elveszettek
Szerző: Valentin Naumescu
2018. október 16. kedd, 17:44
Könnyű úgy válaszolni a kérdésre, hogy a kívül rekedt generáció egy ideig túl fiatal, egy idő után meg túl öreg volt. A probléma azért picit összetettebb.

Fő pontok:

* A Centenárium évében nem könnyű azzal szembesülni, hogy az 1900 utáni Romániának voltaképpen nem volt „nagyszerű nemzedéke”, mely

egy nemzet abszolút diadalmaskodásával, a nemzetközi elismertséggel és azzal a vitathatatlan dicsőséggel azonosult volna,

hogy polgárai legmagasabb elvárásai és törekvései szintjére emelte az ország méltóságát, erkölcsi értékeit és jólétét, egyaránt kivívva a honi és külföldi csodálatot;

* Annak, amit Amerika, büszkén, Greatest Generationnak nevez (az 1915 és 1925 között született csoport, mely gyermek-, vagy ifjúkorában átélte az 1929 és 1932 közötti Great Depressiont, harcolt a második világháborúban, felszabadította a világot és aztán lehetővé tette az 50-es, 60-as évek American Dreamjét, egy olyan élet- és társadalmi modellt, mely aztán egész nemzedékeknek adott ihletet más kontinenseken), a világ más országaiban is vannak megfelelői, még akkor is, ha ezek méretét, forrásait és dicsőségét – nyilván – hozzá kell igazítani a szóban forgó országok lehetőségeinek szintjéhez. Az 1945 utáni japán nemzedék és az 1940 után született németek nemzedéke, melyeket – a háború után – a szerénység, pacifizmus, a múlt megterhelő felelősségének, de a földről való feltápászkodás iszonyatos törekvésének szellemében is neveltek, alapjaiból építette fel ezeket az előző nemzedékek birodalmi és ideológiai delíriuma által romba döntött országokat, vagy éppenséggel

a magyarországi, csehországi és lengyelországi antikommunista ellenállás nemzedékei

(melyek 1956–1968–1977–1980 között váltak éretté) szintén felhelyezhetők azon nemzedékeknek e dicsőségtáblájára, melyekre hálával vagy igazi modellekként tekinthetnek az újonnan érkezők;

* Románia 1918-as nagy politikai sikerei, melyekről ebben az időszakban beszélni szeretünk, valamint a gazdaságban, az intézményekben és a kultúrában megvalósult utólagos eredmények egy 1865 és 1885 között született nemzedékhez társíthatók, mely 1918-ban és azt követően érte el politikai érettségét (I. Ferdinánd király, Ionel Brătianu, Iuliu Maniu, Alexandru-Vaida Voevod, Alexandru Lapedatu, Iuliu Hossu, Pan Halippa, Take Ionescu, Nicolae Titulescu és sokan mások), semmiképpen sem az 1900 után született nemzedékekhez, melyekhez – sajnos – főleg a szélsőséges mozgalmak megszületését, a súlyos ideológiai kisiklásokat, a politikai gyilkosságokat és erőszakot, illetve az ország 1938 utáni összeomlását társíthatjuk, négy diktatórikus rendszerrel (károlyista diktatúra, a nemzeti-legionárius állam, az antonescui katonai rezsim és a kommunista rezsim), melyek úgy követték egymást 1989-ig, hogy egyetlen nemzedék (itt egy társadalom szintjén programszerűen artikulált kritikus tömegként, nem pedig néhány elszigetelt kivételként értelmezve) sem fejtett ki jelentős ellenállást;

* Az 1965–1975-ös nemzedékhez tartozom, melyet azért e határkövek között határozok meg, mert

ez a mai Románia érettsége csúcsidőszakában lévő nemzedéke, sem fiatal, sem „idős”,

mely rendelkezik a (gyermekként és fiatalként átélt) kommunizmus emlékével és tapasztalatával, de egyetemi tanulmányait vagy szakmai karrierjét közvetlenül 1989 után kezdte el. Egy elvileg liberális és nyugatbarát nemzedékről van szó, mely a jelenlegi romániai középosztály magját biztosítja, középkorúvá válva és elérve maximális (szakmai, intellektuális, gazdasági és – talán – politikai) potenciálját. Ez természetesen egy relatív, improvizált fogalom, határkövei (1965 és 1975) pedig – természetesen – szintén relatívak, néhány évvel feljebb és lejjebb is eltolhatók. Óvakodom az olyan címkéktől, mint az X vagy az Y. Rövid eszmefuttatás ez, nemzedékem „küldetéséről”, politikai idejéről (elmúlt vagy nem jött el?), vagy ennek az egyik lábával a kommunizmusban (vagyis már eleve kompromittált), a másikkal pedig a kapitalizmusban álló nemzedéknek a „politikai áldozatáról”, vagy ennek elmaradásáról, továbbá arról a forradalmi, enyhén utopisztikus, de bizonyára üdvözlendő kísértésről, melynek célja

egy civil-hipszter, természetesen tüntető „új ember” létrehozása,

aki laptopjába mélyedve ül egy központi kávézóban, minden közösségi hálózatba bekapcsolódik, nem túl olvasott (és itt a könyvekre, az alapokra utalok), de mindenképpen gyorsan és zanzásítva tájékozódik a Facebookon, aki arra törekszik, hogy 25-30 évesen átvegye az ország gyeplőjét és fügét mutasson az „elavultaknak”. Azt hiszem, hogy most, a Centenárium évében szükség lenne egy ilyenfajta tisztességes eszmefuttatásra.

*

Néhány nap múlva 48 évesen leszek, és azt tapasztalom, hogy már nem lehetek „új ember” az „új emberek” között. Arra gondoltam, hogy egy pillanatra kilépek nemzetközi politikával kapcsolatos tevékenységemből, és írok egy olyan szöveget, melyet nemzedéktársaimnak szentelek, és melyet egy kérdéssel fejezek majd be, melyre tényleg választ várok.

Az 1965–1975-ös nemzedék, mondjuk így, az elkerülhetetlen pontatlanságokkal. Egy olyan nemzedékről van szó, mely elég sokáig volt gyermek a kommunizmusban, hogy jól emlékezzen rá (legalább 14-15 évig vagy még tovább), de 1989 után járt egyetemre és – természetesen – a román szabadságok, demokrácia és kapitalizmus első éveitől kezdve építette törekvéseit, karrierjét vagy vállalkozásait, ahogy tudta, a 90-es évek hiányosságai, válságai, de lehetőségei közepette is.

Ez Románia jelenlegi középosztályának magja, egy elvileg liberális és nyugatbarát nemzedék.

Nagyon jól tudjuk, egy része Nyugatra ment. Nemzedékünk velük erősebb, kreatívabb lett volna és minden bizonnyal többet tehettünk volna Romániáért. Ha csak azok lennének ma az országban, akiket torontói diplomataként Kanadában megismertem, társadalmunk akkor is egy kicsit jobb lenne. Egy olyan nemzedék, melyből azért sokan sikeres karriert, vállalkozást építettek fel, még az itthon maradottak közül is, egy aktív nemzedék, mely az egész világon utazik és dolgozik, fogyaszt, de termel is, viszonylag jól él (vagy mindenképpen jobban, mint ahogy azt gyermekként remélte), de – némiképpen paradox módon – olyan nemzedék, mely nem hallatta hangját az ország politikájában. Miért?

Egy volt egyetemi társam azt mondta nemrég, hogy szerinte a nemzedékünket „kihagyták” a döntéshozatali nagy nemzedékek öröklési láncából (a nagypolitikában, a csúcsszintű intézményvezetésben és így tovább), melyek – gyakorlatilag – egy ország történelmét írják. Igaza is volt, meg nem is. Próbáljuk meg megnézni, hogy miért.

Bár szakmai és intellektuális érettsége csúcsán van,

Románia középső nemzedéke politikailag „beszorult”,

egyrészt az 1989 előtt felnőtt és szintén már akkor vezető pozíciókba került, a korábbi rezsimből áthagyományozott kapcsolatokkal és szolidaritásokkal rendelkező és a hatalomból nehezen eltávolítható nemzedék (szerintem ne mondjunk példákat), másrészt pedig az 1990 után vagy legalábbis a kommunizmus utolsó évtizedében születettek rebellis és rendszerkritikus, az „új embereket” megtestesítő nemzedék közé, akik energikusan és túl sok skrupulus nélkül készülnek a gyeplő átvételére. Egy nagyon fiatal PNL-s képviselőnő (Mara Mareş – a szerk.) a „dekrétumosok kudarcáról” (a Ceauşescu-korszak abortuszt tiltó 1966-os rendelete nyomán születettekről van szó – a szerk.) beszélt nemrég és arról, hogy miért kellene azoknak gyorsan hatalomra jutniuk, akik nem a kommunizmus alatt voltak gyermekek.

Az 1965–1975-ös nemzedék még nem adott köztársasági vagy akadémiai elnököket, sem pátriárkákat, de adott néhány (kevés) egyetemi rektort, sok szakembert, akik most érkeztek el a honi és nemzetközi elismertséghez, minden területen, sok magáncég-vezetőt, akik előre viszik az országot és hozzáadott értéket hoznak létre.

A mi nemzedékünk, elvileg, vagy karriert, vagy pénzt csinált.

Nem nagyon volt jelen a csúcspolitikában, bár voltak politikai opciói és részt vett alacsonyabb szinteken a pártok életében, nem volt jelen egyes alapvetően fontos intézmények vezetőségében és egészen biztosan soha sem vezette igazán Romániát. Nem hagyott maga után „történelmet”, ha itt egy nemzet nagy politikai momentumára gondolunk. Vajon közvetlenül a most felnövő fiatalok fogják megtenni?

De ez a nemzedék hat miniszterelnököt is adott az utóbbi tíz évben (nehéz megmondani, hogy a tényleges politikai hatalmat is birtokolták-e a rendszerben, ha az ismert kontextusokat vesszük figyelembe), akik elég rövid ideig maradtak tisztségben: Emil Boc, Mihai-Răzvan Ungureanu, Victor Ponta, Dacian Cioloş, Sorin Grindeanu és Mihai Tudose. Egyiküknek sem volt teljes mandátumuk, mint hajdanán Văcăroiunak, Năstasénak vagy Tăriceanunak. Annak idején ezek mindegyike reménység volt, legalábbis a saját pártjuk számára, egy részük még számos politikailag nem elkötelezett román és a politikai osztály vérfrissítése számára, ami aztán bejött vagy nem. Egyesek visszavonultak a politikából, mások középszerűen folytatják, Dacian Cioloş pedig a következő évtized Romániájának politikai vezetői pozíciójára pályázik. Sok, vagy kevés ez egy középső nemzedéktől?

Nem tudom és nem tudom megmondani, hogy ez egy „feláldozott” nemzedék volt,

vagy azok, akik most 45-50 évesek, tudatosan távol tartották magukat a politikától, a magas szintű főtisztségektől és inkább valami mással foglalkoztak, mert tudták, hogy örökké „túl fiatalok vagy túl öregek lesznek, hogy belépjenek a politikába”. Látod, mondja volt egyetemi kollégám, ez van, nekünk állandóan azt mondták, hogy túl fiatalok vagyunk átvenni a kormánykereket, várjuk ki a sorunkat, majd arra ébredtünk, hogy most már azt mondják nekünk, túl öregek vagyunk és jönnek az „új emberek”…

Mindenesetre tény, hogy nem voltunk „nagyszerű nemzedék”, ahogy az előttünk lévők sem voltak azok. Egyénileg cselekedtünk, saját szakállunkra keresve megoldásokat, nem bízva sem egymásban, sem az államban, a társadalomban, a közösségben. A történelmi körülmények olyanok voltak, amilyenek, de ne panaszkodjunk, rosszabbak is lehettek volna. Románia számára

nem voltunk és nem vagyunk a Greatest Generation, amilyennel a múlt század Amerikája rendelkezett.

De az világos, hogy többet is tehettünk volna ezért az országért és talán még nem késő.

Ketyeg nemzedékünk órája. Ma két lehetőség áll előttünk. Továbbra is a saját dolgunkkal, a karrierünkkel, szakmánkkal vagy vállalkozásainkkal foglalkozunk, utazgatunk és jól érezzük magunkat azzal, amivel erről az amúgy kényelmes és kellemes low profile szintről hozzá tudtunk járulni, vagy most szerepet vállalunk, amikor Románia a szakadék szélén táncol és kitaszítható a nyugati világból, ahova 2007-ben azt reméltük, hogy véglegesen megérkeztünk. Tehát, mit teszünk?

Frissítés

Néhány perccel a cikk közlése után megkaptam az alábbi reakciót, melyet rendkívül őszintének és hitelesnek érzek és melynek álláspontját tiszteletben tartom. Valószínűleg sokan magunkra ismerünk a tisztelt olvasó életszemléletében, melyet most az engedélyével közzé is teszek:

Jó napot!

Gratulálok a mai cikkhez! A szövegben szereplő biztatásnak megfelelően írok.

Izgalmas, nemcsak az abban az időszakban születettek számára.

Egyik csodálója vagyok, és nagyon szeretem azt, ahogy ír. Olyan nemzedékhez tartozom, mely szeret hosszú mondatokban írni, eltérve az eredeti gondolattól, visszatérve, ezért aztán örvendek, amikor olyan szerzőkre bukkanok, akik tömören, relevánsan, de ütősen kommunikálnak; amikor pedig az anyag tartalommal, de melegséggel is tele van, annál jobban izgalomba hoz.

1989 után végeztem el a REI-t
(Nemzetközi Kapcsolatok Kar – a szerk.) az ASE-n (Közgazdaságtudományi Akadémia – a szerk.), de az IT-ágazatban dolgozom, mert kedveltem ezt a területet és alkalmazkodtam egy standardizáló szervhez. Diskurzusomat gyakran gyakorolom a szervezet különféle globális konferenciáin, minden alkalommal örömmel tölt el a kommunizmus alatt megszerzett olvasottság és az önkifejezés könnyedsége. Képes vagyok megtenni és kommunikálni dolgokat. De nem kezdenék bele politikai karrierbe, mert más elsődlegességeim vannak – a túlélés (kevésbé a napi megélhetés, mint inkább az idő sporttevékenységekre és túrázásokra, valamint zenetanulásra fordítása szemszögéből nézve, mely kicsi korom óta egészségesen tartja az eszemet) és a fiam nevelése.

Többet akarok tenni az országomért, de nem tudom, hogyan tehetném ezt meg a fentebbiekről való lemondás nélkül? Tudom, hogy ez leegyszerűsítő és önző kérdés, de semmi ötletem sincs azon kívül, hogy megpróbáljam rábírni egy jó barátomat arra, hogy tegye meg ő. […] Neki mondtam azt, hogy az igazi hegemóniának a mentorátus katalizátorából kell fakadnia; természetesen intellektuálisan, de még inkább a bármely fiatal által keresett és csodált bátorságéból (a gesztusok és cselekvések őrültségéből). Arról a bátorságról van szó, melyet nem ismerünk, mely hiányzott a szüleinkből, az ismerősökből, a rokonokból és melyet csak 1989 után ismertünk meg (az antikommunista ellenállás formájában) és akkor sem egyszerre, teljesen és egyértelműen.

Ezért aztán a pesszimizmus legkisebb nyoma nélkül arra gondolok, hogy türelemre, valószínűleg egy újabb nemzedéknyire van szükség.

Sok sikert kívánok az életben és minden tettében!

Különös tisztelettel,

Dan Tibacu

 

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28518
Mi sem ezt tapasztaltuk tegnap este a 30-ason.
És ez felszínre is bukkan, amikor nem patrióták végzik egy-egy épület külső homlokzatának felújítását. És tessék, le se fújta senki trikolór festékkel!
Tiltsák be ezt a románellenes blaszfémiát! Így rikolt egy patrióta társaság a centenárium évében. Ja, ez nem a Times New Roman.
Romániában jelenleg az tud igazi politikai karriert csinálni, aki (plagizált) papírral igazolja, hogy hülye.
A városzászlóba kötött bele a híres provokátor.
Hirtelen, 64 éves korában távozott.
Persze, közben folyik a diplomáciai keringőzés. Meg az iszapbirkózás. Meg a centenáriumi patriotizmus.
Építik ezerrel a karácsonyi vásárt, deszkák és szalagok között lehet csak lavírozni.
A jogállamiság helyzetéről szól a kemény bírálat.
A 20 éves férfi beismerte és bánja a késelést és a gázolásokat. Jobb most neki a fogdában, a családját már fenyegetik.
És ha már uszítanak, nem aprózzák el: 1848. március 15-ét a románok lemészárlásának kezdő dátumaként említik a derék patrióták.
A háromszéki politikusok most ezzel próbálkoznak.
Iohannis ország-világ előtt bejelenti, hogy nem vagyunk felkészülve az EU-elnökségre, mire Dragnea újrajátssza A megtalált bőrönd című bohózatot.
Ha már a jelenlegi miniszternek nemigen akaródzik kakaskodni a mioritikus szemétdombon.