Lucian Boia történész 74 éve él Romániában, és nem bánja. De olyan oktatási rendszert szeretne látni, mely a valóságban gyökerezik, mert ettől függnek a következő nemzedékek és – persze – azok az irányok is, melyek felé az ország a közeljövőben haladni fog. Annak ellenére, hogy 100 éve Nagy-Romániánk van, jelenleg

ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint egy évszázaddal ezelőtt,

amikor hiányzott egy „országprojekt”. Melyet még mindig keresünk.

Lucian Boia Romániáról írt és ír még mindig. Egyesek nem szívesen olvassák a köteteit, mások – szakértők és dilettánsok – alig várják új elméleteit. Néhány cím a forradalom után közzétett kötetei közül: Istorie şi mit în conştiinţa românească (Történelem és mítosz a román tudatban – a szerk.), România, ţară de frontieră a Europei (Románia, Európa határországa – a szerk.), De ce este România altfel? (Miért más Románia? – a szerk.), és a legújabb De la Dacia antică la Marea Unire, de la Marea Unire la România de azi (Az ókori Daciától a Nagy Egyesülésig, a Nagy Egyesüléstől a mai Romániáig – a szerk.). Nem akart minden történelmünkkel kapcsolatos kérdésre választ adni, és bár a könyvesboltok és könyvtárak polcain megtalálható több tucatnyi kötet szerzője, nem gondolja úgy, hogy jelentős szerepet játszana a jelenlegi társadalomban. „Egy történész vagyok, akinek megvannak a maga gondolatai, aki megírja a könyveit”, mondja. „Amúgy pedig a többiek majd ítéletet mondanak róluk”.

Weekend Adevărul: Hogyan jutottunk oda, hogy olyan országban élünk, ahonnan egyre több román távozik?

Lucian Boia: Ez azt jelenti, hogy az ország nem működik túl jól, és ebben nagy felelőssége van a politikai osztálynak. Azt hiszem, hogy Románia és a román nép esetében az egész egy történelmi lemaradásból indul ki. Havasalföld és Moldva a XIV. században jelentek meg:

akkor kezdődött a román középkor, amikor Nyugaton már szinte véget ért.

Ez egy rendkívül nyitott térség volt, ahol mindenféle népek megfordultak. A románok a XIX. század környékén kezdték el behozni ezt a lemaradást. A modernizálással együtt lezajlott Románia rendkívül gyors nyugatosodási folyamata is, ami 1830 környékén vált érezhetővé. A románoknak elég kudarcuk és hibájuk van, de vitathatatlan jó tulajdonságaik is. Például képesek lemásolni egy bizonyos modellt és elég gyorsan beépíteni azt a román társadalomba. Akkor, 1830-ban az elitek képviselői – bojárok, értelmiségiek – török divat szerint öltözködtek, görögül beszéltek és románul írtak, de cirill betűkkel. Néhány évtized alatt túlléptek a román társadalomnak ezen a keleti aspektusán. Az emberek 1860-ban már európai divat szerint öltözködtek, franciául, néha németül is beszéltek, egy bizonyos időszak után pedig – végre – a latin ábécét is törvénybe iktatták. Tehát megszabadultak a keleti ruháktól és nyugatiakra cserélték azokat.

1989 után a kommunizmus lerázása következett Romániában és újra lemaradást kellett behoznunk, hogy tartsuk a lépést a Nyugattal.

Igen,

visszatértünk a nyugatosodás útjára, de hány addig elkövetett hibával és mennyi elvesztegetett idővel?!

Azt is hozzáteszem, hogy a XIX. században elég gyorsan megtörtént a román társadalom említett történelmi lemaradásának ledolgozása, de – ahogy azt Titu Maiorescu mondta – inkább a formák, mint a tartalom szintjén. A tartalom nélküli formák elméletét teljesen jogosnak tartom arra, de a mostani korszakra is nézve. Bár a románokban van tehetség mindenféle modellek átvételére és magukra igazítására, ahogy már mondtam – előbb a szláv-bizánci modellt, majd az oszmán, azután pedig a nyugati modellt vették át –, a tartalommal bonyolultabb volt a helyzet, mert a társadalom nem tudott egyszerre megszabadulni minden keleti jellegétől. Még a mostanság általában dicsért két világháború közötti időszakban is sok hiba és lemaradás volt. Valamennyit sikerült ledolgozni, de 1930-ban, az egyetlen Nagy-Romániában készült népszámlálás adatai szerint, az írástudatlanság az első helyet foglalta el Európában. Első helyen volt a gyermekhalandóság is. Azt hiszem, a román társadalomnak még két-három nemzedékig kellett volna a nyugatosodás, a jogállam, egy működő demokrácia építésének irányába haladnia. Mely nemzedékeket a történelem nem adott meg nekünk és ahelyett, hogy abba az irányba haladtunk volna, amerre már egy évszázada elindultunk, a szintén gyorsan lemásolt szovjet mintát követve irányt váltottunk. Nem a románok voltak a hibásak, sem egyenként, sem összességükben. Az emberek csinálják a történelmet, de nem mindig tartják azt ellenőrzésük alatt. Attól is függ, mi történik a környékükön lévők történelmében. Végül is olyan helyen találhatod magad, ahol nem szerettél volna lenni, de ez meghaladta az erőidet.

„A román nyelv köt össze mindnyájunkat”

Megismétlődhet a történelem?

Az az álláspontom, hogy a történelem nem ismétlődik meg. Vannak elemek, melyek megismétlődhetnek, mert az emberek minden korszakban emberek, tehát hasonlíthatnak bizonyos megnyilvánulások vagy reakciók. De amikor az összképet nézzük, szó sincs erről, mert a történelem menete lineáris, nem ciklikus. Talán furcsa, hogy pont egy történész mondja ezt, de azt hiszem, hogy nem igazán tudunk tanulni a múltból. Úgy gondolom, azért kell erőfeszítéseket tennünk, hogy a jelenből tanuljunk, mert nem II. (Vitéz) Mihálytól (Mihai Viteazul), III. (Nagy) Istvántól (Ştefan cel Mare) vagy I. Károlytól (Carol I) fogjuk megtudni, hogy ma mit kellene tennünk, egy egyre gyorsuló világban. Alig néhány évtized alatt sok változás történt az internettel és a mobiltelefóniával. Mindezek teljesen megváltoztatták az emberek életét, a gyorsulás pedig fokozódni fog. Az a tény, hogy ennyi román és főleg fiatal elhagyja Romániát, azt mutatja, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy menniük kellene. Ezt még jobban tudjuk mi, akik nem távozunk.

Én, például, 26 éves vagyok. Miért maradnék Romániában?

Természetesen mindenki szabadon dönthet, hogy marad vagy elmegy. Inkább maradunk és igyekszünk tenni valamit ezért az országért. Végül is

Románia akár el is tűnhet, ha dezertálunk belőle.

Remélem, hogy azért nem fognak eddig fajulni a dolgok. Mindenki élete ugyanolyan fontos az egyén számára, mint Románia a közösség számára. Ha valaki úgy érzi, Románia nem kínál neki semmit, ellenkezőleg, akadályozza elképzeléseit és reményeit, akkor joga van elmenni. De remélem, hogy a többség maradni fog.

Elég hazafinak lenni, hogy a maradás mellett döntsön az ember?

Ezek szavak: hazafiság, nacionalizmus… Azt hiszem, a dolgok sokkal egyszerűbbek: mindnyájunkat összeköt a román nyelv. Ahányszor külföldön voltam – sohasem maradtam sokáig –, szükségét éreztem, hogy románul beszéljek. Van valami nálunk erősebb: egy kulturális térhez tartozunk. Elmondhatom, hogy Ceauşescu idejében felmerült bennem, mi lenne, ha elmennék Romániából. Főleg a 80-as évek voltak iszonyúak. Nem akartam elmenni és jól tettem, mert meggyőződésem, hogy 1989 után többet sikerült itt elérnem, mint amennyit máshol tudtam volna.

Azon is elgondolkodott, hogy miként befolyásolhat egyes románokat az, hogy ön itt marad, a szakmai tevékenysége által?

Nincs elképzelésem arról, mekkora a szerepem a román történelemben és társadalomban. Történész vagyok, akik megírja a gondolatait, aki könyveket ír, és – amúgy – a többiek majd ítéletet mondanak róluk. Persze, míg meg nem írom, addig egy egész kutatómunkán megyek keresztül és egy csomó értelmezést felül szoktam bírálni.

Románia megosztottsága közepette milyen szerepe van a Centenárium megünneplésének?

Románia jelenleg nagyon megosztott, olyan szintig, ameddig nem kellett volna eljutnunk: az egymás elleni ellenségességig.

De nem hiszem, hogy ez az ellenségesség hátrányosan érinti a nemzeti szolidaritást. Románia bebizonyította, hogy erős nemzeti konstrukció. Az első világháború végén jött létre teljes nemzetállamként, amikor Jugoszlávia és Csehszlovákia is kialakult, amelyek mára eltűntek. Ez a nemzet bizonyult a legegységesebbnek Európa ezen részében. Azt hiszem, hogy az egymással ellenségeskedők most is románnak tekintik magukat és úgy vélik, itt a helyük. Egyesek mindenféle riadókat fújtak, hogy szétesik az ország, de én nem aggódom, bár nem tudom, mi fog történni egy többé-kevésbé távoli jövőben. Persze, ha továbbra is milliók távoznak, a dolgok súlyossá válhatnak. Vagy mások válhatnak veszélyessé: könyvemben (Az ókori Daciától a Nagy Egyesülésig, a Nagy Egyesüléstől a mai Romániáig – a szerk.) említettem egy statisztikai példát Románia különféle övezeteinek egy főre eső GDP-jéről. Az elég jól fejlődő Erdélyben csaknem kétszer nagyobb az egy főre jutó GDP, mint Moldvában. Aztán ha Bukarestet hasonlítjuk össze az ország különféle megyéivel, akkor túlságosan naggyá vált különbségeket találunk.

Mi a véleménye az Európai Unió széteséséről szóló elméletekről? Romániát említette, de van egy szélesebb kontextusunk is.

Azt hiszem, túl erős dolog az Európai Unió széteséséről beszélni. Válságon, vagy több kisebb-nagyobb válságon megy keresztül, és ez nem örvendetes. Amikor a jövőről szoktak kérdezni, azt mondom, nem tudom – és meggyőződésem, hogy senki sem tudja –, miként néz majd ki néhány évtized múlva Európa. Csak annyit mondhatunk, hogy milyennek szeretnénk látni és mit kellene tennünk. Továbbra is bízom az Európai Unióban.

Nem értek egyet azokkal a románokkal, akik azt mondják, hogy az Európai Unió állítólag túlságosan beavatkozik a belügyeinkbe.

Románia belépett egy klubba, melynek már kész szabályai vannak és nem teheti meg, hogy megköszöni a meghívást és előáll egy új szabályrendszerrel. Nem kellene valami negatívnak történnie az Európai Unióval, mert itt nemcsak Románia esélyéről van szó, hanem az összes európai nép esélyéről is, a volt nagyhatalmakat is beleértve. Franciaország és Németország egymagukban már nem lehetnek azok, amik hajdanán voltak: nemzetközi nagyhatalmak. Számukra megsemmisítő lenne egy összehasonlítás az Egyesült Államokkal vagy Kínával. Ezen kívül, milyen állapotban lenne Románia, ha nem veszik fel az Európai Unióba? Talán Fehéroroszország vagy Törökország helyzetében lennénk. A következőnek kellene lennie a tendenciának: az Európai Uniónak egyfajta föderális állammá kellene válnia, de addig még hosszú az út, mert az európai országok között nagyobbak a nyelvi, kulturális és történelmi pályával kapcsolatos különbségek, mint az Amerikai Egyesült Államokon belül.

Mi a célja az egyes romániai politikusok mostani Európa-ellenes diskurzusának?

Nem hiszem, hogy nagy ideológiai okok lennének. Néha összehasonlítjuk a saját kisiklásainkat a magyarországiakkal vagy lengyelországiakkal, de ezek nem azonosak. A magyarországi és lengyelországi kisiklásoknak ideológiai motivációjuk van; ott jobboldali pártok vannak hatalmon, egy elég hangsúlyos jobboldal. Nálunk arról van szó, hogy egyesek meg akarnak szabadulni az igazságszolgáltatástól.

Orbán tisztességesebb a cselekedeteiben, az ő szemszögéből nézve.

Egyáltalán nem dicsérem, de azért neki mégiscsak van egy projektje. Nálunk a börtön megúszása a projekt, ami egyéni szinten nagyon is érdekes. Jó dolog ezt kívánnod magadnak. De nekiállsz ezért szétverni egy országot? A struktúrák, a hitelesség lerombolásának vagyunk a tanúi.

Az idők folyamán a Román Ortodox Egyház az ország egyik erős intézménye volt. A család alkotmányon belüli megfogalmazásával kapcsolatos népszavazás eredményére való tekintettel úgy tűnik, némileg csökkent az ebbe az intézménybe vetett bizalom.

Valószínűleg csökkent némileg. Azoknak a fiataloknak a száma is nő, akik európai szellemben nevelkedtek. Nálunk óriási, 90 százalékos volt az Egyházba vetett bizalom. Minél inkább előrehaladunk a modernitásba, annál inkább csökken az Egyház befolyása, így történt ez mindenhol, Nyugaton még radikálisabb módon.

Mit mondanak a románok igényeiről a Győzelem (Victoriei) téri 2017-es és 2018-as tüntetések?

Azt mondják, hogy az utóbbi években előrehaladt az, ami hiányzott Romániából, vagyis a civil szerepvállalás. Azt láttuk, hogy románok nagy száma tud összefogni egy eszme körül. Ez bátorító. Másrészről a másik Románia is létezik. Mindenféle módon, mindenféle kritériumok alapján feloszthatjuk Romániát. Egyrészről vannak a nyugatias neveltetésű emberek, akik tudják, mit jelent a civil elkötelezettség és miként kell tiszteletben tartani a jogállamiságot, és van az ország másik fele, mely – nem bírálni akarok, mert nem az emberek a hibásak – hiányos kultúrájúakból áll. A funkcionális analfabetizmus terén még mindig nagyon jól állunk. Ezek az emberek nagyon keveset tudnak a világ történéseiről és – a szegénység miatt – a helyi hatóságoktól függnek. Részei a román társadalomnak és akarva-akaratlanul a politikában létező negatív tendenciákat támogatják. Ez a Románia különbözik a fiatal és a dinamikus Romániától és ezt meg is írtam a legutóbbi könyvemben:

ha átvilágítjuk a társadalmat, akkor ez az ország inkább Oroszországra vagy Törökországra hasonlít,

mint a nyugati országokra. Oroszországnak még a mienkénél is szomorúbb történelme van. Létezik egy intellektuális elit, de mekkora arányt képvisel az még az ország lakosságán belül?

A beszélgetés elején megemlítette Vitéz Mihályt és Nagy Istvánt. Miként segíthetnek nekünk a nemzeti hősök?

Minden nemzetnek vannak hősei. Egy dolog érdeklődéssel és tisztelettel nézni a múltat és más dolog eltorzítani azt, hogy alátámasszunk bizonyos álláspontokat, melyek így-úgy hasznunkra vannak. Románia nagy mítoszrombolójának tartanak, de én megmagyarázni igyekeztem azokat, nem lerombolni, mert ezt nem is tehettem volna meg. Egy társadalom nem élhet mítoszok nélkül, mint ahogy vallás nélkül sem. Ha hiányzik valamelyik, azonnal a helyébe teszünk valamit; az embernek hinnie kell valami olyanban, mely túlmutat a mindennapi életen, mert különben semminek sem lenne értelme. Az emberek azért helyeznek érdeklődésük középpontjába ilyenfajta mitológiai konstrukciókat, hogy értelmet adjanak az életnek. Hinnünk kell a nemzet hőseiben, szentekben vagy a saját sorsunkban, ha egocentrikusabbak vagyunk. Semmi bajom sincs Vitéz Mihállyal,

azokkal van bajom, akik azt mondjuk, hogy Vitéz Mihály olyasmit hozott létre, ami meg sem fordult a fejében: nemzeti egységet.

Azt, hogy állítólag a nemzetállam ideológiája mozgatta, ami még csak nem is létezett Európában, még kevésbé a térségünkben. Bár 1600-ban nem a nemzeti egységet valósította meg, hozzájárult a nemzeti egység XIX. századi és XX. század elejei létrehozásához. Szimbólumként óriási hozzájárulása volt. Ahogy az az ókori Daciával is történt, melyről egyesek erőteljesen azt hiszik, hogy a 2000 évvel későbbi Románia csodába illő előrevetítése. Ezek a mítoszok egy valós helyzetből indulnak ki.

1600-hoz visszatérve, miért kezdtünk el Kis Egyesülésről és Nagy Egyesülésről beszélni?

Felháborított a Kis Egyesülés kifejezés. Az az érzésem, hogy már nem nagyon használják, ebben talán nekem is volt szerepem. Ez egyfajta hódolat volt: vagyis 1859-ben kevesebbet értek el, mint 1918-ban. Ez nem igaz. Akkor hozták létre Romániát. Sokaktól azt hallom, még a tévében is, hogy Románia 100 éve létezik. 1859 óta létezik, akkor történt meg Havasalföld egyesülése Moldvával, melyekhez két évtizeddel később hozzácsatolták Dobrudzsát. És aztán az összes többi tartományt: Besszarábiát, Bukovinát és Erdélyt. A többi tartomány egy már kész államba integrálódott, ennek bizonyítéka, hogy az 1923-as alkotmány az 1866-oshoz hasonlít, bizonyos elkerülhetetlen módosítás kivételével.

Mennyire volt felkészülve Románia az első világháborúra?

Eléggé felkészületlen volt. Berthelot (Henri Mathias – a szerk.) tábornok, a francia katonai misszió vezetője, aki azért jött, hogy segítsen a románoknak helyreállítani az 1917-es helyzetet, meglepődött azon, amit itt tapasztalt és felkiáltott: „Csodálatosan rendezetlenek vagytok!” Ez a Brătianu-kormány felelőssége volt. A román hadsereg 1916-ban behatolt Erdélybe, de visszaverték, majd megszállták a németek és a szövetségeseik. Akkor sok vád érte Brătianut és még inkább akkor, amikor 1918-ban megkötötte a különbékét. De végül Romániának kedvezően alakultak a dolgok. Szerencse is volt, Petre P. Carp szavaival élve, aki azt mondta:

„Romániának akkora szerencséje van, hogy politikusokra már nincs is szüksége.”

Igen, mert olyan módon jött létre Nagy-Románia, amilyet senki sem tartott lehetségesnek. Akik úgy döntöttek, hogy az Antant oldalán kell belépni a háborúba, azok ezt Erdélyért és Bukovináért tették. A többiek, akik azt mondták, hogy a németek, a Központi Hatalmak oldalán kell állnunk, Besszarábiát tartották szem előtt. És az úgynevezett germanofilek – könyvet is írtam erről – a következőt magyarázták a többieknek: hagyjátok Erdélyt, mert ott semmi sem sürget. Az elmagyarosítási politika nem volt túl sikeres. Erdélyben sok román volt, rendelkeztek a saját templomaikkal, oktatásukkal és sajtójukkal. Semmi esetre sem voltak eltűnőben. Besszarábiában viszont az eloroszosítási folyamat óriási előrelépéseket tett és egy-két nemzedéken belül nyoma sem maradt volna a románoknak. Azt mondták, hogy ezért tartsunk inkább Ausztria-Magyarországgal és Németországgal Oroszország ellenében és aztán így, vagy úgy mégis megkapjuk majd Erdélyt is. Egyesek egyszerűen Németország barátai voltak, de a többség inkább oroszfóbiás volt. Azt állították, hogy ha Nagy-Romániát Erdéllyel és Bukovinával csináljuk meg, akkor ez nem használt volna nekünk, ha Oroszország kiterjesztette volna uralmát Európának erre a részére, mert az volt a célja, hogy eljusson Konstantinápolyig. Végül Oroszországban kirobbant a forradalom, de ezt senki sem látta előre. A háború első szakaszát Németország nyerte meg, az Orosz Birodalom részlegesen szétesett és ilyen körülmények között Besszarábia Romániához került. A végső szakaszban pedig a németek veszítettek a nyugati fronton, Ausztria-Magyarország szétesett, Románia pedig Bukovinát és Erdélyt is megkapta. De 1914-ben senki sem gondolhatott Nagy-Románia létrehozására. Erre győzelem esetén kerülhetett sor. Ha veszítünk, akkor ráfázhattunk. A Fejedelemségek egyesülése esetén is egy hasonlóan nagy történelmi esélyről volt szó. Mi történt akkor: a krími háború, Franciaország nem túl hosszú ideig tartó domináns szerepe az európai színpadon, III. Napóleon terve, hogy legyen egy Franciaországgal szövetséges állama Európa keleti részén… Mindezek Franciaország erőteljes támogatásában nyilvánultak meg, melynek döntő szava volt az egyesülés megvalósulásában.

Ha nem lett volna ez a francia politika, akkor nem látom, miként valósulhatott volna meg.

Nem elég kívánnnunk valamit, a történelemnek is be kell segítenie. Tehát nagy szerencse volt 1859-ben, nagy szerencse 1918-ban és nagy szerencse hozzánk közelebb, amikor Románia bejutott az Európai Unióba.

Az első világháború nagy emberi és anyagi veszteségeket okozott az országnak.

Óriási veszteségek voltak. Azt hiszem, hogy a lakosságszámhoz viszonyítva Románia szenvedte el a legnagyobb veszteségeket az első világháborúban résztvevő összes ország közül. Nem tudom fejből a pontos számokat, de több százezer halottról, sebesültről és eltűnt személyről van szó. Az anyagi veszteségek is óriásiak volt. Nem akarok túl messze menni a párhuzamos történelmek felépítésében, de ez az álláspont is létezett: Románia semleges is maradhatott volna, mert a dolgok nagyjából hasonlóan alakultak volna. A háború Oroszország és Ausztria-Magyarország szétesését jelentette, és amikor felmerült volna, hogy kiket illetnek a területek, nem látom, milyen megoldásokat lehetett volna találni Románián kívül, mert mégiscsak többségükben románok lakták. Ez volt a békekonferencia kritériuma. Nehéz megmondani, mi történik, ha nem veszünk részt a háborúban.

Nehézkes volt az 1918-as egyesülés folyamata?

Az egyesülés elég könnyen megtörtént, mert a románok rendelkeztek ezzel a projekttel és hittek benne, a szóban forgó tartományok pedig román többségűek voltak.

Nem az egyesülés megvalósítása volt a gond, hanem az, hogy utána rendelkezzünk egy Nagy-Romániának megfelelő országprojekttel.

Miként emeljük fel az embereket kulturális és gazdasági szempontból? A románok e téren eléggé elakadtak. De nemcsak ők. Európa erősen elakadt az első és a világháborúban a nácizmussal és a kommunizmussal. Tehát nemcsak a mieink a kudarcaink. Ott volt még a kisebbségek ügye a két világháború között, sőt, még Nagy-Románia megkérdőjelezése is, 1940-ben, az ismert következményekkel.

Miként változott a nemzeti kisebbségek helyzete a két világháború közötti időszaktól mostanáig?

Az idők folyamán a román elem teret nyert. Ez a népszavazások összehasonlításával láthatóvá válik. A városi lakosság 1918 után Erdélyben még nagyrészt német és magyar volt, német és zsidó Bukovinában és orosz Besszarábiában. A románok 1930-ban nagyjából 58 százalékot tettek ki, ma 90 százalék felett vannak. A kisebbségek főleg a kommunizmus miatt távoztak. Tudjuk, hogy a zsidókkal mi történt, kevesen maradtak. Németek szintén. A magyarok aránya is csökkent. Tehát a román nemzetállam most nemzetibb, mint amikor létrejött, bár lehet, hogy már nem kellene ezt az egyesek nemtetszését kiváltó kifejezést lobogtatni.

Ma van országprojektünk?

Természetesen nincs. Tovább folytatódik a szervezetlenség. Ám rendelkezünk természeti adottságokkal, az ország mérete pedig elég nagy.

Az oktatás a legfontosabb annak eldöntésében, hogy mit fogunk tenni, vagy nem.

Nagyobb mértékben, mint a gazdaság, mely az oktatási és kulturális szinttől függően alakul. Ha minden áron fontos országot akarunk az országunkból csinálni, akkor sikerülni fog. Nézze meg Dél-Koreát. Fél évszázaddal ezelőtt minden tekintetben Románia alatt volt. Most a világ egyik fő gazdasági hatalma. Nagy hangsúlyt helyezett az oktatásra. Oktatásunk eléggé elavult az információhalmozás miatt, aminek semmi köze sincs ahhoz, hogy tanulmányai befejezése után mi történik majd az ember életében. Azt hiszem, át kellene szervezni az oktatást. És arról már nem is beszélek, hogy autópályákra és kórházakra lenne szükségünk. A politikai osztályt alkotó embereknek többé nem kellene az ország érdekei elé helyezniük a saját érdekeiket, ahogy azt sokan tették közülük.

Életrajz

Név: Lucian Boia
Születés helye és ideje: Bukarest, 1944. február 1.
Tanulmányok és karrier:
– 1967-ben végzett a Bukaresti Tudományegyetem történelem karán
– 1980 és 1990 között a Történetírás Történelmi Nemzetközi Bizottságának főtitkára, majd alelnöke
– 1990-től tanár a Bukaresti Tudományegyetem történelem karán
– Több mint 50 könyve jelent meg Romániában és külföldön, köztük az Istorie şi mit în conştiinţa românească (Történelem és mítosz a román tudatban – a szerk.) (1997, Humanitas, hat kiadás), Capcanele istoriei. Elita intelectuală românească între 1930 şi 1950 (A történelem csapdái. A román értelmiségi elit 1930 és 1950 között – a szerk.) (2011, Humanitas), De ce este România altfel? (Miért más Románia? – a szerk.) (2012, Humanitas), În jurul Marii Uniri de la 1918. Naţiuni, frontiere, minorităţi (Az 1918-as Nagy Egyesülés körül. Nemzetek, határok, kisebbségek – a szerk.) (2017, Humanitas), De la Dacia antică la Marea Unire, de la Marea Unire la România de azi (Az ókori Daciától a Nagy Egyesülésig, a Nagy Egyesüléstől a mai Romániáig – a szerk.) (2018, Humanitas)
Lakóhely: Bukarest

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.