250 éve is vitatkoztak azon, hogy ki mit és milyen nyelven tanuljon. De míg ma az egyik legnagyobb kihívás az, hogy a tanárok jobban kössék le a diákok figyelmét, mint az okostelefonok, Mária Terézia korában az volt a fő kihívás, hogy mindenkit tanítsanak meg írni és olvasni, mert csak így lehetett versenyképessé tenné a Habsburg monarchia gazdaságát a többi európai birodaloméval.
Az általános tankötelezettség indokaival és magyarországi bevezetésével Kalmár János történész, az ELTE és az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója ismertetett meg szerda délután a kolozsvári Korunk Akadémia új sorozatának, a Magyar oktatási rendszerek és oktatáspolitikusok a 18–20. században nyitóelőadásán.
Már az előadás címe – Mária Terézia oktatásügyi reformja és a magyar nyelvkérdés a felvilágosodás idején – is jelezte, hogy a tanítás nyelve kulcskérdésnek bizonyult, amikor az állam először akart saját és egységes oktatási rendszert bevezetni.
Miért akart az állam mindenkit megtanítani írni-olvasni?
Az állam akkor a Habsburg Birodalom volt, amely az osztrák örökösödési háborúban (1741-48) elveszítette, és a poroszokkal vívott másik, a hétéves háborúban (1756-63) sem tudta visszaszerezni leggazdagabb és legfejlettebb tartományát, Sziléziát. Itt működött a legtöbb manufaktúra, főként textilmanufaktúrák, illusztrálta az ipari fejlettséget Kalmár János.
A gazdasági és presztízsveszteséget tetézte a háborús veszteség, ezek együtt voltak az aktuálpolitikai okai annak, hogy a bécsi kormányzat komoly reformokba kezdett. Nem pusztán bűnbakot keresett például a hadvezetésben, magyarázta a történész, hanem belátta, hogy a veszteségeket strukturális problémák is okozták. A birodalom belesüppedt az addig élvezett nagyhatalmi státusába, a nyugat-európai országokhoz képest lemaradt a gazdaságfejlesztésben, bankrendszere sehol nem volt az angolhoz vagy a franciához képest, ipara, közigazgatása korszerűtlen volt.
Kalmár János történész, egyetemi oktató az EME kolozsvári előadótermében | Fotó: Szabó Tünde
A felismerés után nemcsak közvetlen protekcionista gazdaságpolitikába fogtak, hanem belátták, hogy ezt a hátrányt csak hosszú távú reformokkal lehet ledolgozni, többek között oktatásfejlesztéssel. Korszerű ipart és gazdaságot csak megfelelő szakemberekkel és hozzáállással lehet létrehozni és működtetni, gyakori panasz volt például, hogy a földről odakerült parasztemberek nem dolgozták le a munkaidőt a manufaktúrákban, ha álmosak voltak, lefeküdtek, ha rossz idő volt, oda sem mentek, nem működtek jól együtt a különböző munkafázisok összehangolásában, esetenként megszöktek. A munkafegyelem az udvari hivatalokban sem volt túl erős.
A szakértelem viszont már akkor írásbeli volt:
az új eljárások megtanulása és rendszeresítése, szakkönyvek elolvasása a szövegértésen múlik, annak hiányában a gazdasági reform esélytelen. Vagyis az írni-olvasni tudás egész társadalomra kiterjedő, elemi ismeret kell, hogy legyen.
Ez a praktikus, gazdasági alapú belátás összecsengett a felvilágosodás korának szellemiségével is, amelynek képviselői jelentős tisztségeket töltöttek be a bécsi udvarban (Wenzel Kaunitz államkancellár, korábbi párizsi követ, Karl Anton von Martini jogfilozófus, egyetemi oktató, tankönyvszerző, az oktatási reform egyik kidolgozója, Joseph von Sonnenfels politikatudományi oktató, rektor, akadémiai elnök, az igazságügyi és közigazgatási reform kidolgozója).
Az általuk kigondolt koncepció szerint az oktatás célja a közösség számára hasznos alattvaló kinevelése. A koncepció gyakorlatba ültetését segítette a nemesi igény az ifjak karrierjének biztosítására, és addigra már a katonai pályához is komoly iskolázottságra volt szükség.
Nemesi akadémiák addig is léteztek, de a hagyományos nemesi erényekre vagy a klasszikus bölcsészetre fektették a hangsúlyt, és ezeket már nem lehetett azonnal hasznosítani hivatali vagy katonai pályán. Korszerűsítésként ezekbe az intézményekbe is bevezették a jog, a természetfilozófia, a newtoni fizika és a filozófia oktatását.
Mária Terézia és a modern oktatás doktora
A felsőoktatásra közvetlenül hatott Mária Terézia holland orvosa, Gerard van Swieten, az uralkodónő ugyanis rábízta a bécsi egyetemi reform végrehajtását. Mária Terézia azért bízott meg ennyire van Swietenben, magyarázta Kalmár János, mert az orvos meggyőzte, hogy a bécsi árvaházi gyerekeken kikísérletezett oltást beadhassa az uralkodó gyermekeinek, akik így megúszták a korban nagyon is elterjedt járványos gyerekbetegségeket. (Mária Terézia 16 gyereke közül három halt meg kisgyerekként, de más betegségekben, jegyezte meg a történész.)
A nagy tekintélynek örvendő orvos szervezte át a bécsi egyetemet, és alapozta meg az egyetemi orvosképzést a Habsburg Birodalomban. Informálisan kivette az egyetem irányítását a jezsuiták kezéből, és udvari tanügyi bizottságot állított fel, amelyre lassan rábízták az egész monarchia iskolarendszerének megszervezését Belgiumtól Erdélyig.
Magyarországgal óvatosabban járt el az az uralkodó,
bár a tanügyet ott is át akarták szervezni. Az 1740-től uralkodó Mária Terézia hálás volt a magyar nemességnek, amiért a rendek az 1741-es pozsonyi országgyűlésen végül úgy döntöttek, támogatják a poroszok elleni, küszöbön álló háborúban, ahol aztán mintegy 35 ezer katona harcolt 11 magyar huszárezredben.
Mária Terézia ezért nem akarta Magyarország tanügyét az udvari bizottságra bízni, hanem az 1723-tól létező Helytartótanács keretein belül állított fel egy magyar tanügyi bizottságot, hogy az dolgozza ki a szabályokat. Ennek élére Barkóczy Ferenc érsek prímást nevezte ki 1762-ben, de a tőle várt koncepció megalkotása helyett fő tevékenysége a protestáns iskolák háttérbe szorítása volt az eretnekség kiirtása címén.
Prímásként nem volt tanácsos ujjat húzni vele, ezért megvárták, míg meghalt (1765), és a tanügyi bizottság ekkor látott hozzá ténylegesen a reform kidolgozásának. Az udvari mellett a magyar tanügyi bizottság célja is az volt, hogy minél praktikusabb tananyagot dolgozzon ki, az oktatás pedig a társadalom minél szélesebb rétegét fogja át, amihez meg kellett teremteni az intézményes kereteket.
Az egészet a magyarországi iskolák összeírásával kezdték,1766-ban komoly állapotfelmérést végeztek, hogy megtudják, hány iskola van, azokban hány diák, hol mit tanítanak. 1769-ben az egyik magyar kancelláriai tanácsosnak a javaslatára már egyetemi és középiskolai programot készítettek.
1773-ban lényeges fordulatot hajtottak végre: feloszlatják a jezsuita rendet az egész birodalomban,
még ha nem is szívesen. Tanügyi szempontból óriási jelentőséggel bírt az intézkedés, a rend ugyanis rengeteg ingatlannal, hatalmas vagyonnal rendelkezett, amelyet államosítottak, tanulmányi alapba forgatták, és gyakorlatilag ez biztosította az oktatási reform anyagi alapját.
A magyarországi tanügyi reformot részletesen Ürményi József, a magyar kancellária tanácsosa kezdte kidolgozni 1775-ben. Sok szakember, egyetemi professzor, egyházi személyiség véleményét kérte ki, de alapvetően az ő munkája volt Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, a Ratio Educationis.A rendelet érvénye a szűkebb Magyarországra és Horvátországra terjedt ki. Az 1765 óta nagyfejedelemségi státust élvező Erdélyt külön kezelték, oda a Ratiót némi módosítással majd csak II. József idején terjesztették ki.
A koncepció Magyarországon nyolc, Horvátországban egy tankerületet állapított meg. A tankerületek élére főigazgatókat neveztek ki, melléjük pedig inspektorokat. Ezeknek a tanfelügyelőnek a feladata az alsófokú iskolák és a tanítóképzés koordinációja volt. A főigazgatók félévente kellett jelentést írjanak a tankerületükben tapasztaltakról és a reform előrehaladtáról a tanügyi bizottságnak, amelynek élén akkor Fekete György gróf, országbíró állt, vagyis a nádor utáni legfőbb méltóság – jelezte a történész azt, mennyire fontos szerepet szántak a testületnek.
A Ratio Educationisban nem szerepel szó szerint az általános tankötelezettség, de a tankerületi igazgatóknak tartott 1778-as értekezleten megfogalmazták, hogy „ki kell terjeszteni az oktatás áldásait” az egész társadalomra. Ezt a gyakorlatban úgy értelmezték, hogy a 6-10 év közötti gyermekek számára kötelezővé tették az iskolába járást.
A végrehajtás nem ment ennyire simán, nem volt egyértelmű minden szülő számára, hogy az otthoni és a mezei munka helyett inkább iskolába küldje a gyerekeket.
Mit tartalmazott a Ratio Educationis?
Először különítette el az iskolai szinteket úgy, hogy előírta: kötelező ellenőrizni a következő szintre lépőt, hogy valóban elvégezte-e az előző szintet. Az alapfokot a népiskolák három változata jelentette: a falusi, mezővárosi és a városi iskolák. A három változat minőségi sorrendet is jelentett: a városi iskolák nagyobb tanárlétszámmal működtek, speciálisabb képzést nyújtottak, és azokból lehetett tovább lépni a gimnáziumi szintre.
A középfokú oktatás két tagozatra oszlott: egy hároméves alsótagozatra, a grammatikára, ahol a latin nyelv elsajátítása zajlott, és a kétéves felsőtagozatra, a retorikára, ahol már tudni kellett beszélni latinul. Ez volt ugyanis az ország hivatali nyelve, ezen intézték a hivatalos ügyeket.
A felsőoktatást is két szintre különítette el: az akadémiára, ami a mai főiskolának felel meg, és az egyetemre. Magyarországon egyetlen intézetet tekintettek egyetemnek, a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetemet, amely ekkor, 1777-ben került át Budára, és vették ki ezt is a jezsuiták kezéből. Az épp elkészült budai királyi palotát ajánlotta fel Mária Terézia az egyetem számára, amelynek nem mindenki örült, mert ezzel azt jelezte, hogy nem kíván Budán letelepedni.
Az akadémiák és az egyetem székhelyén jöttek létre a nemesi konviktusok, a felsőoktatási intézmények előkészítői, a legnagyobb létszámmal működő és legelitebb gimnáziumok.
A Ratio osztotta be a tanévet is:
november elsején kezdődött, szeptember 20-án ért véget, azaz a hosszú szünet csak hat hét volt. A tanév két szemeszterből állt, a vasárnapon kívül a csütörtök számított tanítási szünnapnak (azelőtt a kedd is).
A tanórák reggel 7:30-kor kezdődtek, tízig tartottak, majd 13:30-kor kezdődtek újra, és négykor ért véget a tanítás. A nyári időszakban hosszabb volt a napközi szünet: reggel 6:30, délután 14:30-kor kezdődött a tanítás.
A legérdemibb változás a tananyagban következett be
azzal, hogy a gyakorlati ismeretekre teszik át a hangsúlyt. Az addig oktatott, főleg bölcsész jellegű ismeretek mellett, esetenként azok rovására kerültek előtérbe a természettudományos és gazdálkodási ismeretek (mezőgazdaság, állattenyésztés, földrajz keretében éghajlati és talajviszonyok, stb.), amelyek a korszerű mezőgazdaság előfeltételeinek számítottak.
Az egyetemen külön mezőgazdasági tanszéket hoztak létre a legmagasabban kvalifikálandó gazdatisztek képzésére, de még az elemi iskolákban is tanítanak mezőgazdasági ismereteket: a hasznos növényeket és jószágokat, hozzájuk kapcsolódó biológiát, a lakóterület környezetrajzát, majd a megye, az ország és Európa földrajzát.
Az egyetemen még Nagyszombatban, 1769-ben létrehozták az orvosi fakultást. 1635-ös alapítása óta két karral, bölcsészeti és teológiai fakultással működött, ehhez 1667-ben társult a jogi fakultás, 1782-ben pedig az Institum Geometricummal, a mérnökképző intézettel bővült. Ezután az egyetemet a budai várból Pestre helyezték át, 1784-ben már Pesten jött létre az állatorvosi tanszék.
A Ratio a felekezeteket egyenrangúként kezelte
II. József türelmi rendeletét messze megelőzve. Az iskolákat addig kizárólag az egyházak működtették, ahogy az egyetemet is. A tankerületi igazgatók hatásköre kiterjedt a protestáns tanintézményekre is, de a protestánsok tiltakoztak, mert a Mária Terézia által kinevezett tankerületi igazgatók mind katolikusok voltak, és nehezen tudták megtagadni felekezeti elfogultságukat, a protestánsok pedig féltették a saját hatáskörüket.
A vége az lett, hogy saját autonómiájuk féltése miatt elvetették az egész Ratiót arra hivatkozva, hogy a fizikán kívül minden más tantárgy teológiai megalapozottságú, a katolikusok pedig tankönyvekkel se szóljanak bele a protestáns képzésbe. A közoktatásban használatos tankönyveket ugyanis az – értelemszerűen katolikus – egyetem hagyta jóvá. A protestáns tiltakozás lassította, sőt kifejezetten fékezte az oktatási reform bevezetését, jegyezte meg a történész.
Erdélyre Mária Terézia még nem terjesztette ki a Ratiót,
II. József viszont trónra lépése után szinte azonnal. Itt viszont egyértelműen többségben voltak a protestánsok, és eleinte ez éles konfliktusokhoz vezetett. II. József ezt úgy oldotta meg, hogy az itteni tanügyi tanácsot a Guberniummal neveztette ki, és gondoskodott róla, hogy az erdélyi bizottságban többségben legyenek a protestánsok. Akik itt is tiltakoztak a tankönyveken keresztül érvényesülő katolikus befolyás ellen.
József ezt két intézkedéssel törte le: megszüntette ezen a téren az önálló erdélyi igazgatást, összevonta az erdélyi és magyarországi kancelláriát, illetve Erdélyben a Ratio tompított, konzervatívabb változatát vezette be Norma Regia néven 1781-ben.
Kalmár János kis létszámú, de annál érdeklődőbb közönsége Kolozsváron
Bár itt is hangsúlyozták a praktikum szükségességét, nemcsak a latin, hanem az ógörög is benne maradt a tananyagban, és erőteljesebben hagyták érvényesülni a társadalmi különbségeket, magyarázta a történész. A parasztfiúkat például nem tanították latinra, így kizárták őket a gimnáziumból és a továbbtanulásból.
A helyi adottságokat érvényesítette például Mártonffy József, Erdély későbbi katolikus püspöke is, aki oroszlánrészt vállalt a Norma Regia kidolgozásában, de a katolikus diákok számára ez szigorítással járt. Mártonffy ugyanis elrendelte a kötelező részvételt a szentmiséken, a gyónást, és megtiltotta a diákoknak, hogy táncmulatságokba vagy színházba menjenek. (II. József halála előtt szinte minden, Magyarországra vonatkozó rendeletét visszavonta, így ez sem érvényesült sokáig.)
Az oktatás nyelve megkerülhetetlen kérdéssé vált
a reformok bevezetésével. II. József 1784-ben adta ki a híres/hírhedt nyelvrendeletét, amellyel a németet kívánta előléptetni hivatali nyelvvé a Magyar Királyság egész területén a latinnal szemben, ezért már az elemi iskolákban előírta a német nyelv oktatását. (A realitásérzék hiányára utal, hogy az áprilisban kiadott rendeletet novemberben már életbe is akarták léptetni. Érdekes módon a felmérésekből az derül ki, hogy a rendelet előtt több tanító tudott németül Magyarországon, mint a rendelet kiadása után, érzékeltette az országos dacot Kalmár János.)
Az uralkodó ugyan hangsúlyozta, hogy nem a németesítés a szándéka,
- hanem az adminisztráció egységessé és hatékonnyá tétele az egész monarchiában (a fordítás ugyanis lassítja a folyamatokat, és félreértésekhez vezet),
- példálózott az angol és a francia közigazgatással,
- Lombardiában, Toscanában meghagyta az olaszt, a belga területeken a francia nyelvet (ezek nem voltak örökös tartományok a birodalomban),
rendelete ezzel együtt óriási felzúdulást váltott ki, repkedtek az érvek ide-oda.
II. József búcsúja bizalmasaitól. Quirin Mark festett rézkarcának részlete, 1790 | A kép forrása a Wikipédia
Magyarország jelentős lakossága német ajkú volt, a többiek közül is sokan értettek németül, érvelt József, a monarchia egészében pedig a német volt a többségi nyelv, így az a praktikus, ha németül zajlik a közigazgatás. A megyék, a konzervatív nemesség alkotmánysértésre hivatkozva tiltakozott, abban ugyanis a latin szerepelt hivatalos nyelvként, ráadásul semleges, senkinek nem az anyanyelve, nem sért senkit.
Az udvar válasza az volt, hogy ez a latin már nem fejlődőképes és nem nemzetközi, a magyarokon kívül senki sem érti, ők hoztak létre latin neveket különböző modern tisztségekre, kifejezésekre, amelyek még nem voltak meg az ókorban. Kalmár külföldi történészkollégái is ezt erősítették meg: nem boldogulnak a magyarországi latin nyelvű forrásokkal.
(A csehekkel már nem kellett lejátszani ezt a meccset, akkor ők már 170 éve hozzászoktak a némethez. 1620 után Csehország ugyanis elvesztette addigi különállását, a Habsburgok örökös tartományává nyilvánították, egy évvel később Morvaországot is külön tartományként. A cseh alkotmányt felfüggesztették, bevezették a németet hivatali nyelvként a cseh mellé. Ha 1628 után a csehek bármit is el akartak intézni az udvarral, azt németül kellett megoldaniuk, a cseh pedig teljesen kimaradt a hivatali életből. Mégsem szűnt meg, sőt gazdag szépirodalom született cseh nyelven ebben az időszakban, magyarázta a történész.)
Legyen akkor a magyar a hivatali nyelv
A felvilágosult nemesség elfogadta az érvelést a latin ellen, de azzal hozakodott elő, hogy ahogy a monarchiában a német, úgy Magyarországon a magyar a többségi nyelv, és nem igaz, hogy nem elég fejlett, nem alkalmas a felvilágosodás eszméinek kifejezésére. Vagy ha mégsem elég fejlett, akkor a fejlesztésének intézményi feltételeit kell megteremteni. Bessenyei György nevéhez kötik az Egy tudós társaság felállítása iránt való jámbor szándék című röpiratot, mely tudós társaságot alapvetően nyelvművelő szándékkal hozták volna létre. A röpirat már a nyelvrendelet előtt megjelent.
Magyarország önmagában is soknemzetiségű ország, vágott vissza II. József, nagyon sokan nem tudnak magyarul. Erre a magyarok azt válaszolták, hogy azok közül is sokan tudnak magyarul, akiknek nem az az anyanyelve, a megyék szintjén legalább annyira forgalomban volt a közügyek intézésében, mint a latin.
A herderi jóslat és a magyar nemzetkoncepciók
Ugyan 1784-ben jelent meg, de nem egyedül Herder nézete volt a korban az, hogy a magyar nyelv el fog tűnni a germán és a szláv nyelvek tengerében. Sokan jó ideje hangoztatták, hogy ez lesz a magyar nyelv sorsa, Herder csak megfogalmazta, és ezzel nagy visszhangot váltott ki nemcsak a császári kancelláriában, hanem egész Európában.
A korabeli magyar értelmiség a német nyelvi imperializmus miatt a jóslatot nagyon is reálisnak tartotta, és félt a bekövetkeztétől, hangsúlyozta Kalmár. Az alternatívákban viszont megosztott volt.
A latinhoz ragaszkodók olyan hungarus tudatban és nemzetkoncepcióban éltek, amelyben az összetartozást a natio hungaricában sok évszázadon át a kiváltságok biztosították. Azok tagjai a nemzetnek, akik a magyar korona alattvalóiként politikai jogokkal rendelkeznek függetlenül attól, hogy tudnak-e magyarul, minek vallják magukat, mi az anyanyelvük. Ide sorolták a szászokat is, mert kollektív kiváltságokkal rendelkeztek.
A felvilágosult nemesség és polgárság által megfogalmazott kulturális nemzettudat egyszerre szűkítette és tágította a korábbi koncepciót: a magyar anyanyelvűekre szűkítette, társadalmi értelemben viszont tágította. A nyelvi-kulturális hovatartozás nem volt azonos a kiváltságok birtoklásával, a nemesi nemzetfogalmat így etnikai-kulturális pályára terelte, magyarázta Kalmár.
Épp a társadalmi bázis tágítása adott aztán esélyt a Magyarországon élő többi nemzetiségnek, hogy jogokat, anyanyelvi iskolát, területi autonómiát követeljen egyrészt a nyelvi-kulturális közösséghez tartozás alapján, másrészt a múltra hivatkozva. Hirtelen jelentőséget kap a múlt, hogy ki él itt régebben, ki kitől származik. A 19. század első felében indultak a magyar őstörténeti kutatások a németekkel és a kormányzattal szembeni érdekérvényesítés eszközeként is.
A nyelvi-kulturális nemzetfelfogás élezte a felekezeti különbségeket (ami politikai felhangot kapott) és a pozíciókért történő rivalizálást is, vázolta a végén a történész, bár ezt már nem részletezte.
A selmecbányai bányatisztképző iskola szerepét
és helyét a korabeli oktatási kínálatban nézői kérdésre vázolta. Az 1735-ös alapítású iskolát 1765-ben emelték akadémiai rangúvá, itt képezték a bányatiszteket az egész monarchia számára. Az oktatás németül folyt, és a bányatisztek zöme sem magyar volt. (A magyar földesúri bányákba is rendszerint cseh, német nyelvterületről hoztak bányatiszteket, akik aztán helyieket képeztek ki részfeladatokra.)
A bányák jelentős része kamarai kezelésben állt, kincstári birtok volt, ahol az uralkodó földbirtokosként is rendelkezett a területtel, így itt korán, egyházi és más jellegű ellenállás nélkül, nagyon korán létrehoztak egy korszerű elvek mentén szakképesítést nyújtó intézményt. A szakképzés azért is fontos volt, mert a bányakincseket egyre mélyebbről kellett a felszínre hozni, ami egyre fejlettebb és költségesebb technikákat igényelt.
Arról nem születtek korabeli statisztikák, hogy Mária Terézia oktatási reformja milyen mértékben számolta fel az analfabetizmust, mert nem igazán tudták mérni, válaszolta Kalmár szintén hallgatói kérdésre. Például hiába tanult meg valaki olvasni és írni, ha egész életében nem használta, mert nem volt rá szüksége, akkor nagy valószínűséggel lekopott róla ez az ismeret.
Arról vannak kimutatások, hogy hányan jártak iskolába, de mivel ezt maguk az iskolák állították össze, Kalmár János szerint nem teljesen megbízhatók, mert az iskoláknak érdekük volt kozmetikázni a kimutatásokat az intézmény fenntartója felé.
A Korunk Akadémia májusig tartó sorozatának következő részein azokat az oktatási elképzeléseket ismerhetjük meg, amelyeket a neoabszolutizmus, majd a dualizmus korában fogalmaztak meg, majd a trianoni Magyarország oktatási koncepcióit, a végén pedig azokat, amelyek meghatározták a pártállami és a rendszerváltás utáni oktatásügyet.