A francia arisztokraták életét élhette volna, de az erdélyi nőnevelésnek szentelte magát

Gaal György helytörténész egy kötettel adózik De Gerando Antonina, a kolozsvári leányintézet alapítója emlékének.
Hirdetés

Kortársai megbecsülték, nevét a sajtóban is az egekig magasztalták, az utókor azonban sokáig megfeledkezett róla, sírját felszámolták, a munkásságához kapcsolódó emléktáblát eltüntették feledésre ítélve a nők nevelésében betöltött úttörő szerepét. De Gerando Antonina neve az utóbbi pár évben foglalta el megérdemelt helyét Kolozsvár emlékezetkultúrájában. Ehhez hozzájárult, hogy az 1970-es években felszámolt nyughelye helyett 2016-ban új síremléket állítottak a Házsongárd evangélikus-lutheránus részében, ahol hamvait örök nyugalomra helyezték, ugyanakkor a róla szóló kutatásokat egy konferencián is összegezték.

A 2016-ban felavatott sírhely, mellette az eredeti sírkő

A legújabb fejlemény De Gerando Antonina emlékének ápolásában, hogy a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatában nemrég megjelent Gaal György helytörténész témába vágó könyve, Nőtan, avagy amit egy leánynak tudni kell címmel. A kötet kolozsvári bemutatóján az is felmerült, ideje lenne emléktáblát elhelyezni az egykori De Gerando Leányintézet épületén, melyben ma a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kémia és Vegyészmérnöki Kara működik, bár ennek megvalósíthatóságával kapcsolatosan fenntartások merültek fel.

De miért is érdemel nagyobb figyelmet De Gerando Antonina munkássága?

Azért mert egész életét annak szentelte, hogy Kolozsváron beindítsa, majd a legmagasabb színvonalon működtesse a város első leánynevelő intézetét, és mert mindent megtett azért, hogy művelt, élethivatásukra felkészült lányokat neveljen. A tanítás mellett műfordított, amivel nagyban hozzájárult a francia és a magyar kultúra közeledéséhez, továbbá tankönyveket írt, önképző köröket vezetett, kirándulásokat szervezett, jó kapcsolatot ápolt egykori növendékeivel, és még nyugdíjazása után, betegen is testközelből figyelte az intézmény életét – derült ki Gaal György előadásából a kötetbemutatón.

De Gerando Antonina hitvallása az volt, hogy a tanítás a legnagyobb a művészet a földön, melynek célja gondolkodásra nevelni a lányokat, a fegyelmezésben pedig mindig a szeretet nyelvével, és soha nem a büntetés eszközével kell élni. 

A ma is aktuális pedagógusi nézeteit De Gerando Antonina neves családjának köszönheti,

hiszen már anyja, Teleki Emma – a széki gróf Teleki család sarja – is vérbeli nevelőnő volt, aki a családban is nagy figyelmet fordított gyermekei okítására. Bár a lyoni eredetű francia nemesi családból származó apja korán meghalt, Antonina egész életére kihatással volt az, hogy neki köszönhetően francia környezetben nőtt fel.

Ezzel kapcsolatosan H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az apa, De Gerando Auguste  rajongott Erdélyért, és rendszeresen írt francia lapokban a számára egzotikus vidékről. Különös szimpátiát érzett a magyarok iránt, így az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során igyekezett a diplomácia és publicisztika eszközével szolgálni a magyar ügyet. Nemrég jelent meg könyve Erdélyről és annak lakóiról, mely 180 év távlatából is rendkívül tanulságos olvasmány.

Balról: H.Szabó Gyula, Gaal György és Egyed Emese a kolozsvári kötetbemutatón

Antonina számára példaképként szolgált nagynénje, Teleki Blanka is, aki a magyar nőnevelés egyik úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve volt. Előtte tisztelegve nevezte el a kolozsvári leánynevelő intézet önképző körét, melynek évkönyvéről még Ady Endre is írt a Budapesti Naplóban.

A nők a legjobb nevelők

Gaal előadása felvázolta, miként indult be a nőnevelés Kolozsváron. Országos szinten az 1868-as népoktatási törvény írta elő a lányok számára a 12 éves korig tartó tankötelezettséget, de egyre nagyobb igény mutatkozott a felsőbb oktatásra, főleg a nemesi és polgári családok részéről. A felekezeti iskolák mellett sorra jelentek meg a városi, illetve az állami tanintézmények. Hiába szólította fel a királyi tanfelügyelőség 1873-ban Kolozsvárt egy női iskola alapítására, a városnak nem volt rá pénze, és csak a Frőbel-intézet csődje után sikerült állami támogatást nyerni az ügyhöz. A Felsőbb Leányiskola 1880-ben kezdte meg működését, vezetésére az akkor még Budapesten élő De Gerando Antoninát szemelték ki, aki szívesen eleget tett a felkérésnek, és egy franciaországi lehetőség helyett Erdélyt választotta.

Antonina célkitűzése az volt, hogy a nők elsajátíthassák azokat a képességeket, melyek élethivatásukhoz szükségesek (akkoriban ez az anyaságot, a háztartás vezetését, a főzés tudományát jelentette), ugyanakkor a férfiakkal egyszintű általános műveltségre tehessenek szert. Szakképzés helyett a belső emberi értékek, az értelem, az erkölcs és a szépérzék kifejleszetésére fektette a hangsúlyt.

Az új épület Alpár Ignác tervei alapján készült el

Hirdetés

Eleinte az iskola két rendes és három óraadó tanárral működött, de az egyre növekvő diáklétszám miatt folyamatos bővítésre volt szükség, emellett problémát jelentett, hogy a Bel-Magyar utcai emeletes ház (a későbbi Kossuth Lajos, ma Bd. 21 Decembrie 17. sz. ház telkén állott) egyre kevésbé felelt meg a követelményeknek. Az 1892-es államosításkor összesen 242 növendék tanul három különböző helyszínen. 1895-től a lányok már érettségizhettek is, és az orvosi, illetve a tanügyi pálya lehetősége is megnyílt előttük. Antonina támogatta, hogy a nők pedagógusi pályát válasszanak, mert meggyőződése szerint a nők a legjobb nevelők, ezért szorgalmazta a tanárnő képezdék alapítását. 

A kezdet…

Miután halaszthatatlanná vált a költözés, az oktatási minisztérium  1896-ban megvásárolta a Sétatér melletti Bánffy-kertet, ahol Alpár Ignác fővárosi építész tervei szerint 1899 tavaszától 1900 szeptemberéig kétemeletes iskolaépületet emeltek (a mai kémiai egyetem épületét).  A Sétatérre néző, 23 ablakos frontú, 8 tantermes, bentlakással és külön karzatos tornateremmel rendelkező ingatlanban kapott helyet az igazgatói lakás is.

Az igazgatónő reggeltől estig a diákokkal tartózkodott, a lányok rajongással számoltak be szüleiknek az intézmény életéről. Tankönyveit elismeréssel fogadta a szakma, a zenetankönyvhöz személyesen Liszt Ferenc írt előszavat. A nőtannal kapcsolatos könyvét azonban nem fogadták túl nagy elismeréssel: Szász Béla kritikával illette, mert úgy osztott tanácsokat a leányoknak az anyaságról, hogy ő közben soha nem ment férjhez és nem szült gyermeket. Mások a vallásos nevelést tartották hiányosnak az iskolában, és azt kifogásolták, hogy a tanintézmény nem fektet nagyobb hangsúlyt az egyházi ünnepekre. De Gerando Antonina ugyanis francia modell szerint oktatott, melynek középpontjában a felekezetek fölötti értékrend továbbvivése állt.

… és a vég

1905-ben merült fel nyugdíjazása, ekkor írta meg Búcsú, Kolozsvárhoz! című röpiratát. Pár évre rá halálosan megbetegedett, a francia riviérán kúráltatta magát, de honvágya miatt hazaköltözött. Egy olyan lakást választott, melynek ablakából ráláthatott szeretett iskolájára. Már nem érte meg az iskola trianon utáni román átvételét, amely olyan mélyen érintette az aktuális igazgatót, Mársits Rozinát, hogy még aznap meghalt. A tanári kar megtagadta a hűségesküt a román vezetésnek, de ezzel sem akadályozhatták meg, hogy az iskola felvegye a Regina Maria Leánylíceum nevet.

Miután a második bécsi döntést követően, 1940-ben újra megnyílt kolozsvári Állami Leánygimnázium, az egykori diákok kezdeményezték egy márványtábla elhelyezését az iskolában, melyet domborműves arcmásával együtt Varga Oszkár szobrászművész készített.

„Hirdessék e márványba vésett betűk / hogy ebben az intézetben / a magyar nőnevelés úttörő apostola / DE GERANDO ANTONINA / az intézet alapításától kezdve / 32 évi igazgatása alatt nemzetmentő / munkát végzett / a haza és az ifjúság javára./ Hálás szeretettel tanítványai / 1941” – állt a valamikori táblán, amit 1945 után leszereltek.

Egyed Emese irodalomtörténész, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke a kötetbemutatón felvetette, hogy kezdeményezni kellene az emléktábla visszaállítását. Szerinte az emléktábla senkit nem sértene, hiszen De Gerando Antonina nem volt megosztó személyiség. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ma már a lehetetlennel határos egy magyar vonatkozású emléktábla elhelyezése. Nemcsak az illető intézmény, hanem a minisztérium engedélyére is szükség van, a szöveget pedig közjegyző jelenlétében kell elfogadtatni, részletezte Gaal György.

Az emléktábla és Varga Oszkár szobrász

A probléma egyébként nem új keletű, a magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet Kolozsvárhoz kapcsolódó jeles képviselői számára lehetetlen emlékhelyeket kialakítani, mert minden kezdeményezésre felélénkülnek a régi funari beidegződések. Így csak az ötlettől fellelkesült civileken múlik, hogy lesz-e emléktáblája a nőnevelés „úttörő apostolának” Kolozsváron.

Hirdetés