a hal a Dunából, a Deltából és a halászhajók gyomrából, hogyan esett ennyire vissza Konstanca?

Zárjuk az egészet egy igaz történettel, ami mindent elmond a mindezt lehetővé mérgezett légkörről. 1997-ben egy magáncég azzal az ajánlattal állt elő, hogy felépítene egy nagy (100 000 tonnás), modern silót a konstancai vámszabad területen, a Romtrans által kezelt területen. Bár sok évnyi visszaesés után ez volt az első kezdeményezés arra, hogy csináljanak valamit Románia legnagyobb kikötőjében, Petre Roman, a Szenátus akkori elnöke elakasztotta: megtiltotta a közlekedési miniszternek, Traian Băsescunak, hogy ilyen értelmű felhatalmazást adjon a Romtransnak. Az ok? Meg kellett védeni a kikötőn belüli gabonalogisztika monopóliumát, melyet akkor az Agroexportimport gyakorolt egy kis és kezdetleges, Triţă Făniţă tulajdonában lévő silón keresztül, aki ceauşiszta „külkeres” és a Roman-család bizalmi embere volt és akiből ennek révén még PD-s (Demokrata Párt – a szerk.) parlamenti képviselő is lett. Végül a siló mégis megépült, mert a kezdeményező cég bölcsen az EBRD-t is maga mellé vette a projektbe. Az EBRD által a Romtransnak szóló felhatalmazás aláírására kényszerített Băsescu a bal kezével írta alá a dokumentumot, a következő szavakkal: „Ballal írom alá, mert ha Triţă Făniţă levágja azt a kezemet, amelyikkel aláírtam, mégiscsak meg tudjam menteni a jobb kezemet!”. Mondjon bárki bármit, Băsescu bátor ember volt, de túl kevésszer volt bátorsága…

Hirdetés