Románia objektív módon nem kerülhette el azt az ítéletidőt, melyet a nyugati gyarmatosítás váltott ki 1990 után Közép- és Kelet-Európa térségében.

Gyorsan és történelmileg figyelemre méltó módon, idegen katonai megszállás nélkül lett nyomorúságos gyarmat.

Rendkívül rövid idő alatt! És egyértelműen gyarmattá vált, nagyobb mértékben, mint a térségbeli összes volt kommunista testvére. Ennek lényegében két oka volt.

Az egyik azzal a „különleges figyelemmel” kapcsolatos, amelynek a korabeli gyarmatosítók és helyek részéről örvendett. Három (valószínű) lehetséges magyarázatot lehet találni erre a „különleges figyelemre”: a) Románia nem elhanyagolható források (olaj, gáz, erdők, színesfémek) birtokosa volt, ami a gyarmatosítás során hátrányt jelent, ugyanis a gyarmatosító hatalmak akcióiban ez elsőbbséget jelent, míg a forrásokkal nem rendelkezőket tovább hagyják békén; b) Romániának már nem voltak küladósságai, amit büntetni kellett, hogy alaposan megértessék, az eladósodás mechanizmusától való függetlenség a gyarmati világban tűrhetetlen;

c) Románia az akkori gyarmatosító hatalmak és helyek egy része számára a feldarabolás célpontja lehetett volna,

ahogy az Jugoszlávia esetében megtörtént, és ahogy nem történt meg Bulgáriával, vagy Magyarországgal.

A második okot az az észbontó belső versengés határozza meg, mely a Románia gyarmattá változtatásával kapcsolatos nemzet- és hazaárulás vált ki, ami – valószínűleg – összehasonlíthatatlan volt azzal, ami a többi térségbeli volt kommunista testvérrel történik természetes módon.

Románia gyarmatosítása azzal indult erőteljesen, hogy

a külföldi tőke átvette az altalaj forrásait, a közüzemeket és a bankokat, vagyis az egész pénzforgalmat,

a többi – nevezetesen az ipar és a kereskedelem – aztán tekebábukhoz hasonlóan hullt az erősebb kezébe. A román tőkének a hulladék maradt. Valójában az államtól potom áron megszerzett dolgok révén kialakult hamis lendület után a román magántőke megkezdte hosszú visszavonulását a sokkal erősebb, sokkal jobban finanszírozott, technológiailag és menedzsment szempontjából sokkal jobban ellátott külföldi tőkével szemben, mely – és ez fontos kihangsúlyozni – már több száz éve piacon volt, a hazai kezdőkkel ellentétben.

Az a mód, ahogy a – Nyugat–Kelet irányú – európai gyarmatosítás során a dolgok zajlottak, idővel elkerülhetetlen módon magán a térségen belül is megjelent. A történelmileg egy lépéssel előbb járó közép-európai tőke Kelet felé szabad utat talált. Románia jelenleg a magyar, a cseh vagy lengyel tőke tevékenységi terepe. A történelmileg jóval elmaradottabb, kialakulóban lévő román tőkének már nem volt hova vándorolnia Kelet felé. Mert Keleten a nagy orosz falba ütközik. Azt nem veheti be.

Ehhez társult az az ostobaság, hogy Oroszországgal rosszak a kapcsolatok.

De gazdasági szempontból ez csak ürügy a román tőke orosz fallal szembeni objektív impotenciája mentegetésére.

Ami az ellenkező irányú mozgást illeti, ezt a gyarmatosítás általában tiltja, az európai gyarmatosítás pedig nem jelent kivételt. Csak kivételesen léteznek román befektetések Magyarországon, magyarok Ausztriában, bolgárok Lengyelországban, lengyelek Németországban. És így tovább! De ezek kicsik és jelentéktelenek! A leginkább keleten elhelyezkedő, keleti oldalán az orosz fallal határos román tőke sereghajtó a térségben.

És Románia a leginkább gyarmat a térség összes gyarmata közül. Az Ernst&Young egyik tanulmánya – figyelemre méltó módon – megmutatja, hogy miről van szó. A térségbeli gazdaságokban (fúzióval és vásárlással) lezajlott átvételeket elemezve és három nagy kategóriába sorolva őket – külföldi tőke általi átvételek, olyan átvételek, melyekben az eladó és a vásárló is hazai, valamint kifele irányuló átvételek (melynek során a hazai vásárló külföldi piacokra lép ki) – megállapítja, nem véletlen módon, hogy

Románia nyomorúságos gyarmati rekord birtokosa.

Messze az első helyen van az összes átvételeken belüli külföldi átvételek terén (67%) és messze az utolsó a kifele irányuló átvételekben (az összes átvétel 3 százaléka; 30 százalék belső átvétel). A térség egyetlen másik országában sincs ekkora, huszonkétszeres szakadék aközött, amit a hazai tőke feladott – a saját piacán – a külföldi tőke javára és aközött, amit a külföldi tőkétől sikerült átvennie annak saját piacán. Íme, ugyanezen tanulmány szerint, Magyarország helyzete (28/63/9) és Lengyelországé (37/51/12), míg Románia esetében az arány 67/30/3!

A BNR (Román Nemzeti Bank – a szerk.) által az UNCTAD (ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája – a szerk.) adatai alapján készített egyik jelentés szerint, a külföldre kihelyezett román tőke alig éri el a 750 millió eurót, míg a külföldre kihelyezett lengyel tőke több mint 25 milliárd euró, a cseh és a magyar pedig több mint 20-20 milliárd.

A következtetés egyszerű: vagy elismerjük, hogy

a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet a kapitalista szabályok szellemében zajlott,

melyek szerint az erősebb győz, még ha hullákon is kellett ehhez taposnia, de akkor ne beszéljünk többet lopásokról és lenyúlásokról, vagy amennyiben elfogadjuk, hogy az átmenet legalábbis nagyrészt lopás alapján történt, akkor ebben vezető szerepet kell biztosítani a külföldi tőke részvételének a rablásban.

És tekintettel arra, hogy egy ezzel az üggyel kapcsolatos hozzájárulást nem lehet másképp mérni, mint azzal, hogy végül kinek mekkora részesedése volt ebből a rablásból, akkor ismerjék el nyíltan és hivatalosan Románia külföldi tőke általi kirablását, amelyhez képest a románok által elkövetett lopás egy apró csecsemő!

Hiszen a külföldi tőke évente legalább 35-40 milliárd eurónyi adózás előtti profitot utal a származási országába. Amint ezt külföldre utalták, ebből egyetlen fitying sem kerül vissza a gazdaságba. Helyrehozhatatlanul elveszett. Ezek visszafordíthatatlan veszteségek. Nem mintha a külföldiek lopása rosszabb lenne a románokénál, de – objektív módon nézve – a románok által ellopott pénzekből azért marad valamennyi a gazdaságban, míg a külföldiek által ellopott pénzeknek helyrehozhatatlanul, visszafordíthatatlanul búcsút inthetünk!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.