A dolgok egyszerűnek tűnnek: a „párt” a „rész”-t jelentő latin „pars” szóból származik. Vagyis nem egy „egészről”, hanem egy töredékről van szó. Amikor egy párt az egésszel akar egyenlő lenni, vagyis egyedülivé válna, az egész közösségre kiterjesztve legitimitását és fennhatóságát, akkor a diktatúra felé megtett első, döntő lépésnek vagyunk a tanúi.

A gond az, hogy sok párttag,

még ha szavakban el is fogadja a „részség” demokratikus feltételét, magában azt a gondolatot táplálja, hogy a pártja egyedülálló.

A párt mindenek felett! Ez az egyetlen megoldás! Az „elkötelezettség” szuperlatívusza, az uralkodó intézmény, az „állampolgári” kötelesség legfőbb égboltja. A többi konjunktúra, destabilizáló összeesküvés, alkalmi nyersanyag a hatalom minél tartósabb épületéhez. Nyilvánvaló, hogy nem alapítasz pártot és nem lépsz be egy pártba úgy, hogy ne az állam gyeplőinek megszerzése lenne az – alapvető és jogos – óhajod. És az is, hogy ehhez hihető és a választók számára vonzó ideológiára, koherens és ígéretes kormányprogramra, szilárd szervezeti struktúrára, valamint szakmailag és politikailag jól körvonalazott vezetőkre van szükséged. Az „egypárt” eltekinthet mindezektől a „mellékesektől” (talán az elnyomó „szervezettől” eltekintve): ideológiája, „klasszikusoktól” megörökölt osztály- és faji „elvek” alapján már készen van, a kormányprogram diadalmas és – voltaképpen – utópisztikus, a vezérek pedig a propaganda által gyártottak, „hőn szeretettek”, gondviselésszerűek. A választókat nem kell esetleges ellenfelekkel folytatott tisztességes harcban „meggyőzni”, „meghódítani”. A választókat eleve a párt körül „szoros egységbe forrottnak” tekintik, mely párt szintén „monolit egységet” mutatva lép a színpadra.

Magától értetődő, hogy az itteni Szociáldemokrata Párt

nem rendelkezik azokkal a társadalmi, geopolitikai, gondviselésszerű feltételekkel, melyeknek az „egypárt” örvendhetne.

De gyakran az az érzésünk, hogy képviselői közül sokan (és főleg a „főnök”) ezt szeretnék. A nép „széles körű támogatása”, a „végsőkig” kitartás döntése, a legyőzhetetlen vezér összes „káder” általi masszív „támogatása” a pészédéseknek azt az általános érzését bizonyítják, hogy az örökkévalóságra „ítéltettek”…

De azért vannak bizonyos gondjaik. Például úgy döntöttek, hogy az „egypárti” gondolatot egy humorral teli, bár a szürrealizmusuk miatt a (még) be nem tagozódott elmék számára eléggé nyugtalanító irányba fejlesztik. A PSD úgy döntött, hogy egy groteszkül fenyegető kötéltánccal egyszerre játssza el a kormánypárt és az ellenzéki pártok – igaz, még szabad – szerepét is. Bizonyíték: másfél év alatt saját maga buktatta meg két kormányát és most a harmadik megdöntésére készül. Egy másik szokatlan politikai stratégia az, hogy egy olyan szervezet retorikájával és gesztikulálásával gyakorolja a hatalmat, melynek valójában nincs hatalma! A kormányon lévők nyilatkozataiból az következik, hogy mások kezében van a „hatalom”: a „párhuzamos állam”, a „binom”, az elnök, a szolgálatok, az Európai Unió, az Egyesült Államok, Soros György, különféle „ügynökségek” és félkatonai összeesküvések, a nagy vezér (tekintettel való!) megölésére lefizetett bérgyilkosok, a multik, a szekusok, a szekusfélék, a háttérhatalom és más hasonlók kezében van. Röviden,

a PSD magányosan és sorsüldözötten van hatalmon, vérszomjas, (nyíltan!) felforgató, az egész bolygó által csodába illően finanszírozott potentátokkal körbevéve.

Nem kerülhetjük el, hogy végső soron ne tegyük fel magunknak a kérdést: most akkor kormányoz a PSD, vagy nem? Az ő kezében vannak az állam intézményei? Röviden: az övé a hatalom, vagy sem? Életképes szervezet, vagy csak egy aprócska parittya, mely egy nukleáris fegyverzettel felszerelt ellenséges koalícióval áll szemben?

További gondok: a PSD „ideológiája” nem bizonyos meggyőződések kifejeződése, hanem – sajnos – bizonyos érdekeké. A meggyőződések eredetiséget, kultúrát, következetességet, becsületességet feltételeznek. Érdekeik hasznos konjunkturális szolidaritásokat hozhatnak létre, de csak rövidtávon és végzetes haszonelvű újrarendeződési és centrifugális irányváltási tendenciákkal. Az eredmény: „árulások”, belső törésvonalak, erkölcsi inkonzisztencia. Miközben a meggyőződések – általában – az ország gondjainak megoldására irányulnak, az érdekek szigorúan a saját karrierre és zsebekre összpontosítanak. (A Végrehajtó Bizottságon belüli legutóbbi feszültségek közepette az első félidőben még lázadó, a másodikra viszont már megbölcsült vezető (Paul Stănescu – a szerk.) hősiesen kijelentette: „Ha egy barát és a párt között kell döntenem, akkor a pártot választom!”. Persze, végül nem tette meg. De egy felelős politikusnak mást kellett volna mondania: „Ha egy barát és a párt között kell döntenem, a hazát választom!”).

A PSD csúcsán lezajlott „megfeszítési” kísérlet „nagypénteke” annyiban eredeti volt, hogy legalább nem torkollott vérfürdőbe. Ami végül lezajlott az „függetlenség téri” puszipajtás ellenségek caragialéi zűrzavara volt (szolidáris, behízelgő, gonoszságba belevénült régi „kollégák” ugrottak hirtelen egymás torkának, hogy végül egy „méltányos” ölelkezésben találjanak újra egymásra). Másrészről

a párt újrafogalmazta a szennyes ki nem teregetésére vonatkozó doktrínáját.

Kivájhatjuk egymás szemét, letéphetjük egymás körmeit, lefejelhetjük egymást, de ne mindenki szeme láttára. Bújjunk ágy alá, bájosan sokszínű takarók, nemes nyilatkozatok alá, és ott igen, ott szabadon levezethetjük a feszültséget. De a bordélynak kívülről kolostornak kell kinéznie. Hiszen különben meg nem érdemelt ráncokkal és monoklikkal csúfítjuk el szeretett pártunk portréját! Megrepesztjük a mítoszt. Az Ellenzék malmára hajtjuk a vizet! És a hazaárulókéra! És az „államcsínyekére”! Végül is a párt „hibátlan” becsülete mindennél fontosabb. Hiszen, Zaharia Trahanache (Caragiale egyik figurája – a szerk.) szavaival élve: „Az egységes párttól függ az ország java és az ország javától függ a mienk is”.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.