Gondolatok a foot szóról

A cikk szerzője messzire kalandozik az ostoba kis incidenstől, remek kis sztorikkal és „nemzetkarakterológiai” következtetésekkel szolgálva.
Hirdetés

Azt hittem, viccről van szó, amikor az egyik újságban azt olvastam (itt beszámoltunk az esetről – a szerk.), hogy egyik kolozsvári iskola angoltanárnőjét bepanaszolta egy diák anyja, mert állítólag káromkodott az osztályban: a „foot” szóról van szó.

A közerkölcsre nagyon odafigyelő újságok megírták, hogy a szó „láb”-at jelent, de mivel az angolban az „oo”-t „u”-nak ejtik, teljesen más jutott el a gyermekek füleihez, mint kellett volna (a román „fut” szó „baszás”-t jelent – a szerk.). A sajtó arról is beszámolt, hogy a felháborodott anya „pénzügyileg potens” és ezért az iskola vezetősége a tanáriban leszidta a szegény tanárnőt. A tanfelügyelőség megerősítette, hogy létezik ilyen panasz. Tehát ez nem vicc.

A románokról az a hír járja, hogy könnyen tanulnak idegen nyelveket.

Ezt a sok évszázaddal ezelőtt idelátogató idegen utazók is megfigyelték. Egy bizonyos Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel, aki 1713 környékén jutott el a moldvai tájakra azt mondta, hogy „egy minden rosszra hajlamos népre” bukkant, mert úgy tűnt, hogy „jó szervezettséggel, jó fegyverzettel, pénzzel, derék vezetőkkel és alávetettekkel” sem rendelkezik. E hiányosságok dacára, folytatta az utazó, a románokban mégis van „egy született ügyesség arra, hogy elsajátítsanak valami jót is”, pontosabban: „ezeknek az embereknek nem esik nehezükre megtanulni idegen nyelveket, csak ne szenvedjenek hiányt jó útmutatásban”. Továbbra is megmaradt az a percepció, hogy „jók vagyunk idegen nyelvekből”, de úgy tűnik, valami megváltozott.

Először is a szülőkről van szó. A kolozsvári diák anyja által okozott galiba arról árulkodik, hogy a román iskolában teljesen különleges szerepe van a családnak. A tanárokkal való konzultálás, az „osztálypénz” kivételével, kvázi nem létezik. Az osztályfőnökök arra kényszerítik őket, hogy legyenek szponzorai annak az iskolának, ahova a csemetéjük jár és ennek alapján

feljogosítva érzik magukat arra, hogy parancsoljanak a tanároknak. Akár tudnak írni-olvasni, akár nem.

Hirdetés

Van még valami, amit figyelembe kell vennünk. Ezt akkor értettem meg, amikor elolvastam Neculai Constantin Munteanu reakcióját a kolozsvári incidensre. A Szabad Európa újságírója elmesélt egyik, a nyolcvanas évek elején elkövetett viccét, amikor Michael Foot brit politikust megválasztották a laburisták élére. A hírt beolvasták az adó mikrofonjába, mert NCM fontosnak tartotta kifejezni „reményét, hogy Michael meglátogatja majd Ceauşescut és a románok azzal fejezik majd ki lelkesedésüket, hogy azt kiabálják majd: Ceauşescu-Michael Foot. […] A siker óriási volt és a hallgatóink, eszem a szívüket, pontosan megértették, mit akarok mondani. És nagy dolog volt elmondani […] kilencszer, az ismétlésekkel együtt, hogy Ceauşescu-Michael Foot”.

Nos, igen, úgy tűnik, manapság nemcsak a szülők angoltudása hiányzik, hanem a kommentátorok iróniája és humorérzéke is. Valójában ezek is egy bizonyos képzettségi szint jelei.

Hirdetés