„El sem tudom képzelni, hogy miről fog szólni ez az előadás” – mondta a hátunknál helyet foglaló hölgy a kolozsvári Magyar Történeti Intézet egyik pénteki előadásának kezdete előtt, és nem volt ezzel egyedül. A Női bűnözés a 18. századi Kolozsváron cím annyira szokatlanul hatott a Kolozsvári Magyar Napok műsorfüzetében, hogy mi is elgondolkodtunk azon, vajon miről lesz szó Fehér Andrea egyetemi oktató előadásában. Talán létezett valamiféle női bűnszövetkezet a 18. századi Kolozsváron?

Vagy annyira sok volt a női gonosztevő, hogy külön kutatást igényel a téma?

Előzetes kérdéseinkre már az előadás elején választ kaptunk akkor, amikor Fehér Andrea felsorolta, hogy az általa vizsgált 264 törvénykezési jegyzőkönyvekben miféle vádakkal álltak bíróság elé a kolozsvári hölgyek. Egyszerűen arról van szó, hogy a nőket olyasmikért is büntették, amiért egy férfit nem, vagy csak kivételes esetben.

Ilyen:

• a paráznaság (45%),
• a házasságtörés (34%),
• a csecsemőgyilkosság (5%),
• a pletykálkodás vagy a rágalmazás (3%),
• a káromkodás (2%),
• a boszorkányság (5%),
• illetve a méregkeverés gyilkolási célzattal (2%).

Ide sorolta még az előadó az alkoholizálást és a lopást (5%), de az utóbbi nem tipikusan nők elleni vádpont. (A zárójeleben a számok a jegyzőkönyvekben megfogalmazott vádpontok gyakoriságát mutatják százalékosan.)

Ezek a törvénykezési iratok elég izgalmas adalékokkal szolgálnak a város történetéhez a lakosok életkörülményeiről, hétköznapjairól, főleg, ha az írnokok beszédes kedvükben voltak, és olyasmiket is kipletykáltak, amiket ma már nem szokás beleírni egy ilyen jegyzőkönyvbe. Olyan apró részleteket is rögzítettek, mint például hogyan mászott elő egy felszarvazott férj az ágy alól, miután kiderült a megcsalás ténye, vagy hogy, hányan aludtak egy helyiségben akkoriban. Kiolvasható a jegyzőkönyvekből, hogy Kolozsváron leginkább a malomnál, a szőlőbirtokokon és a kocsmák környékén zajlott paráználkodás. De az is kiviláglik a feljelentők személyét tekintve, hogy

a nők bűnözése tipikusan nőügy, azaz nők közötti konfliktusokból eredt.

Az ítéletek meghozatalakor a bírók nem mindig a szigorú értelembe vett jogi szempontokat vették figyelembe, ehelyett a Bibliát idézték vagy előző precedensek alapján hoztak döntést. Nem csoda, hiszen egy olyan korról beszélünk, amikor maguk a bírók sem ismerték a jogszabályokat. A század második felében előtérbe kerültek azok a városi elöljárók, akik iskolát, egyetemet végeztek, ami változást hozott az igazságszolgáltatás működésébe, és a pletykálkodó írnokok is inkább a jogi érvelések lejegyzésével foglalkoztak a továbbiakban.

A Fehér Andrea által vizsgált források azt bizonyítják, hogy a jegyzőkönyveket újra és újra olvasták. Egy tematikus tárgymutató segítségével a tanácstalan bírók kikereshették, hogy más hasonló ügyekben milyen ítéletek születtek, ami segítette őket a saját döntésük meghozatalában. Sajnos csak olyan jegyzőkönyvek maradtak fenn, melyek a perfelvételt, a bíró és a jegyző nevét, valamint az ítéletet rögzítették. A tanúvallatások sem maradtak fenn.

A női bűnözők deviáns magaviseletének számított ha paráználkodtak, kurválkodtak vagy megcsalták férjeiket. De mi számított paráználkodásnak? Ha egy nő ivott vagy egyszer már dolga volt a bírósággal mondjuk lopás miatt, akkor már az is paráználkodásnak számíthatott, hogyha idegenekkel, a város körül lebzselő katonákkal beszélgetett.

A nem megfelelő módon viselkedő nőkre könnyen ráfogták, hogy paráznák,

így gyakran ugyanazok a nevek merülnek fel az iratokban. Említésre méltó, hogy a paráználkodás vádja soha nem merült fel férfiak esetében, és ez nem kolozsvári sajátosság.

Paráználkodás esetén először csak megfenyegették a vétkes nőt, majd jött a vesszőzés, a botozás. Ha ezek nem váltak be, és a nő nem tért jó útra, gyakran kitiltották a városból, ugyanakkor előfordult csonkítás és tüzes vassal való égetés is. Enyhítő körülménynek számított az életkor, a betegség, a terhesség, ha az illető nő már előtte is hosszú időt töltött a Toronyba (így hívták a kolozsvári tömlöcöt). A bírókra hatott, ha az elkövető bűnbánó magatartást tanúsított, esetleg felsorakoztatta a családját és a gyermekeit, akik ha kellett, térden állva könyörögtek egy enyhébb ítéletért. A házasságtörő nők gyakran azzal védekeztek, hogy férjük is megcsalta őket, vagy nem nyújtja számukra azt a törődést, ami egy nőnek kell.

Mivel a kényszerházasságok ritkán sikeresek, előfordult, hogy annyira eldurvult a viszony a házastársak között, hogy

a nők méregkeveréssel próbálkoztak.

Három ilyen esetről tudunk Kolozsváron, mindhárom sikertelen gyilkossági kísérlet volt. A próbálkozás skálája a pálinka mérgezésétől kezdve, az érvágáson át egészen a részeg férj vízbe dobásáig terjedt. Bár az utóbbi esetben is megmenekült a férj, az asszonyt 66 botütéssel büntették a gyilkossági kísérletért. Durvább büntetést kapott az a nő, aki a szeretőjét biztatta arra, hogy ölje meg a férjét. A bíró szimpátiáját nem nyerte el azzal, hogy a szerető sebesülésein bánkódott, minthogy férjével törődjön.

A csecsemőgyilkosságokat rendkívül komolyan vették, akár a város teljes lakosságát mozgósították, hogy kiderítsék, ki az, aki a szülés nyomait magán viseli. Elsősorban a hajadon lányok kényszerültek arra, hogy titkolják terhességüket, ugyanis egy életre megbélyegezték őket, ha hajadonként teherbe estek. Ők gyakran egyedül hozták a világra csecsemőjüket, majd meggyilkolták és elásták az újszülöttet. Huszonkét ilyen ügyben született ítélet. A csecsemőgyilkos anyákat szerte a világban súlyosan megbüntették, az erdélyi szászok a vízbefojtás, a magyarok inkább a lefejezést alkalmazták. Érdekesség, hogy a férjezett asszonyokra nem terjedt ki a csecsemőgyilkosság vádja, az akkori erkölcsi felfogás szerint fel sem merült, hogy egy férjes nő ne vállalja fel a gyermekét, és ezért meggyilkolja.

Ahogy a paráználkodás, úgy a boszorkányság vádját is gyakran rásütötték a problémásnak számító nőkre.

Összesen 89 boszorkányperről tudunk Kolozsváron, ebből húsz halálbüntetéssel végződött. A boszorkányok testét mindig elégették, de előtte lefejezték vagy vízbe fojtották őket. A leginkább az özvegyasszonyokra fogták rá, hogy boszorkányok. Olyan problémák esetén is mágiát gyanítottak a háttérben, mint például ha egy családban nem jött a gyermekáldás vagy ha valaki krónikus ízületi panaszokkal küszködött. Előfordulhatott, hogy a tehénnek elapadt a teje vagy nem talált haza a legelőről – rögtön ártó szándékra asszociáltak és felelőst kerestek. Három kivégzést dokumentáltak a jegyzőkönyvek: egy részeges bábaasszonyt, egy özvegy koldust és egy gyanús eszközöket, például kecskekoponyát tartó asszonyt végeztek ki boszorkányság vádja miatt. A kivégzést a cigány származású Bódira bízták, akit leitattak, hogy kellő bátorsága legyen a hóhérmunkához. Szó sem volt arról, hogy az elítéltek számára pompás utolsó vacsorát biztosítsanak, ehelyett a bírók és az ítélet végrehajtói italoztak egyet a kivégzés után.

A boszorkányság kapcsán jogi enyhülést hozott Mária Terézia és II. József uralkodása, de ez is csak részben mérsékelte a női bűnözőkkel szembeni eljárásokat.