December 10., ugye, többek között arról is nevezetes, hogy 1948-ban ezen a napon fogadták el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát az ENSZ közgyűlésén. Ennek emlékére az ENSZ 1950-ben az emberi jogok világnapjává nyilvánította december 10-ét. És azóta van nekünk ilyen világnapunk is.

Amiről illik megemlékezni, minden áldott évben. És akkor most képzeljék el azt a szerencsétlen sajtóközlemény-írót ott a hivatalban, aki előtt már vagy tizedszerre törnyosul a horrorisztikus kérdés: mi a jóistent lehetne mondani erről a világnapról, hogy ne legyen hótt unalmas? És mivel a sajtóközlemény-írók is csak emberek, egy idő után kész, kisül az agy, semmi nem jut az észbe.

És ilyenkor jön az, ami a román külügyminisztérium közleményírójának kisült agyából elővánszorgott. Hogyaszongya (figyelem, egy szuszra kell olvasni!):

„Ebben az évben ünnepeljük az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 70. évfordulóját, december 10. az a nap, amikor különösképpen tudatosítanunk kell, hogy az ember alapvető jogait és szabadságait nem lehet elhanyagolni vagy megszegni, egy jogállamnak, de a közélet minden szereplőjének is meg kell védenie őket,  minden szinten.”

Kész, ez volt az a pillanat, amikor a mi agyunk is összeomlott. Tudatunk kihunyó szikráinak fényénél még felderengett előttünk, amint a sok egységes és oszthatatlan trikolór nemzetvédő (Dan Tanasától Octavian Hoandráig az összes) elolvassa a fenti delejes erejű mondatot, lecsapja piros-sárga-kék téntával író tollát és kalap, sál, kesztyű nélkül kirohan a lakásból, hogy megölelje az első útjába akadó magyart, székelyt, ahogy és ahol éri.

Békesség. A sajtóközlemény-íróknak is.