Hitelvi érdekességeket ígért, de végül izgalmas, egymásba fonódó történeteket kaptunk Rácz Norberttől, a Kolozsvár-belvárosi unitárius egyházközség lelkészétől, és egyáltalán nem bántuk meg. Szórakoztatóan és már-már eszmetörténeti alapossággal vezette be az unitárius gondolat és felekezet erdélyi kialakulásába azt a bő tucatnyi érdeklődőt, aki múlt hétvégén megtöltötte az idén 450 éves egyház Szabad Pont sátrát a Farkas utca magyarnapos kavalkádjában.

 

A világ 7,6 milliárd lakosából mintegy félmillió vallja magát az unitarista gondolat hívének, Erdélyben ez a legkisebb történelmi egyház, mintegy 65 ezer hívet számlál, Magyarországon mintegy hatezret. De ahhoz képest, hogy ez az egyetlen „őshonos” felekezet Erdélyben és Kolozsváron, maguk az erdélyi magyarok is keveset tudnak róla, erősítette meg személyes tapasztalatunkat és kíváncsiságunkat Rácz Norbert.

 

kezdte sorolni a felekezet érdekességeit. 1566 óta zajlanak unitárius istentiszteletek a belvárosban, először a Szent Mihály-templomban, utána imaházakban, majd a Dávid Ferenc utca sarkán álló templomukban.

 

Bár az 500 éves távlatból úgy tűnhet, a protestantizmus buldózerként tarolta le Erdélyt, és mindenki előbb lutheránus lett (1540-es években a szászok, majd a magyarok), majd református, aztán hipp-hopp: unitárius, ez valójában nem ilyen hirtelen történt. A protestáns prédikátorok és a protestáns felekezetek megjelenése között eltelt pár évtized. Dávid Ferenc már csak azért sem lehetett „felekezetszédelgő”, mert az ő korában még nem felekezetiesedtek a reformáció különböző hívei.

 

Hogy a reformáció relatíve gyorsan és békésen tudott teret hódítani Erdélyben, az a reformkatolicizmust képviselő, művelt, gazdag európai kapcsolatokkal rendelkező, humanista katolikus egyházi elitnek volt köszönhető, tudtuk meg Rácz Norberttől. Nem viszonyult ellenségesen a katolikus klérus a kereskedők, diákok, tudósok, prédikátorok által behozott új gondolatokhoz, könyvekhez.

 

az 1550-es években azért küldték ki Wittenbergbe és Bécsbe, hogy nézzen körül, ő pedig levelekben számolt be a gyulafehérvári püspökségnek arról, mi is az a protestantizmus. Hazatérve pedig lutheránus elveket kezdett vallani.

 

Dávid Ferenc alakját Rácz úgy mutatta be, mint aki egyszerre szenvedélyes rétor és szigorú, kritikai gondolkodó, aki a saját eszméit is folyamatosan felülvizsgálta. Ha pedig olyasmit talált, amit igazabbnak vélt, először lemondott minden tisztségéről, amelyet már nem tudott volna tiszta lelkiismerettel vállalni az újonnan felismert hitigazságok tükrében, és csak azután kezdte hirdetni új felismeréseit.

 

 

 

Bibliaismeretből nem lehetett megfogni, ellenfelei is elismerték, hogy betéve tudja a Szentírást. A hitvitába úgy került bele, hogy miközben tanára, majd igazgatója volt az Óvárban lévő iskolának, felkérték, hogy írjon művet Francesco Stancano volt szerzetes ellen, aki a kálvini tanokat kezdte hirdetni Erdélyben. Melanchton rajongójaként pazar lutheránus kis művet írt, emiatt őt kezdték el a helyi lutheránus mozgalom vezérének tekinteni. (1555-től ő volt Kolozsvár főlelkésze.)

 

Ez nem úgy zajlott, hogy egyszercsak deklarálták, hogy ők mostantól lutheránusok, hanem fokozatosan alakult át a gyülekezeti élet. Már az 1550-es években lekaparták a freskókat a Szent Mihály-templomban, kidobták az egyházi kincseket, majd a latin helyett magyarul és németül kezdtek el prédikálni a templomban. Pár év múlva már a helvét tanok hódítottak, az unitárius gondolat pedig az 1560-as években bukkant fel Erdélyben – tért át hazai vizekre Rácz Norbert.

 

aki Páduában és Velencében tanult. A páduai egyetem anyagközpontú, arisztoteliánus humanizmusa köré szerveződött szabadgondolkodók egyikeként menekült Genfbe az inkvizíció elől, amely azért üldözte őket, mert 1543-ban zsinatot hívtak össze megvitatni, hogy Krisztusnak emberi és isteni természete van-e, és kimondták, hogy a Biblia alapján csak emberi természet tulajdonítható neki.

 

Izabella királynénak, majd anyjának, I. Zsigmond lengyel király második nejének udvari orvosaként 1544-től rendszeresen megfordult Erdélyben és Lengyelországban, majd Velence környékére is elkísérte. Rendhagyó nézetei miatt Genfbe költözött, ahol teológiailag műveletlennek tettetve magát célzott kérdésekkel provokálta Kálvint, hogy mondja ki, hogyan vezethető le a Bibliából az, hogy Krisztus egész ember és egész isten.

 

Emiatt Genfből is mennie kellett, 1558-ban Lengyelországban telepedett le, ahol négy évvel később nyíltan is szakított a kálvinizmussal, és több olasz társával megalapította a lengyel unitarizmust. Emiatt a lengyel lutheránusok és kálvinisták is üldözték, így elfogadta János Zsigmond erdélyi fejedelem meghívását, akinek 1563-tól vált orvosává és tanácsosává, amely tisztséget a későbbi fejedelmek udvarában is betöltötte. Itt Dávid Ferenccel, a fejedelem udvari prédikátorával kezdte újra kérdezős meccseit addig-addig, hogy 

 

(amely sok beszédével ellentétben nem maradt fenn, sajnálkozott Rácz Norbert). Ekkor még messze nem lehet unitarizmusról beszélni, többféle antitrinitárius elképzelés versenyzett Erdélyben. Amikor az 1568. januári tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot, Dávid Ferenc még mást vallott, mint amit élete vége felé.

 

Biandrata, a korai Dávid, Faustus Sozinus vagy a Genfben 1553-ban kivégzett Szervét Mihály azt vallotta, hogy a hagyományos krisztológiának, miszerint Krisztusnak emberi és isteni természete is van, nincs alapja a Bibliában. Emberként született az üdvözítés feladatára, vállalta az áldozatot, meghalt a keresztfán, testben feltámadt, és mivel jól végezte a feladatát, részesedik az isteni természetben: nem ex natura, hanem ex officio isten.

 

Dávid Ferenc azonban írott és szóbeli beszélgetéseket folytatott Jacobus Paleologus kiugrott dominikánus szerzetessel, aki kiterjedt teológiai és diplomáciai kalandjai közben Kolozsváron tanított az 1560-70-es években. Gyakorlatilag a nézetei miatt bújkált ekkoriban Erdélyben. Paleologus azt vallotta, hogy mivel Jézust nem fogadta be a zsidóság megváltóként, Isten mindenkire kiterjesztette az üdvözülést, zsidókra, keresztényekre, muszlimokra egyaránt. A három vallás szerinte csak azért nem egyesül, mert a keresztények hisznek Krisztus isteni voltában. Ha ez eltűnne, a három vallás egységesülne, és szerinte ezzel teljesedne be a messiási mű.

 

Dávid sokat beszélgetett Paleologus-szal és Johann Sommer hébernyelv-szakértővel (Kolozsvár szellemi élete ekkoriban rendkívül izgalmas és európai színvonalú, hangsúlyozta Rácz), aki a moldvai fejedelemség és iskolahálózat sikertelen reformációs kísérlete után Kolozsváron telepedett le, és az unitárius kollégiumban tanított. Ezeknek a beszélgetéseknek a hatására 

 

non adoramus et non invocandus, azaz Krisztus nem imádandó és segítségül nem hívandó. 1572-ben azonban a marosvásárhelyi országgyűlés megerősítette ugyan a tordai vallási türelmet, de megtiltotta az újabb hitújításokat.

 

Az intézményesülni kezdő antitrinitárius egyház létét Giorgio Biandrata magától a főpaptól, Dávid Ferenctől kezdte félteni, győzködte Dávidot, hogy vonja vissza a radikális nézeteit, mert a katolikus főpap nem fogja eltűrni. Vitára hívta Dávid Ferencet Faustus Sozinus-szal, a főtéri plébánia épületében több mint egy hónapig vitatkoztak. Közben Dávid püspök agyvérzést is kapott, így a vitát nem az ő, csak Sozinus feljegyzéseiből ismerhetjük.

 

Fennmaradt viszont a levele, amellyel 1579 márciusában zsinatot hívott össze Tordára, ahol az ő, már kimondottan unitárius nézeteit fogadták el: Krisztus ember volt, a Szentlélektől fogantatott, de emberként született, elvégezte a messiási munkát, meghozta a végső áldozatot, feltámadt, és az Atya, az egyetlen Isten jobbján ül a végső ítéletig, amikor ítélkezik elevenek és holtak fölött. De nem imádandó, és segítségül az imákban nem hívandó, mert ez az Atya egyistenségét csorbítaná. Emiatt a tanítás miatt jelentette fel Biandrata hitújítóként, bebörtönözték, és Déva várában halt meg 1579. november 15-én.

 

mint ahogy ma látjuk őket: fix intézmény- és hitrendszerek szinte semmilyen átjárással egymás között. A felekezetiesedés Erdélyben a 16. század végén, a 17. század elején alakul ki a helvét hitvallás, a wittenbergi káté, az ágostai hitvallás mentén, magyarázta Rácz Norbert.

 

Dávid Ferenc élete nagy részében nem lutheránus, kálvinista vagy unitárius püspök volt, hanem az erdélyi magyarok püspöke. Ebben az időben két püspökség, superintendentia működött a középkori katolikus, gyulafehérvári püspökség helyén: a szászoké Nagyszeben központtal és a lutheránusság után minden vallási újítástól elkülönülten, és a magyaroké Kolozsvár központtal, amelyhez a királyi és a nemesi birtokok, illetve a székely székek tartoztak. Első püspöke Dávid Ferenc volt 1557-től. 

 

 

 

Hittani álláspontjuktól függetlenül Dávid Ferenc mindazon magyarok püspöke volt, akik Erdélyben éltek, az 1568-as határozat meg is tiltja a püspöknek, hogy a helyi közösségek hittani életébe beleszóljon, magyarázta Rácz. A püspök dolga az iszákos, bujálkodó vagy tolvaj papok megzabolázása volt, a „förtelemben elhajló gyülekezet” megregulázása egyházi eszközökkel. Ha ezekkel nem boldogult, joga volt behívni a világi hatóságot büntetni az állami rendszer szokása szerint.

 

Négy felekezetről csak 1640 után beszélhetünk, addig csak sokféle teológiákról, parázsló eszmei vitákról, amelyek mégsem vezettak vallásháborúhoz. Rácz szerint legfeljebb húsz személyt öltek meg Erdélyben vallási okokból 1550 és 1640 között, miközben Nyugat-Európában a vallásháborúk százezres nagyságrendben szedték áldozataikat.

 

derült ki Rácz Norbert következő előadásából. Az 1660-as években a lengyel ellenreformáció előírta, hogy vagy áttér mindenki a katolikus egyházba, vagy elhagyja az országot, vagy törvényen kívül helyeztetik, ami minimum vagyonfosztást jelentett. 

 

A lengyelországi antitrinitarizmus volt az erdélyi nagytestvére, pár évvel megelőzte. Az áttérni nem hajlandó lengyel unitáriusok nagyrésze Németalföldre ment, műveiket kiadták, és így hatottak az európai felvilágosodás eszmei körforgására. Kisebb részük Erdélybe jött, de a határon, a Kárpátokban kirabolták őket, teljesen vagyon, élelem, ruházat nélkül érkeztek Kolozsvárra, ahol épp dúlt a pestis.

 

A város azzal a feltétellel fogadta be őket, hogy a püspök szórja szét őket Erdélyben, így kerültek például páran Bethlenbe. A legnagyobb közösség viszont Kolozsváron maradt, ahol az 1700-as évek végéig három unitárius gyülekezet működött egymás mellett: a magyar, a szász és a lengyel, amikor is a lengyel összeolvadt a magyarral.

 

Annyi, hogy az a Matthias Vehe-Glirius Ószövetség-kutató hozta be Erdélybe, aki szintén vallási üldözöttként érkezett ide, és kapott tanári állást a Dávid Ferenc igazgatta kollégiumban. Szerinte Jézus valóban Isten küldötte volt, de messiási munkája kudarcba fulladt, nem fogadta be a választott nép, ezért a második eljöveteléig az ószövetségi törvények érvényesek: étkezési, ünnepekre vonatkozó szabályok, stb.

 

Tanítása hatott a Gerendi családra és egyik protezsáltjára, a zsoltárfordító Bogáti Fazakas Miklósra, ő lesz az első erdélyi, aki szombatos nézeteket vall. Bevezettette a Gerendi család egyik jobbágyfalujában a szombat megtartását a vasárnap helyett, mire a faluban megölték az egyik Gerendi-fiút, a család pedig lemondott a nézetek terjesztéséről.

 

A családját elveszítő székelyszenterzsébeti főnemes, Eőssi András viszont épp e nézetek propagálásában találta meg élete új értelmét. Vagyonát egy roppant értelmes, de szegény sorból származó fiatalemberre, Pécsi Simonra hagyta, aki később Erdély kancellárja lett többször, a börtönt is többször megjárta, a 17. század elején pedig Erdély legfontosabb diplomatájaként működött. 

 

A szombatos mozgalmat ő terjesztette el aztán szerte Erdélyben annyira, hogy Molnár Dávid kutató szerint Székelyszenterzsébet és vonzásköre, a Nyikó-mente, Keresztúr környéke tömbszombatos vidéknek számított, amiből a 20. századra csak Bözödújfaluban maradt szombatos közösség az öt felekezet egyikeként. 

 

Székelyekként a szombatot tartották, magyarul énekeltek ószövetségi parafrázisokat, zsoltárfordításokat, ószövetségi ihletésű imákat mondtak, és az ószövetségi ünnepeket tartották meg, de ismerték az Újszövetséget is. Az étkezési tilalmakat megtartották, a körülmetélés viszont nem létezett a körükben a 20. század elejéig, amikor izraeliták missziós céllal keresték fel a falut, és rávették a szombatos véneket, hogy metélkedjenek körül. 

 

Ennek tragikus vége lett: egyrészt a legények nem akarták, menekültek, de összefogták őket, és jópáran belehaltak a körülmetélés miatti fertőzésbe, másrészt nagyon sokukat, akik nem kaptak igazolást arról, hogy ők székely szombatosok, vagy nem fogadta be más felekezet, zsidóként hurcolták el 1944-ben. A második világháború után közösségük apróra zsugorodott, míg aztán a Ceaușescu-féle vidékszisztematizálási terv részeként a falut felszámolták, mesterséges gyűjtőtó vizével árasztották el.

 

Az unitarizmus újkori elterjedéséről Amerikában, felbukkanásáról Indiában, majd a 21. században Indonéziában Rácz Nobert külön előadáson beszélt. Az izgalmas témára hamarosan visszatérünk – más keretek között.