Jelen szöveg a Republica oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A PSD adogat, Iohannis visszaüti. És fordítva. A labda lepattan a pályán, a vonalra vagy kívülre, nem számít. Leereszkedik a székéből az alkotmánybíró és megvizsgálja a nyomot. Hol befele, hol kifele mutat az ujjával.
Romániában nagyon népszerű sport lett a tenisz azóta, hogy Simona Halep és nemzedéktársai figyelemre méltó eredményeket kezdtek elérni. Szeretjük a győzelmeket, maximális intenzitással éljük át a mérkőzéseket, elragadtatva nézzük Románia zászlaját és hallgatjuk a kíséretében a világ összes sarkában felhangzó himnuszt.

A tenisz egyszerű és világos választási lehetőséget nyújt nekünk:

Simona a hős, az ellenfél a negatív szereplő. Mi Simonának szurkolunk, egyek vagyunk Simonával és ellenségünk bárki, aki győzelme útjába áll. Velünk vagy ellenünk. Egyszerű, világos, nulla árnyalatokkal.

A valahonnan felülről nézett Románia olyan, mint egy teniszpálya. Románia Románia ellen. És miközben a nézők kedvencet választanak és a labda vándorlását figyelik a pálya egyik oldaláról a másikra, a pályán kívül mindenféle dolgok történnek, melyeket a közönség nem lát és nem is gyanít.

A tenisz és a politika közötti fő különbség az, hogy a sportban a szabályok mindig ugyanazok, csak a sportolók teljesítménye különbözik egyik mérkőzésről a másikra. A politikában a szabályok és a szerepek folyamatos változásban vannak.

A teniszben vannak játékosok és labdaszedők, edzők és felkészítők, bírók, szervezők és támogatók és így tovább. A politikában politikai pártok és  vezetők vannak, az ország elnöke és a miniszterelnök, ügyészek és bírák, a szolgálatok, a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács és az Alkotmánybíróság.

A pártok vezetői néha játékosok, máskor labdaszedők.

A pártok néha megbuktatják a főnökeiket, de a legtöbbször hűségesen követik őket,

akár egyetértenek velük, akár nem, akár jó ez, akár nem. Amikor mégsem értenek egyet főnökeikkel, nyilvánosan nem mutatják ki, hogy ne ártsanak a pártnak, ne az ellenfél szerezzen pontot az adogatásukból, főleg, hogy állandóan valamilyen választás közeledik, melyet a „mieinknek” kell megnyerniük.

Ha már amúgy is csak pártszinten szavaznak, akkor sok pénzt takaríthatnánk meg a költségvetésnek, ha kibérelnénk egy lakást, ahol minden pártnak egyetlen képviselője van, aki szavaz a csoport nevében, egy kartontáblát tartva a kezében a hű követők aktuális számával (hiszen vannak még dezertőrök, akik munkát fognak adni a létszámösszesítőknek).

Az elnök csalódott a miniszterelnökben, a kormányfő is csalódott az államfőben. A széles közvélemény pedig tábort választ és nézi, miként vándorol a labda egyik térfélről a másikra. A bíró döntései a választott tábortól függően egyszerre jók („helyesen döntött”) és rosszak („meglopott minket”), attól függően, hogy ki szerzi a pontot és ki kivel tart.

A mérkőzést minden nap játsszák. Az ellenzék adogat. A hatalom visszaüti. A hatalom adogat. Az ellenzék visszaüti. Néha térfelet, felszerelést, sőt, akár még támogatókat is cserélnek, de a mérkőzés tovább folytatódik a pálya két része között.

Eddig ebben nincs semmi rossz, hiszen

a demokratikus játék éppen egy ellenzék és hatalom közötti állandó dinamika meglétét feltételezi, nem igaz?

Minthogy Romániában önmagukat játékossá nyilvánító elnökeink vannak, amikor a politikai pályán a hatalom adogat, az elnök visszaüti. Amikor az elnök lövi át a labdát a háló fölött, a hatalom üti vissza. Azt fogják mondani, hogy ez így természetes, mint Toma Caragiu jelenetében: „ilyen a tenisz”. Mégis, amikor mindegy egyes adogatás után bíróért kiáltanak, a dolgok kezdenek furcsává válni, mintha ez már sem nem tenisz, sem nem sport és még kevésbé játék lenne.

Egy ideje az Alkotmánybíróság tölti be a bíró szerepét. A mérkőzés ütemét és szépségét a bíró túlságosan gyakori közbelépései zavarják meg. Mintha egy harmadik játékos is megjelent volna a teniszben.

A nézők már nem a játékosok játékát nézik, hanem mindenki arra összpontosít, hogy mit mond majd bíró a labda által hagyott nyomról. Persze, egy salakpályán, a sok lejátszott pont után régebbi nyomok is vannak. Mégis a bíró úgy dönthet az új nyom esetében, ahogy akar – akár kint van, akár bent.

Nem szeretünk veszíteni és nem szeretjük, ha a mieink veszítenek. De az az igazság, hogy minden egyes nap mindnyájan veszítünk, mert két táborra oszlottunk, mely minden pontért a másik fél ellen játszik, megfeledkezve arról, hogy mind románok vagyunk ezen a pályán.

Az egyéni sport logikája a politikában vagy az állam kormányzásában mindnyájunkra, az ebben az országban élők mindegyikére nézve káros.

Bármennyire is szeretjük a teniszt, bármennyire is támogatjuk a világszinten jól teljesítő sportolóinkat, amikor hazánk vezetése kerül szóba – inkább válasszunk egy csapatsportot, háló nélkül, a szabályok és a szerepek pedig a pályán legyenek világosan meghatározva és olyanok, melyek között mindnyájan szeretnénk játszani Romániában.