Alapjában véve ez az a kérdés, mely most számos közvetlen és közvetett, néha furcsa és meglepő hatásokat vált ki a térségbeli országokban. A tétek óriásiak, hiszen a meghozandó döntéseket már nem lehet túl sokáig elodázni, így aztán a térségünkhöz tartozó országoknak végül egyik vagy másik projekt részeként cselekedniük kell majd. Vagy legalábbis úgy tűnik számukra, hogy ezt kellene tenniük. Nem hiszem, hogy ez így van.

Igaz, volt idő, amikor úgy tűnt, hogy olyan nagy az euroatlanti térség egysége, oly mélyreható és teljes körű a kommunista világgal szembeni győzelem, hogy a szóban forgó kérdés már anakronisztikusnak, ha nem éppenséggel őrültnek tűnt a Vasfüggöny leomlása után maradt „pax americana” típusú új valósághoz képest. Legalábbis ezt remélték a térségünkben lévő államok, ebben hittek és ilyen irányt adtak a nemzeti prioritásoknak a védelem és a biztonság területén, amely „nemzetiből” egyre inkább egy amerikai ernyő árnyékába helyezett entitássá változott, vagyis megpróbálták megismételni a nyugati államok második világháború utáni időszak alatti tapasztalatát. De

az euroatlanti térségen belüli biztonsági paradigma valósága már a 90-es években módosulni kezdett,

éppen azért, mert a legtöbb elemző, különösen az amerikai iskolához tartozók úgy vélték, hogy a kommunizmus feletti győzelem szinte elképzelhetetlen méretének megállapítása alapján az lett volna normális, ha elkezdődik azoknak a forrásoknak a fokozatos, de egyre jelentősebb mértékű felszabadítása, melyeket az AEÁ az „európai biztonsági beruházásokra” fordít évente, hogy a napirenden szereplő más, de most már sokkal fontosabb elsődlegességekre, mondjuk az ázsiai–csendes-óceániaira irányítsák át a finanszírozást. És ez meg is történt, méghozzá egyre gyorsabban a koszovói konfliktus után, amikor az amerikaiak megfogalmazták a teljes mértékben csak most felfogott üzenetet: attól a pillanattól kezdődően

az európaiaknak a saját forrásaikra kell támaszkodniuk, komolyan kell venniük a saját hadseregeiket,

korszerűsíteniük kell ellátmányaikat, felszereléseiket és doktrínáikat.

Most ez a vita, sajnos, egybeesik az AEÁ és a NATO-n belüli európai szövetségesei között az éppen folyamatban lévő kereskedelmi háborúval kapcsolatos szankciók és ellenszankciók miatti fokozottan feszült állapottal. Ebből következően pedig az egyik vagy a másik fél által javasolt bármilyen újabb lépést hajlamosak provokációnak és jövőbeni befolyási övezetek megszerzésére irányuló kísérletnek minősíteni Európa legérzékenyebb térségében, a NATO/EU és Oroszország közötti érintkezési területen.

A feszültségeknek pedig van valós alapjuk, mert a nemzeti beruházások a védelmi és biztonsági politikák területén nagyon költségesek, a felszerelések beszerzése pedig mindig azzal a gondolattal történnek, hogy beszerzésükkel azok hosszú és nagyon hosszú időre szóló elkötelezettséget képviselnek a gyártó ország iránt, amely majd a pótalkatrészeket és a rendszerek karbantartását fogja biztosítani.

A csata most nyitott és egyre kíméletlenebbé válik,

számos és előre nem látott elágazásokkal, óriási összegekért zajlik, és – a látható tartományban – azon igény elé állítja az európai országokat, általában és különösen az Európa közepén levőket, hogy tudják a helyes választ a címben feltett kérdésre.
Nagyon kár, hogy felmerül egy ilyen kérdés, főleg úgy, hogy a NATO varsói csúcstalálkozóján bevezetésre került egy párhuzamos és a NATO-val együttműködő konstrukció óriási reményekkel teli ígérete, amely konstrukció harmonikusan ötvözné a NATO nagy léptékű és egyedi feladatait egy olyan európai apporttal, melynek megfogalmazásai kezdtek gyorsan megszilárdulni mindannak a révén, amit egy európai védelmi iparral és egy európai védelmi és biztonsági erővel kapcsolatos közös koncepció jelentett.

Mindegyik nem ellentétes célokkal rendelkezve, nem egymással versenyezve, vagy a térségünkben lévő szegény országoknak tett ajánlatok versengő piacával megvalósítva, hanem képességeiknek specifikus ipari projektekbe és a fegyveres erők szintjén a specifikus, a NATO-feladatokat kiegészítő küldetésekben zajló együttműködésbe integrálásával.

Ez elméleti szinten nagyon jól mutatott, csakhogy most eljött a döntések pillanata és

meg kell határozni, hogy pontosan ki fogja koordinálni az európai projektet,

vagyis ki lesz a legnagyobb befizető és ki rendelkezik majd az informális végső vétójoggal. Ekkor elhangzik az Angela Merkel kancellár által rendkívül világosan megfogalmazott ígéret, aki azt mondta, hogy hazájának „nagyobb felelősséget kell vállalnia az európai védelemben”, azt állítva, hogy teljes mértékben támogatja egy Európai Védelmi Tanács és európai bevetési erők gondolatát. Azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy Berlin és Párizs álláspontja ebben a kérdésben „viszonylag közel áll egymáshoz”, valójában egy közös Merkel–Macron lépés folytatásáról lévén szó, melynek célja

egy állandó tagsági státusz megszerzése az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Érdekes, hogy az amerikai Carnegie Alapítvány szakértői tavaly tavasszal egy ilyenfajta intézmény létrehozásának szükségességét hangsúlyozták, mely „a létező amerikai modellre alapozva csodákat tehetne egy európai stratégiai közösség kialakítása terén, a brüsszeli »buborékon« belüli politikai vergődéseken túlmenően… azzal a fő küldetéssel, hogy biztosítsa a közép- és hosszú távra szóló elemzést és konkrét politikai ajánlásokat fogalmazzon meg…”

Itt megtalálhatják a szóban forgó cikket a nagyon érdekes javaslataival és ez némi képet adhat arról, hogy miként nézhetne ki egy ilyen európai szerv. Azzal a megjegyzéssel, hogy ez a tagállamok beleegyezését feltételezné abba, hogy egy vegyes reprezentativitású szerv közös álláspontot fogalmazhasson meg a biztonság és a védelem terén is. Ez nehéz és nagyon problémás, mert ezt az ezzel a területtel kapcsolatos nemzeti hatáskörök felszámolására irányuló, többé vagy kevésbé diszkrét próbálkozásnak tekinthetnék.

Az Európa középső és keleti részén lévő államok pedig – a nagy európai kérdések felvetéséig – nagyon jól tudják, hogy saját forrásaik csak nagyon korlátozott lehetőséget biztosítanak biztonsági igényeik kielégítésére, és

kénytelenek gyorsan megoldani egy sor gondot, mint például határaik megvédését egy új migrációs hullámmal szemben.

Kikre támaszkodjanak? Persze, létezik egy jelentős NATO-jelenlét, de az amerikaiak a saját térségbeli bázisaikat akarják megerősíteni (Romániában az aranyosgyéresit és a Mihail Kogălniceanuban lévőt), főleg úgy, hogy úgy tűnik, egy sor közel-keleti létesítmény gondokkal és bizonytalan jövővel küszködik. Másrészről viszont az európai projekt is beindul, itt a védelmi iparra vonatkozó projektekbe történő jelentős beruházásokról (a finanszírozáshoz minimum három ország bevonására van szükség) és a Románia számára létfontosságú külső határok védelmét szolgáló közös erőkről beszélve.

Létezik valamilyen összeférhetetlenség a NATO- és az európai projektek között, az amerikai és az európai játék között?

Nem hiszem, sokkal inkább a nyitókérdésre adott válasz megfogalmazásában megnyilvánuló megközelítési különbségek vannak. Mégpedig azért, mert a Kelet/Nyugat, Észak/Dél gondok pont ugyanazok, a nagy gazdasági és fejlődési különbségek folytatódásán alapulóak maradtak. A jövő a térségünkben lévő országok bölcsességétől, valamint előrelátási és tárgyalási képességétől függ.

E tekintetben fontos lesz a Három Tenger csúcstalálkozó, amely talán olyan megoldást kínál, ami a nagy európai projektben érdekelt országok gyakorlati együttműködési szándékát jelenti majd, a mostaniak folytatására vonatkozó amerikai garanciák megszerzésével együtt.

Az egyik vagy a másik fél ellenségessé tétele nemcsak teljesen kontraproduktív lenne, de mélységesen káros is a nemzeti érdekeinkre nézve.

Létezik valamilyen nyomás e vita lezárása érdekében? Persze, hogy igen, hiszen az európai védelmi és biztonsági projekt lesz a jövő évi nagyszebeni vita egyik fő témája és megjelenik majd az Európa jövőjéről szóló zárónyilatkozatban is.

Ami, szívből remélem, az Amerikai Egyesült Államokkal közös lesz

és nem feszülten-konfliktusos állapotú ezzel a nagy stratégiai szövetségessel, amely alapvető módon hozzájárult az európai projekt identitásához. E kapcsolat elvesztése az évszázad legnagyobb tragédiáját generálhatja, óriási romboló következményekkel.