A gyerekeim szerint kövér vagyok, mert vannak azért hájaim. Nézem az alakom, tűrhető. Persze nem olyan, mint a gyerekek előtt. De rám jön a lánykori farmerem. Csak kiment divatból. Igyekszem divatos lenni, nehéz. Eléggé unom. Sajnálom a pénzt, ami tetszik, drága. Meg hát ritkán jutok el ruhát vásárolni. Ilyenkor csak egyvalamit veszek magamnak, a gyerekeknek több mindent. Aztán reggel csak állok a szekrény előtt. A szekrény előtt állni is unok. Szőrteleníteni is. Manikűrözni is. Hajat festeni meg pláné. Ahelyett pihennék. Azt hiszik otthon, hogy ilyenkor pihenek a fürdőszobában, pedig nem. Ha lenő a hajam vagy a körmöm, jön, hogy sírjak. Hogy megint kezdődik elölről a baszakodás.

Csak az a baj, hogy szeretek jól kinézni.

Nem tudom, hogy lettem ilyen. Egy csomó mindent nem szeretek, amit csinálok. Nem szeretek autót vezetni. Nem szeretek idegen nyelveken beszélni. Nem szeretek az irodában lenni nyolc órát. Én még telefonálni sem szeretek, úristen. Bevásárolni sem. Na, legalább főzni, azt szeretek. De egy csomószor azt várom, hogy leteljen, ami éppen van. Csinálom, s közben várom, hogy vége legyen. Azt gondolom, hátha utána jobb lesz.

Így voltam a fogyókúrával is. Ezerszer nekifogtam. Atkins, Dukan, szétválasztó, ketogén, ilyenek. Őszintén: pocsék volt mindegyik. Akármit ettem, éppen egyebet kívántam. Tudom, hogy vannak, akik nem. De én igen. Hol az epém fájt, hol a gyomrom. Néztem elborzadva azt a folyondár testemet, csipkedtem a hasamat, álltam fel a mérlegre minden reggel. Hogy mikor fogok már lefogyni. Egyik nap egy kilóval kevesebb voltam, másnap másféllel több. Annyira untam. Évekig ezzel vacakoltam. Hogy lefogyjak. De nem fogytam le, csak néha egy-egy kicsit.

Fél éve aztán eldöntöttem, hogy most már tényleg.

Láttam, hogy tokásodom, hogy vastagszik a karom. Ha ettem valami jót, már azt mondtam, bűnözök. Bűnözőnek mondtam magam, pedig csak ettem, baszki. Na, mindegy, elhatároztam, hogy kevesebbet eszem, és sportolni kezdek. Számolni kezdtem a kalóriákat. Letöltöttem egy applikációt. Már reggel úgy ébredtem, hogy kalóriák. Kávé cukor nélkül, tejjel, ötven kalória. Egy közepes vajas kenyér kétszázhetven kalória. Mindent ettem, mert már nem bírtam bármit is nem enni. Csak persze keveset, hogy férjek bele a kalória-keretembe.

Hurcoltam magam után a dobozokat a munkába, és minden olyan helyre, ahol elérhetett az evésidő. Tettem bele a kajákat, hogy tudjam, hány gramm és hány kalória. Két hét után már olyan voltam, mint valami kalkulátor. Terveztem és terveztem. Hogy mit vegyek. Hogy mit főzzek. Hogy mibe pakoljam. Hogy ebéd hánykor, meddig kell kibírni. Néztem az órát, húztam az időt. Ha este ittam egy pohár bort a férjemmel, már nem nagyon ehettem. Egész hatásos volt így a cucc egyébként. Csak megfájdult a fejem, mardosott a gyomrom. Közben terveztem a másnapot. Hogy milyen dobozba mit és mennyit.

Erről szólt az egész életem. Hat hónapig. Huszonnégy hétig. Éppen fogytam le.

Reggel bepakoltam azokat a síkos, leharcolt műanyag dobozokat, este pedig mostam ki őket. Viszolyogtam tőlük, ahogy ott sorakoztak a kagyló szélén. Ólmos fáradság ütött el a gondolattól is, hogy el kell őket mosnom, újra kell töltenem. Olyan voltam, mint aki háborút próbál túlélni. Haditervem volt minden helyzetre. Ha elutaztunk valahová, vittem magammal a kis kerek elektromos mérleget a konyhából, lemértem mindent, mielőtt a számhoz emeltem volna. Vendégségben csak ásványvizet ittam.

Edzeni is eljártam. Hetente kétszer a terembe, egyszer úszni. Azelőtt nem sportoltam, tehát lusta voltam. Pedig egész nap dolgozom, délelőtt ugye az iroda, estig háztartás, gyerekek. Lusta vagyok, de dolgos. Világéletemben rossz voltam tornából. Rendszeresen fennragadtam a bakon és a bordásfal tetején szédelegtem, alig tudtak leimádkozni. Úgy futok, mintha gyalogolnék. Úgy úszom, hogy kitartom a fejem, és komótosan haladok. Csak női biciklin merek biciklizni. Igaz, ez mindegy is a teremben.

A terem kényszeres világ, nehezen bírom. Ahogy sandítva mustrálnak a nők az öltözőben. Ahogy lesajnálnak a személyi edzők. Ahogy órákig önimádnak az izmosak. Ahogy domborítják, fényképezik magukat. Ahogy vonulnak. Ahogy kínlódnak a gépeken. A szag. A vasak csattanása. A gépek surrogása. A gépzene. Az ipari test győzelme az ember felett. Az uszodában jobb valamivel. Ott csak a vízből nem szeretek kiszállni, és remélem, hogy nem találkozom ismerőssel, amikor fürdőruhában felbukkanok a habokból.

Pedig lefogytam.

Nézem az alakom, tűrhető, tényleg. Elégedett vagyok. Sokan dicsérnek, hogy milyen jól nézek ki. Ilyenkor örülök.

De elgyötört vagyok, kimerültem. Mintha minden erő elszállt volna belőlem. Háborúban álltam önmagammal, és le vagyok győzve. A győztes és a legyőzött egyaránt én vagyok. Mérhetetlenül megviseltem önmagam. Saját erőszaktevőm voltam. Saját gondolatrendőröm voltam. Saját kiképzőtisztem voltam. Önmagam elnyomója voltam. Diktátor voltam a saját életemben.

Júlia vagyok, még csak harmincöt. Lefogytam. Hízékony vagyok. És fáradt.