Szétegyesülés
Szerző: Sabin Gherman
2018. szeptember 18. kedd, 17:40
Valóban, miért is kellene Erdélynek eltűrnie a bukaresti központ zsarnokságát? Sabin Gherman írása.

Igen, nyíltan kell beszélnünk: micsoda valójában Románia? Min alapul, mire támaszkodik? Mik az értékei, a területen és a népességen kívül? Nyugati vagy keleti? Jó itt tanyázni?

Erdélyiként jogom van – és ugyanakkor kötelességem is – kérdéseket feltennem magamnak.

És megteszik ezt a moldvaiak, a bánságiak, a bukovinaiak is. Igen, a bukarestiek is. Amikor Vlachia nyakába szakadt a történelmi szerencse, akkor azt választottuk, hogy elfogadjuk ezt.

Először a moldvaiak tették meg 1859-ben – két-három év után a moldovai metropolitával és Ion Creangăval az élen utcára vonultak és a szétegyesülést követelték; a bukaresti kormány csendőröket küldött rájuk, akik nyomában halottak és sebesültek maradtak.

1918 márciusában a besszarábiaiak is elfogadták; igaz, nem szokás arról a kétmilliós megvesztegetésről beszélni, amit Marghiloman vlach kormánya adott Inculeţ-nek (Ion Constantin Inculeţ, 1918 márciusában a Moldovai Demokratikus Köztársaság országgyűlési elnöke volt – a szerk.) – a besszarábiai képviselők 1924-ben levelet írtak a királynak:

„Fenség, Besszarábiát hat éve – sajnos – oly módon igazgatják, ahogy ma még az afrikai feketegyarmatokat sem lehetne igazgatni.”

A bukovinaiak is bekapcsolódtak ebbe a nemzeti körtáncba: egy év sem telt el az egyesülés óta és Iancu Flondor, a csarnócai (Cernăuţi) Román Nemzeti Nagygyűlés kezdeményezője a Brătianu körüli ügyeskedők rossz szokásaitól megundorodva vonul vissza.

1918. december 1-én az erdélyiek is lecserélik a bécsi keringőt az olténiai szirbára – ugyanakkor hirdetik ki a Bánság egyesülését is, de erről nem nagyon írnak a tankönyvekben; nos, tíz évvel később Iuliu Maniu és a többi erdélyi képviselő Gyulafehérváron gyűlt össze és a szétegyesülést követelték – erről sem írnak a tankönyvek; a múltban a birodalmi hatóságok által a regionális hazafisága miatt üldözött bánsági Sever Bocu pedig Bukarest ellen lázadt: „A központosításnak nincs nemzetisége; akár magyar volt, akár román, mindig ugyanazokhoz a logikus következményekhez vezetett: kizsákmányoláshoz és szegénységhez! Az én programomnak a regionalizmus az alapja.

Az az ember, aki nem a faluját, a szűken vett szülőhelyének számító tartományát szereti első helyen, az nem szereti a hazáját.

A központosítással az erős kulturális határt képező nyugati városok Jászvásár (Iaşi) sorsára jutnak, dicsőséges romokká egyetlen város, Bukarest érdekében!”

Igen, e nagy egyesülés szinte valamennyi harcosa a vlach trükkök miatt csalódva távozott – és ha engem szidni akarnak, akkor olvassák ezt, Traian Vuia írta: „20-30 év után arra fogunk ébredni, hogy elbalkánosodunk, miután azt a szép álmot dédelgettük, hogy mi fogjuk majd balkántalanítani a Kárpátokon túli testvéreinket” (1922).

Betartottak bármit is a Bukarest alatt egyesült tartományoknak tett ígéretekből? Szó sincs róla: a „puszit az orrára és edd el mindenét” volt az igazi himnusz, amit apró betűkkel írtak, mint a bankok.

Aztán jött a háború, majd a kommunizmus, és a párizsi szelet volt a pótzászlónk, a csirke farhát pedig a gerincünk.
És eljött 1989 decembere is – és 30 évnyi szabadság után olyan zűrzavarban találtuk magunkat, amire nem volt még példa.

Mi van ma? Egy semmirekellők, bukott diákok, videlei üresfejűek által vezetett ország.

Sertéspestis közeleg? Az állam csökkenti az ellenőrzéseket. 42 százalék funkcionális analfabéta? Az állam idióta tankönyveket nyomtat ki. Vissza nem térítendő pénzeket kapunk az Európai Uniótól autópályákra és regionális kórházakra? Az állam tíz éve úgy tesz, mintha térképeket rajzolgatna és zászlócskákat tűzöget a térképre. Eltávozott az országból a munkaerő ötöde, méghozzá a képzett része? Az állam masszívan felpörgeti a szociális segélyeket. „Nukleáris opcióval” fenyeget bennünket Brüsszel? Az állam – a pillanat hatalmasai révén – olyan piszkozatokat ír, melyekkel megmenthetné a börtöntől a pillanat hatalmasait.

Miért kellene nekem, az erdélyinek, mindezeket eltűrnöm?

A moldovainak, a bánságinak, a bukovinaianak? Végül is mindegyik azzal a gondolattal vett részt ebben az egyesülésben, hogy együtt jobbak leszünk valamire. Jobban fogunk élni, mindenki képes lesz megépíteni egy utat, egy iskolát, egy kórházat – vagyis pontosan azt, ami mindig is erőssé tesz.

Mi lett a december 1-i gyulafehérvári kiáltványból? A hangzatos ígéretekből? Az új tartományok által hozott csodálatos sokszínűségből? Hát a Jászvásáriak Memorandumából, abból a – szinte ismeretlen – 1919-esből, melyben az emberek egy Nyugat felé vezető utat kértek, melyet már 1859-ben megígértek nekik, de amiről aztán nagyon sebesen meg is feledkeztek?

1996-ban megszavazták a Mócok Törvényét – 22 év telt el azóta, és még mindig nem alkalmazzák. Az az igazság, hogy akár tetszik, akár nem:

Vlachia hatalmasai nem tartották be az idegeneknek tett ígéreteket, de nem tartották be a románoknak tett esküjüket sem.

Mit sikerült megvalósítanunk az elmúlt száz évben, azon kívül, hogy összegyűjtöttük az ostobákat és állami tisztségekbe ültettük őket? Igen, az erdélyieket is muszáj közéjük sorolni.

Ebben az országban az írók, a parasztok, a gyermekek nyugodtan éhen halhatnak – de a szekusok vagy a politikusok soha. Igen, ez a tükör: nincs egy tisztességes kórházunk a rákbeteg gyermekek számára, de eltapsolunk negyvenhárom millió eurót annak kőbe vésésére, hogy Jancsi csakis Mariskával fekhet le.

Több ezer nyugdíjast küldünk ingyenes vakációra Görögországba, de nem vagyunk képesek kifizetni egy szőcsvásári (Suceava) tantárgyolimpikon útját a világ legnagyobb csillagászati versenyére.

Az udvar végébe szarunk, de belenyomunk egymilliárd eurót a Megváltás Katedrálisába –

hadd lássák a külföldiek, hogy nemcsak Jézusnak, hanem Istennek is trikolór buletinje (személyi igazolványa – a szerk.) van.

És akkor miként határoznád meg azt az országot, melyben élsz? Ide költöznél, ha az Unió más részén élnél? Miért kellene erdélyiként elfelejtenem a nyugatbarát történelmemet, akármennyi is volt az? Azért, hogy az új szuperhatalom előtt hajbókoljanak, melynek most Teleorman a neve, a hajdani Scorniceşti helyett (Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor szülőfaluja – a szerk.)? Mi van Vlachiában, ami nincs Erdélyben? Mi van Vlachiában, ami nincs a Bánságban, Moldvában, Bukovinában?

Hogyan lett abszolút kulturális értékké a trükközés és a nevetségesség?

Tudom, az oktatás a megoldás; de azt is tudom, hogy ezzel a javaslattal csak feleslegesen jártatjuk a szánkat.

Ezek a kérdések, még ha kényelmetlennek és rosszkedvűnek is tűnnek, nemcsak ebben a vezércikkben szerepelnek – az emberek nyíltan beszélnek, bejárják a Nyugatot és látják a különbséget, látják, hogy ott néhány másolt mondatért egy disszertációban a miniszter benyújtja a lemondását, meg azt is, hogy a tolvajok börtönben ülnek, nem törvényeket gyártanak.

Egy nap majd azt fogják mondani: amivé mára az ország lett, ezzel a nyomorultakból és analfabétákból álló egész bandával, amikor az egyik rész nem tartja be a szerződést, akkor a másiknak már nincsenek kötelezettségei. És jól meg kell jegyezni: talán nem véletlen, hogy éppen a történelem- és földrajztankönyveket rontották el – Isten nem ver bottal.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28185
Ma jelentette be, hogy jövőre újra indul, és semmi kétségünk afelől, hogy meg is választják.
Áram és víz nélkül maradt vasárnap teljes Lugos. Temes megyében 45 ezer ember hiányolja a 20. század civilizatorikus vívmányát, a villanyt.
Alig egynapos, de már emlékművet kapott.
Százak próbálják kiásni Temesvárt a hóból, míg Robuék dísztanácsüléseznek. De hát mit tegyenek, ha most van az évforduló?
Januárban Kolozsváron tapsolhatunk a USNK-nak.
Az új alakulat a MRI helyét veszi át.
Ha mindenki olyan hitelesen és érdekesen beszélne a függőségről, mint Kalóz János pszichológus-addiktológus, lehet, hogy kevesebb szerhasználó lenne. Megtudtuk, mitől lesz függő valakiből és hogyan lehet ebből kimászni.
146 éve született a magyar színjátszás meghatározó alakja, a kolozsvári Hollywood atyja.
Elkezdődött a harc az erdélyi és bánsági városok által képviselt sikeres fejlődési modell és a bukaresti atyuska modellje között.
Annak idején nem csak a magyaroknak, sok románnak sem fűlt a foga a nagy egyesüléshez. Főleg, miután látták, hogy jár el az új főváros Erdéllyel szemben.
Mutatjuk, hogyan alussza téli álmát az Europa Nostra-díjas település.
Szigorítják a csendháborítással járó bírságokat.
Mi is a helyzet a Nyugati Szövetséggel? Sabin Gherman sorra veszi a dolgokat, hogy ne szenvedjenek tovább a habzószájú nacionalisták.
Úgyhogy hagyjuk a hazaáruló dumát az erdélyi Svájcról, kedves Cristian Tudor Popescu, kedves álújságírók. Mondja a nemzeti lánggal lobogó szerző.