Romániában az ünnepélyeskedés az a bársonyos sötétség, mellyel a településvezetők és kormányzók finoman letakarják a tömegek szemét, hogy kudarcaikat és alkalmatlanságukat álcázzák.

Az ünnepélyeskedés, az ezzel járó ceremóniák és rítusok seregével együtt köldökzsinórral kapcsolódik a hazafias locsogásokban, keresztény erkölcsben és – engedelmükkel – egy pillanatnyi potentátok iránti finom szolgalelkűségi érzésben (mindezek közül az egyik biztosan valódi) fetrengő tisztviselők szárnyaló telepeihez, melyek nagy érzelmi töltetű események felé irányítják a közpénzt, de melyeken nem nagyon hatódik meg senki, ellenben szinte mindenki unatkozik, az események kezdeményezőivel egyetemben.

Egy kérdés szinte minden közpénzből megvalósult hűhón kicsirázik – retorikailag –, mint amilyenek a Nagy Egyesülés Centenáriumának szenteltek esetében is: tényleg szükség van erre? Mert – általában – a szervezés és lefolyás az amatőrizmus, összecsapottság, indokolatlan gőg és nevetségesség lehangoló, de akut benyomását kelti. Brahi légkörét árasztja magából. Kapkodva összedobott bohózatét. Gúnyból.

Az ilyenfajta nemzeti-hazafias menüvel kísért művészi tákolmányok ugyanolyúgy kerülhetnek 100 vagy akár 50 000 lejbe is.

Valójában ez azt jelenti, hogy te legfeljebb 100 lejt adnál az ilyenfajta bohózatokra, ők legalább 50 000 lejt fizetnek majd érte. Készpénzben.

A hivatalosságok gyakran ott találkoznak először az eléjük tett szöveggel, egy részük nem is rejti véka alá, hogy egyáltalán nincs kedvük ott lenni, de nincs választásuk, ha pedig a résztvevők közé tartozik az ember, akkor felfedezi az elkerülhetetlent, hogy az esemény – kiszámítható módon – egy bohózat és felesleges pénzpazarlás. És időpazarlás.
Ócska verseket hallgatunk, néhány fárasztó bácsi monoton hangját Bălcescuról és a negyvennyolcas forradalomról, vagy Boirebisztaszról és I. Károlyról, töltöttkáposzta-frizurás nénik nyájas hangon mondanak köszönetet a polgármesteri hivatal képviselőjének „a szép esemény kitűnő megszervezéséért”, aki akadozó hangon szintén az elődökről fog beszélni, akik vérükkel öntözték az ősi barázdákat, majd hét kaluser pattan fel az aprócska színpadra, ezt pedig egy rövid táncelőadás követ a 3. számú általános iskola öt diákjának előadásában.

Végül egy félig-meddig ismert népi énekes playback mellett elcincog egy-két slágert Horea, Cloşca és Crişan korából, melyekben Gheorghe elmegy a csatába és a kedvese után vágyakozik, aki erényesen és szófogadóan vár rá a tornácon, mert nincsen Tinder és… kész!

Ebben a kontextusban jelenik meg az első igazi érzelem, amit az esemény ki tud préselni belőlünk,

nevezetesen akkor, amikor egy kényelmetlen újságíró – ki tudja hogyan – megtudja, hogy mennyibe került a muri: akkor, hirtelen, összeszorul a gyomor. Tessék, mennyi?, kérdezzük értetlenkedve. Álljunk csak meg, itt járt a Rolling Stones? Michael Flatley a Lord of the Dance-szel? A Balsoj Színház balettkara? A New York-i Filharmónia? Paul McCartney?
Az elvert pénzből akár még Paul McCartney felléphetett volna a népdalocskát előadó hölgyike miniműsora előtt. Vagy Roger Waters. Vagy mindketten, duettben. Persze, ha a tiszteletre méltó hölgyike is engedi.

Akárhogy is nézzük, az ilyenfajta rendezvényeken szinte minden hamis és színtelen, idegesítő és elviselhetetlen, egy sok pénzből megcsinált csúfság, aminek keretében érzelmileg molesztálnak egy olyan múltat és olyan jelképeket, melyek a jelenkor erkölcsi légköréhez társítva tanúsítják számos szervező és szónok Ionesco-epigoni minőségét, még akkor is, ha tehetségük önkéntelen, lépéseik siralmasak, az általuk hirdetni vágyott közkép pedig az általuk elítélt párhuzamos állam valóságosságával kongruens. Na és?

A semmibe vétel logikája követni fogja természetes útját,

a hatalom rinocéroszai tovább fognak táncikálni, gyengéd, mánelékre hajazó hangra, azokban a báltermekben, ahol a finom porcelánokra metszett nemzeti értékeket a felmagasztalásuk nevében zúzzák szét. A kimutatott pofátlanság keresetlensége, azok történelmi ismereteinek kezdetlegessége, akik az ilyenfajta eseményekkel – állítólag – a nép emlékezetét akarják ébren tartani, a kirívó és szörnyűséges kapkodás, amely kéz a kézben jár a könnyen átverhető oktondinak tartott (aki amúgy eléggé az) polgár lenézésével. A szervezők állandó megjátszások sokaságával ívelnek át a honi időn, hozzájárulva a románság múltjával, de jövőjével meglévő ősi kapcsolatának romlandóságához – a jelen pedig már olyan, amilyen.

Romániában betegség az ünnepélyeskedés. Nyugodtan nevezhetjük make-up betegségnek. Ez egy

csóróvá tett és megalázott, de a plázacicaság génjét a legmélyebb bugyraiban őrző nép ábrázatára kent elnagyolt és vulgáris smink.

Az ünnepélyeskedés a román módja annak, hogy elrejtsék a mocskot és a korrupciót a trikolór kokárdák, a lufik, a népi táncok és a népi zenekarok alá, vagy mágikusan megidézzék III. István nevét, aki Nagy volt. És Szent. Kötelező módon Szent is. Mert több tucatnyi templomot építtetett. Egyet-egyet minden hitetlenek ellen vívott csatája után. Ugyanúgy, ahogy mi, a nagy István utódai is tesszük. Mi már nem harcolunk az ellenségekkel (újabban mi magunk vagyunk az ellenségek), de old habits die hard, így aztán nem hagytunk fel a templomépítés rossz szokásával és minden alkalommal, amikor egy-egy győzelmet aratunk a demokrácia felett, egy templom építésével mondunk hálát a jó Istennek az Ő bölcsességéért. Három kulcsrakészen átadott templomonként pedig kipofozzuk egy kórház homlokzatát, felszereljük tíz számítógéppel valamelyik község általános iskoláját, leaszfaltozunk egy járdát, megjavítunk egy hidacskát, vagy valamelyik elhanyagolt emlékművön újrafestjük a néhány száz évvel ezelőtt meghalt hősök nevét. Amikor, persze, nem hagyjuk majd ki a lehetőséget, hogy román módra megemlékezzünk róluk, megünnepeljük őket. Rezesbandával. Hamis szónoklatokkal. És csörgőkkel. Melyeket aztán szépen fel lehet lógatni az ünnepségeket irányító csalók fejére tűzött díszes sipkára.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.