A történelemben másodjára érkezik egy pápa Romániába, egy többségében ortodox országba. A pápa május végén keresi majd fel Bukarestet, Jászvásárt (Iaşi), Balázsfalvát és Csíksomlyót.

A történelemben először érkezik egy pápa Erdélybe, egy heterogén tartományba, ahol az egység szónak ellentmondásos értelmezései vannak.

Itt, egy bizonyos egységszellem okán, számos család évente kétszer fest piros tojásokat és éli át a húsvét légkörét, nem feltétlenül azért, mert vegyes családok, hanem a szomszédok, a rokonok, vagy azon gyermekek iránti tiszteletből, akik locsolkodás közben nem igazán tudják, hogy kihez kopogtatnak be. Egy másfajta egységszellemből kiindulva egyesek, ebben az időszakban, a hazával való egyesülést ünneplik, amelyre száz évvel ezelőtt került sor. Egy megint másfajta egységszellemből kiindulva mások az Egyház újraegyesülését dicsőítik, amelyre harminc évvel később került sor. És megint egy másfajta egységszellemből kiindulva mások a Rómával való egyesülést dicsőítik, amelyben még mindig élnek.

Egységünk értelmezését ambivalenciák és kétszínűségek uralják. Azt

a testvéri szeretetet, amelyben az 1918-ban Gyulafehérváron összegyűltek hittek, diszkréten lábbal tiporták egyesek, aztán mások:

előbb a görögkatolikus testvérek, akiknek elitje a Nagy Egyesülés után uralni kezdte az erdélyi vezetőségi struktúrákat, aztán 1948-ban az ortodox testvérek, akik fagyos némasággal nézték végig, ahogy egy kegyetlen, idegen és illegitim rezsim vasökle lecsapott az erdélyiek többségének hitére és üldözte a pásztoraikat. A magyarok közötti testvéri szeretetet szintén diszkréten lábbal tiporták 1940-ben, amikor az észak-erdélyi vezetőségi struktúrákat egy Magyarországról hozott elit kezdte uralni, az erdélyi magyarok csalódottságát kiváltva.

Íme, centenáriumi ambivalenciánkat most Péter utódjának látogatása állítja reflektorfénybe. Amint az várható volt, a pápa romániai látogatásának bejelentése dogmákkal és eretnekségekkel kapcsolatos nyugtalanságokat és vitákat váltott ki. Végül is Kitől eredeztethető a Szentlélek? Annak a Hiszekegy közepén lévő aprócska „és” kötőszónak a dilemmája büszkén trónol a Kelet és a Nyugat között, mint egy nagy határkő (vagy akadály). A kérdés egy pap szavait idézi fel bennem, aki nemrég a következőt mondta: „Ha nincs meg benned, akkor mit számít, hogy Kitől eredeztethető?”

Ugyanez a helyzet a románok centenáriumi egységével is.

Akörül a kérdés körül forgolódunk veszekedve, hogy „Miből fakad egységünk szelleme?” Az amerikaiaktól kaptuk, vagy az oroszoktól? Wilsontól, aki megáldotta a nemzeti eszmét és megnyitotta a nemzetek önrendelkezésének zsákját, vagy a szláv ortodoxoktól, akik az alapvetően ortodox nemzetnek számító románok függetlensége és békéje fölött őrködtek?

Ünnepeljük az egységet, de nem gyakoroljuk a megbocsátást, márpedig ez nonszensz, hiszen az egységnek igazán örvendő közösségnek belső békéje is van. A Nyugat racionalizmusa azt a koncepciót ültette el az emberek – és különösen a politikusok – elméjében, hogy békét alkudozással, törvényi mérnökösködéssel lehet gyártani, vagy olyan geopolitikai műveletekkel, melyek – ha eszes emberek ültetik át a gyakorlatba – „hatalmi egyensúlyt” generálnak. A keresztény felfogásban a dolgok nem így működnek. A béke olyan ajándék, mely akkor érkezik, ha alázatosan, megbocsátással és a felebarátokkal való megbékéléssel kérik, megbékélésre pedig nem kerülhet sor az igazság felismerése és kimondása nélkül.

Az emberiség évezredek óta éli át ezt a poszt-bábeli betegséget,

a kommunikálatlanságnak ezt a drámáját, melyet az abszurd színház dramaturgjai annyira akut módon idéztek fel. A közös nyelven való beszéd lehetetlensége valójában az együtt imádkozás képességének hiányát jelenti. Hiszen az együtt dolgozás – egy közös projektben való részvétel – nem lehetséges az együtt térdeplés és együtt beszélés nélkül: nem monologizmusban (ahogy a szintóniát értelmezni lehetne és ahogy azt, valójában, a kommunista időkben ránk kényszerítették), sem  agonizmusban (ami a mostani hangzavarhoz vezet, amiből szinte lehetetlenség kihámozni az igazságot), hanem harmóniában és  eudokiában, ahogy a görögök az egyetértést nevezték.

A különféle forradalmi ideológiák hullámai azt állították, hogy meggyógyíthatják a kommunikálatlanság kórját. A francia forradalom, a nácizmus, a szocializmus, a kommunizmus és más szekuláris vallások kudarcot vallottak. De még

a nacionalista szekuláris vallások – nemzeteik fellengzős és unalmas dicsőítésével – sem voltak képesek helyet csinálni egy igazi szintóniának.

Az igazi béke és gyógyulás csak abban az eseményben találhatja meg forrását, melyet az apostolok a húsvét utáni ötvenedik napban éltek át. De íme, még azt az eseményt is külön ünnepeljük. A Katolikus Egyház vezetője az utóbbi években a Kelet és Nyugat közötti megbékélésre szólított fel és nyitottnak mutatkozott arra, hogy átvegye az ortodoxok rendszerét húsvét időpontjának meghatározására. Persze, ezt a keleti egyház engedélye nélkül is megtehetné, de jól jönne egy ortodox pátriárka beleegyezése és áldása egy ilyen döntéshez.

Amikor megértjük majd az együtt imádkozni értékét, akkor képesek leszünk befogadni azt az egységet, melyet megünnepelünk, de mellyel nem rendelkezünk.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.