Utazás a szamizdat kiadványok történelmében

Magyarországnak, Lengyelországnak, Csehszlovákiának volt földalatti sajtója a kommunizmus idején, Romániának viszont nem.
Hirdetés

A közép- és kelet-európai országokban 2019-ben lesz a 30. évfordulója a marxizmus-leninizmus által létrehozott társadalmi-politikai és kulturális monopólium alóli felszabadulásnak, amit az underground kiadványok is fémjeleznek.

Bár megszoktuk 1989-et tekinteni a közép- és kelet-európai kommunista pártok összeomlása időpontjának, az államok média és kommunikációk feletti monopóliuma a földalatti vagy szamizdat újságoknak, folyóiratoknak, könyveknek, zene- és filmkazettáknak köszönhetően már jóval korábban megtört. Az ellenőrzött kommunikálással, hírekkel és információkkal szembeni alternatívaként megjelent szamizdat média kulcsszerepet játszott a disszidensi tevékenységben és az ellenállásban, áttörve a kommunista hatóságok által létrehozott és kikényszerített lázálmot és illúziókat.

1988-ban – az anno mirabilis 1989 beharangozója – megnőtt a szamizdat média mérete és hatása. Ez egy „kritikus közvitákba bocsátkozó” párhuzamos társadalmat táplált, ahogy Jürgen Habermas a nyugati demokráciák közéletét nevezte.

Csehszlovákiában például az egyik legrégibb és legbefolyásosabb újság, az 1893-ban alapított és a kommunisták által 1952-ben bezárt Lidové noviny 1988 januárjában indult újra szamizdat formában és azon sok kiadvány egyike volt, melyek már korán hozzájárultak a demokratikus gondolkodású emberek és csoportok bátorításához és támogatásához. Jiří Dienstbier, Ladislav Hejdánek és Jiří Ruml az újjászületés mögötti disszidensek, mely lépés sokkal többet nyújtott a fiktív honfitársuk, a „derék katona Švejk” passzív ellenállásánál. Ruml az újság kiadója volt.

Lengyelországban több száz földalatti könyv- és újságkiadó működött a kommunista korszakban. Az Ana Bikont által kiadott hetilap, a Tygodnik Mazowsze volt a legnagyobb szamizdat kiadvány, 60-80 000 darabos átlag példányszámmal.

Szintén 1988-ban Lech Wałęsa Adam Michniket – aki több földalatti kiadványnak is írt és a Szolidaritáson belüli Polgárok Tanácsa tagja volt – bízta meg egy országos újság létrehozásával. Michnik Andrzej Wajdával, Aleksander Paszyńskivel és Zbigniew Bujakkal együtt indította el 1989 májusában a Gazeta Wyborczát, amelynek ő lett az első főszerkesztője.

Magyarországon, ahol 1972 után vált egyre kiterjedtebbé a szamizdat tevékenység, a parlament 1988-ban fogadta el az úgynevezett „demokráciacsomagot”, amikor Grósz Károly felváltotta Kádár Jánost a Magyar Kommunista Párt (helyesen: Magyar Szocialista Munkáspárt – szerk.) főtitkári tisztségében. Abban az országban, amely a „gulyáskommunizmust” adta nekünk, ez a törvénycsomag a kommunizmus hagyományos katekizmusával ellentétes fogalmakat tartalmazott: egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság (és korlátozottan még be is tartották).

1988-ig az 1976-ban indított, három havonta megjelenő Beszélő volt a legnagyobb példányszámú underground kiadvány, de csak egy volt a „bársonybörtönben” létező több száz szamizdat kiadvány közül, ahogy kiadója, Haraszti Miklós nevezte. Haraszti azonos című könyve, amelyet 1987-ben adtak ki az Egyesült Államokban, szintén szamizdatként (A cenzúra esztétikája) jelent meg 1986-ban, miután először Franciaországban adták ki 1983-ban, L’Artiste d’Etat címen.

A szamizdat kiadványok – úgy a rövid-, mint ahogy a hosszú életűek is, amelyeket a legtöbb esetben kis példányszámban és méretben adtak ki – Közép- és Kelet-Európában a hatóságok által bevezetett cenzúrára és az újságírók többsége által gyakorolt öncenzúrára adott közösségi válasz volt. Szintén ezek adtak a nyugati sajtónak betekintést a hírekbe, a polgárok életérzéseibe, a disszidensek helyzetébe és harcába.

Az volt a legfontosabb aspektus, hogy a szamizdat média mentes volt egy olyan ideológia torzult szókincsétől, amely minden áron létre akart hozni „egy látszatvilágot… egy formalizált, a valósággal meglévő szemantikai kapcsolattól megfosztott és a valóságot pszeudo-valósággal felváltó rituális jelek rendszerévé változtatott nyelvezetet”, ahogy azt Václav Havel A hatalom nélküliek hatalma című könyvében írta.

Hirdetés

A fentebb említett három országgal ellentétben Albániának és Bulgáriának nem volt földalatti sajtója. És még Jugoszláviának, a kommunista tömb fenegyerekének sem, bár ott megjelent néhány szamizdat könyv, mint például Ljubomir Tadić 1986-ös kötete, a Nacionalizmus a sorsunk? és Egyéb viták és nézetkülönbségek nemzetről, szocializmusról és föderációról.

A szamizdat sajtó sajnálatos hiánya Romániában (Radu Filipescu röplapjai, melyeket 1983-ban csempésztek a bukarestiek postaládáiba, nem tartoznak ebbe a kategóriába) 1988-ban majdnem véget ért, amikor a kommunista România liberă négy újságírója – Petre Mihai Băcanu, Anton Uncu, Mihai Creangă és Alexandru Chivoiu – Ştefan Niculescu-Maierrel együtt megpróbálták kiadni a România című lapot. Az első „kiadatlan” számban Nicolae Ceauşescu kommunista diktátort, a rezsimjét és a sajtócenzúrát bírálták, szabad sajtóért és demokráciáért szállva síkra. Letartóztattak, bezárták őket, egy részüket pedig vidékre száműzték, és 1989. december 22-én szabadították ki őket a Ceauşescu-rezsimet megbuktató forradalmárok.

A letartóztatás és a börtön megszokott következményei voltak a tömegtájékoztatás feletti kommunista ellenőrzés veszélyeztetésének. Vlagyimir Bukovszkij szovjet disszidens szavaival élve, a szamizdat kiadvány a következőt jelentette: „Én írom, én szerkesztem, én cenzúrázom, én adom ki, én terjesztem és én megyek börtönbe érte”.

Ezek nem akadályozták meg a Stasi által széles körben megkínzott Kelet-Németországot abban, hogy 25 földalatti kiadványnak adjon helyet, melyek közül a Streiflichter volt a legjelentősebb. A belföldi szamizdat tevékenység felerősítette a száműzött disszidensek hangját, akik túlnyomórészt Nyugat-Németországban folytatták a szabadságharcukat.

Ne feledkezzünk meg a Szovjetunióról, ahol viszonylag kiterjedt volt a szamizdat tevékenység. A Mihail Gorbacsov által 1988-ban bevezetett glasznoszty lazított a diskurzus és a szovjet sajtó feletti ellenőrzésen, azt jelezve a többi kommunista államnak, hogy lehetségessé válhat a szólás- és sajtószabadság, ami bátorítólag hatott a szamizdatkészítőkre és a disszidens mozgalmakra.

Ennek megfelelően a szamizdat-archívumok mementónak tekinthetők a jelenlegi autoritárius rendszerek számára, ideológiájuktól függetlenül, hogy a bátor férfiak és nők mindig megtalálják majd a módját, hogy a nyelvi torzításokon és a kommunikálási monopóliumokon túllépve lehetővé tegyék az „igazságban élést”.

 

* Peter Gross, Ph.D, az egyesült államokbeli Tennessee Egyetem Újságírás és Elektronikus Média Iskolájának tanára. Sokat írt a kelet-európai sajtóról és helyzetének 1989 utáni alakulásáról.

A cikk eredetileg angol nyelven jelent meg a Transitions Online portálon.

Hirdetés