Emlékszik még valaki Tarantino Django-változatára? És benne arra a nótára, hogy Too Old To Die Young? Na, ha igen, akkor megvan az ember, akinek a dalait 2018-ban talán a legtöbbször hallgattam. Brother Dege. Hogy miért? Hát… mert olyan hosszan lehet ezeket a nótákat újra meg újra hallgatni, mint a 66-os út. És olyan mélyre nyúlnak az emberben, hogy az már a Grand Canyon fenekén is túl van. És mert, ja, mert meghalt Tom Petty. És a Deep South elém vetette, mintegy kárpótlás gyanánt. A Bastard’s Blues az ember új albumáról való: Farmer’s Almanac. (János)

Kamasi Washington – Street Fighter Mas 

Kamasi Washington az elmúlt három évben két – összesen több mint hatórányi játékidejű (!!!) – zseniális lemezt tett le az asztalra, melyekkel ismét népszerűvé tette a jazzt olyan körökben is, ahová ez a sokat kritizált, elitistának nevezett műfaj egy ideje nem jut el. A kaliforniai szaxofonista az idén megjelent, varázslatos Heaven And Earth című dupla albumával sem aprózta el a dolgokat: úgy fér meg rajta egymás mellett a funk, a postbop, a blues, a gospel, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mi több, hősünk előszeretettel használt kórusokat, vonósokat is, s bár ez az egész így leírva picit soknak tűnhet, az összhatás meglehetősen spirituális. Idén jobbat nem hallottam. (Csaba) 

Alice Cooper – The Sound of A

A sokk-rock nagymestere tavaly egy zenei izgalmakat csak mérsékelten tartogató albummal állt elő, Paranormal címmel, amelynek a záródalát idén februárban kislemezen is piacra dobta, egy különös hangulatú videoklip kíséretében. A The Sound of A sajátos, kicsit pszichedelikus atmoszférájú, titokzatos dal, amely kilóg az utóbbi évek Alice Cooper-i munkásságából: nem csoda, hisz 1967-ben (!) született, állítólag ez volt a boszorkánymester első saját szerzeménye, amely mindeddig fiókban hevert. Igazi bónusz trekk, minden tekintetben. (PAZS)

The Qualitons – Conte 

A zenekar, amelyet a magyar sajtóban csak úgy szokás emlegetni, hogy a Red Hot Chili Peppers kedvenc magyar együttese. A srácok nagyot mentek az elmúlt években, főleg külföldön, ami nem csoda, hiszen jól ötvözik azt, amitől ebben a műfajban sikeres lehet lenni. Valóban értenek a zenéhez, mondjuk ez jól jön, ha valaki zenél. Dalaikban van koncepció és ráció, a pszichedelikus funk-rock-beat cizellált stílusát olykor a sanzonos hangulat, a tökéletes vokál, a dobok játéka és az instrumentális kísérletezés adja meg. Az eklektikus Echoes Calling igazi flow-élményét pedig az garantálja, hogy az albumot egyszerre rögzítették. Számomra idén ez volt az abszolút kedvenc. (Timi) 

Hobo: Az angyalok is itt járnak köztünk

Friss, karácsony előtt megjelent nagylemezén Földes „Hobo” László is visszatért a gyökereihez (már ha elszakadt valaha tőlük egyáltalán). A Hé, Magyar Joe úgy nyúl vissza a blues-rock történetének egyik örök klasszikusához, hogy a mai Magyarországról, a kortárs társadalmi viszonyokról (is) beszél: ún. konceptalbum ez, az elbeszélés középpontjában ama bizonyos feleséggyilkos, börtönviselt Joe mai magyar „megfelelőjével”. Az album első, publikussá tett dala igazi ünnepi hallgatnivaló – minden keserű, józanító rezignáltságával együtt hirdeti a csodát. (PAZS) 

Underworld feat. Iggy Pop – Bells&Circles 

Veteránok, ha összefognak: az elektronikus zenei színtér egyik legendájának számító Underworld közel négy évtizede készít jobbnál jobb lemezeket (legalábbis azok szerint, akik szeretik az elszállós, soha véget nem érő, dadaista szövegvilággal operáló klubhimnuszokat), az Iggy Pop mesterrel összedobott idei négyszámos EP-jük – Teatime Dub Encounters – azonban mindent visz. Lehengerlő. (Csaba)

Bobafett – Por 

Az idei magyar zenéket nem bírom nagyon hallgatni. Nem azért, mert nem lennének jók. Biztos jók. Is. Nem beszélnek dalolnak hozzám. Lehet, nem értem őket. Lehet, nem vagyok elég nyíltfülű. De az is lehet, hogy nem vagyok elég magyar. Fene tudja. Oké, van azért pár nóta, amit kedvelek. Például ez a Bobafett-dalocska. Könnyed, mint a por. És friss, még meleg. Izé, enyhén magas hőmérsékletű. A Kotorszky albumról. (János)

Nine Inch Nails – Over and Out

A Trent Reznor nevével fémjelzett Nine Inch Nails mindig arra emlékeztet, hogy milyen messze juthat el egy művész, ha megküzd a saját démonaival, a „túlsó parton” rátalál vegytiszta önmagára, és ebből merítve alkot. Több mint harminc év alatt sok furcsaságot hallhattunk Reznortól az úgynevezett indusztriális metal műfajában. Az idei rövid nagylemez, a Bad Witch egy EP-trilógia harmadik darabja, éppen azt hozza, amit vártunk Reznortól, amikor azt nyilatkozta, hogy „ronda, átláthatatlan és barátságtalan” zene lesz. Valóban, nem könnyű befogadni, de ha az ember meghallgatja, egyből kitisztul a feje. Nekem azért is bejött, mert kihallható belőle a David Bowie előtti tisztelgés. (Timi) 

Marianne Faithfull & Nick Cave: The Gypsy Faerie Queen

A rockdíva és a rockprédikátor: Marianne Faithfullnak és Nick Cave-nek nem ez az első együttműködése; az apropót ezúttal Faithfull új, idén novemberben megjelent nagylemeze, a Negative Capability adta, ennek első, videoklippel ellátott dala a The Gypsy Faerie Queen. Tündérmese, dalban elbeszélve, csendes, szomorkás, elmúlásízű – semmi különös, mondhatnók. És mégis, mégse szabadulunk tőle, újra és újra a „nyomába szegődünk”, mint Puck manó a tündérkirálynőjének. (PAZS)

Alina Orlova: Daybreak

Régi kedvenc ez a törékeny balti – litván-lengyel-orosz származású – lány, aki litván, angol és orosz nyelven énekel, és mély sajnálatomra fellépéseivel eddig elkerülte Közép-Kelet-Európát. Alina Orlova egy lemeznyi elektronikus-popos tévelygés után visszatalált ahhoz, amit olyan jól csinált addig, hogy meg kellett szakadnia belé a szívnek, akinek van ilyenje: a zongoraalapú, lírai, akusztikus, folkos dallamvilághoz. Hajnali hangulatú, álom és ébrenlét határán ringató muzsika. (PAZS) 

Lana del Rey: Mariners Apartment Complex

A bűnös élvezet – aki a 2012-es Born to Die: The Paradise Edition című duplaalbumával olyan erős anyagot tett le az asztalra, hogy azóta sem győzi ismételni önmagát. Nem számít: aki van olyan hülye, mint én, hogy hajlandó elhinni a fröccsöntött melankóliát, a vintage-retro-romantikus amerikai álmot, ahol vásott vagányok és elátkozott lányok élvetegen száguldoznak a Szelíd motorosok útvonalán, hátuk mögött a sivatagos végtelennel, s közben szabadnak érzik magukat, az hallgassa. Ezt is. (PAZS)

Moby – Falling Ray and Light

Idén új albummal jelentkezett Moby is: Everything Was Beautiful, and Nothing Hurt. Az amerikai producer kedvenc regénye, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd-ja inspirálta a címadásban és a lemez elkészítésekor. A tőle megszokott rendszer- és társadalomkritikát csak nyomokban tartalmaz, hangulatában viszont hozza azt, amiért Mobyt szeretjük. Csendes, döglős vasárnap délelőttök háttérzenéje a Tralfamador bolygón. Semmi több. (Timi) 

Dresch Quartet – Tördelős 

Általában jazzt és komolyzenét (sok-sok Bartókot) hallgatok, népzenét csak ritkán, mégis az év koncertje volt számomra Dresch Mihály fellépése a mérai református templomban ifj. Csoóri Sándorral és Lőrincz Hortenziával. A felvétel ugyan 2017 végén készült, de ez áll legközelebb a nyári koncertélményhez. (Tünde) 

Szabó Benedek és a Galaxisok – Éter 

Az eddigi, huszonévesek lelkivilágát megéneklő dalaik nyomán a Szabó Benedek vezette Galaxisok a generáció meghatározó bandájává vált, amely egyszerre tud mai lenni és egyszerre idézi meg azt a világot, ahová Cseh Tamás és Bereményi Géza, Másik János, Menyhárt Jenő és mondjuk Lovasi András tartozik. Az idén megjelent, Lehet, hogy rólad álmodtam című lemezük nem csupán zeneileg, de szöveg- és hangulatvilágában is új utakon jár, de legalább annyira jó, mint a korábbiak. A fiatal zenészgeneráció egyik legmarkánsabb dalszerzőjével van itt dolgunk, kíváncsian várjuk, merre tart ezek után Szabó Benedek és csapata. (Csaba)

Bin Jip – Make Me Feel

Amikor tavaly Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint kilépett a Bin Jipből, azt gondoltam, kész, ennyi volt, ezt a párost nem lehet helyettesíteni. És valószínűleg tényleg nem lehet reprodukálni azt a teljesítményt, amit a zenekar a csúcskorszakában nyújtott, a Heavy, a Dinner with a Demon vagy a Noway Boy idején. Az ezt követő tagcserés kavarás sem adott bizakodásra okot a rajongóknak, de kár volt elhamarkodottan temetni a zenekart. A hangzás más, Eszes Viki pedig nem Harcsa Veronika, nem jobb vagy rosszabb, hanem csak egyszerűen más. Kíváncsian várom az új albumot. (Timi) 

Thom Yorke – Unmade

A Radiohead-vezér Thom Yorke idén az 1977-es Dario Argento-féle Sóhajok (Suspiria) című horrorfilm remake-jéhez írt filmzenét, a dupla lemez legjobb dala pedig kétségkívül az Unmade, amely bármelyik Radiohead-lemezre felférne és ennél nagyobb dicséret aligha van. Éteri, mint minden, amit ez a dalszerző géniusz csinál. (Csaba)