Az erdélyi magyar zsidósághoz köthető legalapvetőbb szavak – kóser, tréfli, sakter – még ismerősen csengenek ugyan, de jelentésüket egyre kevesebben tudják. Eltűnt egy kultúra, a szavak, melyek addig közszájon forogtak, kilúgozódott a közösségi tudatból minden, ami az erdélyi magyar zsidóságot jelentette, óriás hiátus keletkezett.

Vig Emese újságíró ezekkel a szavakkal méltatta azt a kiadványt, melyet eredetileg receptes könyvnek szánt a szerző, de végül kordokumentum lett belőle: az erdélyi magyar zsidóság naplója. A marosvásárhelyi származású Király Kinga Júliában 2015-ben merült fel az ötlet, hogy összegyűjtse azokat a recepteket, melyek az erdélyi kóser zsidó háztartásokból még fellelhetők, mesélte a Vallásszabadság Házában tartott kedd esti kolozsvári könyvbemutatón.

És kik tudnák erről leghitelesebben mesélni, ha nem a holokauszttúlélők,

az a maroknyi idős ember, aki megjárta a poklok poklát és utána mégis visszajött? Az újrakezdés receptjei című kiadványban tíz, Erdély különböző városaiban élt zsidó ember életútja elevenedik meg legkedvesebb receptjeik mentén, a boldog békeidőktől a koncentrációs táborokon át a cseppet sem egyszerű újrakezdésig.

Víg Emese, Király Kinga Júlia és Laczkó Vass Róbert a kolozsvári könyvbemutatón.

„Nem tudtam, mekkora szellemet szabadítok ki a palackból” – vallotta be hallgatóságának a szerző, nem tagadva, hogy többször is megtorpant a munkában.

„Volt, amikor megálltam és megkérdeztem magamtól: szabad-e nekem ezeknek az idős embereknek az emlékeit felszakítani?”

– utalt a morális dilemmákra. Hiszen a régi ízvilág felidézésével a család elvesztése miatt fájdalom, szomorúság is előjött – az íz- és illatemlékezet az agy ugyanazon területén tárolódik, mint a kötődéseink.

A többéves interjúzásból 300 órányi nyersanyag született, melyhez újabb 120 óra háttéranyagot is készített, különböző hitközségek vezetőivel az erdélyi magyar zsidóságról, szokásairól. A hatalmas mennyiségű anyaggal nem is tudott mit kezdeni, vallotta be.

Történészeket, holokausztkutatókat keresett meg, és bár nem akart dokumentumokat feldolgozni, úgy érezte, ki kell egészítenie a 41 receptet és a köréjük fonódó élettörténeteket. Mindenik mellett megjelenik a dokumentum, ami kertezi a történetet, vagy egy-egy szépirodalmi szöveg, mely mélységében erősíti azt.

Forrás: Fortepan.hu

A könyv az emberi életút mentén tagolódik a békeidők gyerekkorától a holokauszt traumájáig, majd a csöppet sem egyszerű visszatérésig. Amikor

konstatálni kellett, hogy nincs ahova hazajönni: mások laknak a lakásodban, másoknál a fényképeid, az edényeid, a párnád…

És a koncentrációs táborok éhezése után a kommunizmus sem kecsegtetett sok földi jóval. Állandó volt a sóvárgás az olyan ízek, ételek után, melyek nem jöttek, nem jöhettek vissza. Mégis akadt, aki a végsőkig kitartott hite és a közösség szokásai mellett, például a Nagykároly mellett élő Lea néni, aki

tíz évig nem evett húst amiatt, mert a régióban nem lehetett kóser húst találni

– nem volt sakter, aki a zsidó előírásoknak megfelelően vágta volna le az állatot. A szerző felajánlotta, hogy Pestről hoz neki kóser húst – így indult a beszélgetés.

A különböző élethelyzetek az ételhez való viszonyulást is átalakítják. „Nem kellett volna korábban annyira utálni a tejet” – idézte fel a koncentrációs táborban, éhezés közben vissza-visszatérő gondolatot Lea néni. Az ilyen beszélgetések erősítették meg abban, hogy „mégsem csak magam miatt kezdtem el piszkálódni”, vallotta be Király Kinga Júlia.

Zsidó sütemény, Hámán-táska is járt a Kolozsváron bemutatott kiadvány mellé.

Aki az interjúalanyok közötti ingázás miatt a zsidó kóser receptek „hordozójává vált”, a Lea nénitől eltanult geringli elkészítési módjáról Pesten érdeklődtek tőle, a közösségi élményt pedig erősítette, hogy közösen készítették el,

a beszélgetéseket többnyire közös főzés követte.

„A receptek felidézése visszahozott picit az életből, az élet szeretetéből is, ezt szerettem volna továbbadni.” A személyes élettörténeteken túl külön érdekesség, ahogy a zsidó konyhaművészet alkalmazkodott a különböző térségek, népességek kultúrájához, szokásaihoz.

A máramarosszigeti Salamon Olga a kóser szokástól eltérően tejföllel ette a húsgombóclevest, mivel Máramarosban savanyúan eszik a levest, a csorbát. A Bukarestbe költözött váradi interjúalany balkáni hatásra paradicsommal, babérlevéllel készítette a szombati zsidó étket, a csólent.

A libahússal, gerslivel készített margittai töltöttkáposzta receptje a szegedi gettóba is eljutott, innen tanulták el a szabolcsi cigányok is, derült ki, amikor egy közös főzés alkalmával a szerző egy szabolcsi cigánylányt próbált megtanítani rá. „Ilyen szinten fuzionáltak a konyhák.”

Az erdélyi cigány muzsikusok is őriznek zsidó motívumokat, fedezte fel gyűjtései során a Muzsikás együttes. Erre már Laczkó Vass Róbert színművész hívta fel a figyelmet, aki jiddis dalokkal fokozta az est hangulatát.

A gasztronómia és a zene az utolsó két végvár,

Kányádi Sándor is azzal a motivációval fordította le ezeket a dalokat, hogy ha nem is tanulhatók újra, közkinccsé téve meg lehet őrizni a hagyatékot.

A zsidó kultúrát már azáltal is életben tartjuk, hogy beszélünk róla, mondta zárszóként Vig Emese. Király Kinga Júlia pedig nem csak beszélt róla, hanem tett is érte. A közkedvelt zsidó süteménnyel, a Hámán-táskával kedveskedett vendégeinek (többen másodjára is visszasomfordáltak a süteményes tálhoz).

Elhangzott: az újrakezdés rajtunk is múlik, azon, hogy elkészítünk egy-egy receptet.