A hiányos román nemzeti identitás és az elvándorlás

Dan Dungaciu professzor szerint a Centenárium után nem marad más, csak a Nemzet Megváltásának Katedrálisa.
Hirdetés

Dan Dungaciu professzor, a Román Akadémia Ion I. C. Brătianu Politikatudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója az identitásválságot tekinti a románok migrációja fő okának. Arra figyelmeztet, hogy a közpolitikák – bármennyire is jók – nem tudják majd megoldani a demográfiai gondokat, ha nem épülnek rá az identitás felértékelődése és a közösségi összetartozás kultúrájára. Ki fogja magasba emelni a konstruktív identitárius diskurzus lobogóját? Ki képes erre és kinek van erre elhivatottsága?

Professzor úr, a statisztikák azt mutatják, hogy Szíria után Románia produkálja a második legnagyobb migrációt a világon. Hány román van a határokon túl?

Három kategória van: azok, akik olyan területeken élnek, amelyek valaha Románia részét képezték (Moldovai Köztársaság, Ukrajnában Budzsák/Bugeac, Csarnóca/Cernăuţi), azok, akik sohasem voltak részei a román államnak (Szerbiában, Bulgáriában és a Balkánon szétszórt arománok), valamint a szó szerinti diaszpóra, azok, akik a szabad akaratukból távoztak. Egy olyan államnak, mint Románia, létre kellett volna hoznia egy intézetet, amely a románoknak ezzel a három kategóriájával foglalkozna. Gyakori hiba, amikor a számuk megbecsülésekor az első két kategóriát is besorolják az utolsóba és ennek alapján mondják azt, hogy Románia produkálta a legnagyobb diaszpórát Szíria után, ami hamis állítás.

A Moldovai Köztársaságban nagyjából négymillió román van: egyesek románoknak tartják magukat, mások „moldovaiaknak”, egyenlőségjelet téve a „moldovai” és a „román” között, másik pedig „moldovaiaknak” mondják magukat, de nem románok. A 600 000 ukrajnai román a harmadik legnagyobb kisebbség lenne ebben az országban. De ez az állam hivatalosan a „moldovaiakat” az ötödik, a románokat pedig a nyolcadik helyen ismeri el. A szerbiai Timok-völgyben élő néhány százezer román pedig románokra, magukat románoknak tartó vlachokra és magukat nem románnak tartó vlachokra oszlik. Így aztán nagyjából hatmillió román él az ország körül.

A szó szerinti diaszpóra azokból áll, akik elhagyták az országot: ők három-négy millióan vannak.
 

Nem a pénz hiányzott nekik, hanem a méltóság, a státusz
 

Ők milyen okok miatt távoztak?

A román intézmények szintjén hiányzik belőlünk az érdeklődés a szisztematikus kutatás iránt. Ez pontosabb választ adhatott volna a kérdésére. Bár most először készülünk összeállítani a határokon túl élő románok enciklopédiáját, ami 2018 novemberében fog megjelenni, az ezzel a területtel kapcsolatos kutatás akut hiányával küszködünk.

A gazdasági gondok valós okot jelentenek. De a társadalmi státuszról is szó van. Olyan emberekről, akiknek 1989 előtt, bár nem voltak a leggazdagabbak, rendelkeztek egy bizonyos státusszal a társadalomban és ennek megfelelően tisztelték őket (egy jó professzort, egy jó tanítót). Ma egy jó tanító szinte egyáltalán nem számít. Ezek a dolgok 1989 után felborultak és beléptünk egy piacgazdaságba, ahol a jövedelem sokkal fontosabb státuszt biztosít, mint a szakmával elérhető. Ez egy egyéni identitásválsággal kapcsolatos ügy, ami kiváltotta azt, amit „státuszmigrációnak” neveznék – a társadalmi státusz leértékelődéséből fakadóan. Egész kategóriák váltak feleslegessé. Számukra nem létezett pozitív projekt, nem azért emigráltak, hogy többet keressenek, hanem azért, hogy megszabaduljanak egy olyan helyzettől, amelyet nem tudtak kezelni.

Úgy tűnik, hogy ma a gazdasági rész a meghatározó. De az az érzésem, hogy ebben az esetben is hozzáadódott egy negatív vagy negativista dimenzió: most szintén leértékelődésről van szó, de nem az egyén, hanem az egész román közösség leértékelődéséről. Ez a távozás egyik motorja.

Ez valós gond. Közösségként az volt a gondunk, hogy a közbeszéd, a közgondolkodás szintjén egyik túlzásból a másikba estünk. Ha megenged egy popkultúrából vett hasonlatot, a Sergiu Nicolaescu-filmek túlzásából az anti-Sergiu Nicolaescu-filmek túlzásába estünk át. Márpedig ez szétporlasztotta a közösség lényegét, identitárius szövetét.

Egy közösség nem működhet úgy, hogy állandóan azt mondják neki, hogy tehetetlen. Egyszerűen nem lehetséges. Térségünkben – paradox módon – azok az államok voltak sikeresek, amelyek így vagy úgy hasznosították ezt az identitárius szálat. Egy adott pillanatban Lengyelországban tartózkodtam, amikor filmet készítettek Henryk Sienkiewicz Kereszteslovagok című könyvéből. Ez nem egy történelmi történet, hanem sokkal inkább egy regényírónak a lengyel lovagról alkotott romantikus mítosza. Az egyik női szereplője éppen híressé vált, mert a James Bond-sorozat egyik részében játszott. A filmet először az elnöknek és a meghívottainak, a kormányfőnek és a meghívottainak mutatták be, majd megtörtént a hivatalos bemutató és csak azután volt elérhető a közönség számára. Ez egy nemzeti esemény volt, melyen mindenki gálaruhában jelent meg. Fontos dolog volt a nemzeti ethosz számára. Ugyanolyan fontos, mint az, hogy az amerikaiak az iskolában a himnusz eléneklésével és a zászló előtti eskütétellel kezdenek minden tanítási napot.

Ezek a dolgok érik el, hogy egy közösség működjön és ekként érezze magát. Romániában mindezek eltűntek. Arra neveltük magunkat, hogy sehonnai polgárok legyünk. Márpedig ez önzést alakít ki benned, bizonyos módon a kommunista önzést idézve fel.
1989 után bejártam a volt Szovjetunió területét. A Moldovai Köztársaságban a tömbházak lépcsőháza lepusztult volt, de minden lakásban makulátlan tisztaság volt és cipő nélkül léptél be.

Ez a szovjet ember tipikus kifejeződése volt, aki számára rajta kívül nem létezett semmi. Csak az az általa ellenőrzött belső tér, a makulátlanul tiszta lakás számított. Amikor onnan kiléptél, a többi a senkié volt és teljesen lepusztult. A lépcsőházak romokban álltak.

Ez annak az embernek az érzése, aki nem rendelkezik egy világosan vállalt hovatartozással.

Amikor az az érzésed, hogy egy közösséghez tartozol, akkor jobban odafigyelsz arra, ami a környezetedben történik és van egyfajta felelősségérzeted. Felelősségérzet nélkül hatékony politikusokkal sem rendelkezhetsz. Ez egy irracionális ügy. Egymást toljuk a migráció felé. Az az érzés, hogy már semmit sem lehet tenni, természetes módon következik abból, hogy nincs kiért tenned valamit. Még ha itthon is maradsz, ha nincs meg benned az érzés, hogy felelős vagy valamiért, akkor egyfajta belső száműzetésben vagy a politikummal szemben. Ez a közösséggel és a politikummal szembeni undor vezet oda, hogy akárki bekerülhet a politikába, csak a minőségi emberek nem.
 

Arra számítok, hogy az emberek többé nem mennek el
 

Gazdasági, társadalmi, politikai téren milyen következményei vannak a románok elvándorlásának?

A diaszpórának van egyfajta politikai színezete és kísérletek vannak ennek a módosítására. Ez egy nagy csata, mert nagy mennyiségű szavazatról van szó. Ezek képesek befolyásolni a politikát és ez főleg az elnökválasztások alkalmával látszik. Mindenki olyan törvényt akar elfogadtatni, amellyel vagy elősegíteni, vagy korlátozni akarja a diaszpóra szavazását. Ezek azok a politikai játékok, amelyekbe a diaszpóra belépett és be fog lépni.

A gazdasági következmények súlyosak. A kommunizmusnak sikerült létrehoznia egy bizonyos méretű technokráciát – munkások, mérnökök, mesterek –, amelyre egy adott pillanatban már nem volt szükség. Egész szakmai kategóriákat vesztettünk el. Ennek következményeként Románia még megjavítani és fenntartani sem képes azt, amit szintén Románia épített fel 1989 előtt a Közel-Keleten, például. Már nincs kivel. Ez a masszív kommunista technokrata kategória egyénileg nagyon könnyen átmentette magát. Intelligens emberek voltak és munkát találtak Nyugaton.

Hirdetés

Visszatérhetnének az eltávozott románok? Mit tehetne ezért a román állam?

Nem számítok arra, hogy az emberek visszatérnek, de arra számítok, hogy már nem mennek el. Paradox módon meglehet, hogy nem a bérek emeléséért kifejtett erőfeszítéseink, hanem az európaiaknak a nemzeti dimenzió fokozására tett erőfeszítései tántorítják majd el a románokat attól, hogy elhagyják Romániát. Az elméletek ezt az elemet nem vették számításba. Az európai nemzetek egyre jobban odafigyelnek a saját identitásukra. Az 1990-es, 2000-es években nem emlékeztettek állandóan arra, hogy más országból érkeztél.

Bármennyi európaiaságot hangoztatunk mi politikailag, az társadalmi szempontból irreleváns. Nemrég jelentettem meg egy könyvet a nemzetek elméletéről és a nacionalizmusról (Nihil obstat. Elemente pentru o teorie a naţiunii şi naţionalismului / Nihil obstat. Egy nemzet- és nacionalizmuselmélet elemei, Libris Editorial, Brassó, 2018 – a szerk.). Az európaiak évente készítenek Eurobarométer típusú felméréseket, amelyekben az önazonosságukról kérdezik a polgárokat. Négy kategóriából választhatnak: „csak európai”, „európai és nemzeti”, „nemzeti és európai”, „csak nemzeti”. A legutóbbi, 2017-es felmérésben csak 2 százalék azonosult az első kategóriával, a másodikkal 7 százalék, a harmadikkal 54 százalék, az utolsóval pedig 35 százalék. A nemzetiek és a nemzeti-európaiak 89 százalékot tesznek ki. 1992-ben 86 százalék volt az arányuk! Ez olyan, mintha nem is létezett volna az egész európai integrációs folyamat!
 

Amikor mindent sötéten látsz…
 

A migrációnak demográfiai következményei is vannak. Beszéljünk az „ebédlőben álló elefántról”, nevezetesen a családokra vonatkozó politikákról is…

Az összes államnak, amelynek sikerült demográfiai szempontból nőnie, a jóléten kívül a családoknak szentelt politikái is voltak, amelyek alapvető fontosságúak. Ez az egész infrastruktúrát jelenti a szülőotthonoktól és óvodáktól a szociális támogatásokig. Én felszámolnám a 300 lejes minimális szociális segélyeket és sok szociális támogatást adnék a családoknak. De az összes megoldáshoz pozitív társadalmi légkörre van szükség. Ha csak átveszed az északi államok közpolitikáit, nem tudod majd ugyanazokat az eredményeket elérni. Mert ott létezik egy közösségi büszkeség. A svéd vagy norvég vagy dán modell büszkesége. Nem hivalkodó, nem hallod. A szociológusok ezt „mindennapi nacionalizmusnak” nevezik. A mindenkiben jelenlévő közösség iránti elkötelezettségről van szó.

Tehát hiába hozol létre makulátlan szülőotthonokat, ha azt az üzeneted terjeszted, hogy Romániában nincs értelme felnevelni a gyermekedet. A technokraták figyelmen kívül hagyják, hogy a társadalompolitikáknak két lábuk van: a technikai mellett ott van a társadalompolitikai. Fel kell építeni egy kedvező légkört létrehozó társadalmi kultúrát. Ez a közéleti értelmiségi, a politikus felelőssége. Leteheted egy ilyenfajta modell alapjait. Ha ez a modell uralkodóvá és jelentőssé válik, akkor minden politikus kénytelen lesz ehhez igazodni. És már senki sem engedheti meg majd magának, hogy bármit mondjon ellene. Csak attól fogva kezdhetsz el mélyrehatóbban kigondolni bizonyos politikákat.

Románia gazdaságilag nem néz ki olyan rosszul, ahogy mi látjuk. De az, hogy mi ilyennek látjuk, azt mutatja, hogy nagy gond van a szemünkkel, a látásmódunkkal. Nem figyelhet egyszerre minden román ugyanarra a dologra. Ez nem eredményez egyebet, mint felszínre hozza a csata minden rossz vonatkozását, a másik összes negatívumát. Márpedig, amikor kiemeled a másik negatívumát, akkor minden negatívnak tűnik a színen. Amikor beindul az erőszak spirálja, akkor az Erőszak van a színpadon. Az már nem számít, hogy az egyik vagy a másik oldalé, hogy egyetértesz-e vele, vagy sem. És ezért mutat rosszul Románia. Politikai szempontból amiatt nem hatékony Románia, hogy az Erőszak van a színpadon.

Eközben az utcára vonuló többségek forradalma zajlik körülöttünk. Eddig csak a kisebbségek tüntettek: a nemi, a faji kisebbségek. Követeléseik voltak. A lengyelek és a magyarok most többségekként vonultak utcára. A lengyelek azt mondták, hogy többé nem akarják a többség sértegetését. Ez eddig szokatlan volt. Korábban a kisebbségek érezték magukat megsértve, nem a többségek. Ez az a forradalom, amelyet még nem látunk elég jól: a követelőző többségek forradalma.
 

Csak a Nemzet Megváltásának Katedrálisa marad majd a Centenárium után
 

Tényleg nem tudunk már semmit sem felmutatni, ami egyesíthetne minket, amire mindnyájan feltekinthetnénk?

A Centenárium alkalom lett volna erre. A múltra való hivatkozás olyan vitát generál, amelyet mi elpuskázunk. Nem tudjuk felmutatni a Centenáriumot, mert mi menekülünk a Centenáriumtól. Nagyon megrázó tükör lenne, ezért aztán senkinek sincs rá szüksége. „Románia tehetetlen és megelégszünk azzal, amink van.” Most ez az uralkodó narratíva, sajnos.

A leginkább az identitás kérdése hiányzik a színről, ami politikai hiba is, mert ha körülnézünk Európában, akkor azt látjuk, hogy éppen ebből az irányból jelennek meg vezetők a közélet színpadán. Már nem nagy európaiak jelennek meg, mert már nem ez az elvárás. De Romániában éppen ezt a kérdést hanyagolja el a hatalom éppúgy, mint az ellenzék is.

Ami a Centenáriumról szóló vitát illeti, ne feledjük, hogy nem Románia Centenáriumáról van szó. Ez tette lehetővé a magyar kormányfő számára, hogy azt mondja, Románia 100 éves. A románok egyesülése óta telt el 100 év, amire bizonyos körülmények között, bizonyos államférfiakkal került sor. Sajnos nem látok egyetlen Ion I. C. Brătianu-szobrot, egyetlen sugárutat sem Bukarestben, amely a nevét viselné. Az egyetlen elem, ami a Centenárium után megmarad, az a Nemzet Megváltásának Katedrálisa.
Erre a diskurzusra kell építkezni: arra, hogy nekünk is voltak olyan embereink, akiknek a nevében még reménykedhetsz, hogy mások is megjelennek majd. Románia rendkívül sok lehetőséget elszalaszt a vállalás elmaradása miatt. Ezt a vállalást valakinek meg kell tennie.

Remélem, hogy a Román Akadémia az az intézmény lesz, mely képes lesz valamit artikulálni ezen a téren.
Más intézmények is hozzájárulhatnak, de megfélemlítik őket. Az Ortodox Egyház például valóságos ostrom alatt állt. Ennek ellenére, amikor módosult a vallásórával kapcsolatos jogi keret, a sajtóban lezajlott egész egyházellenes vihar ellenére, a szülők 90 százaléka beíratta vallásórára a gyermekét. Ez jelentős különbséget mutat a közbeszéd és a polgár számára fontos dolgok között. Az egyház akkor nem is vett részt a vitában. Egyetlen műsorban volt jelen a Realitatea TV-ben. A polgár pedig hallgatott, hallgatott, hallgatott, a végén pedig cselekedett, a következő típusú üzenetet küldve: „Nem érdekel az egész (antiklerikális) diskurzusotok, ti amúgy is csak egy kisebbség vagytok, nem a nép hangja”. Ez a helyzet a román nemzeti identitással is.

Fel kell állnia egy hiteles, tekintéllyel rendelkező valakinek, aki kimondja ezeket a dolgokat. Az a gond, hogy Romániában a közéleti értelmiségi a katasztrófa és a tagadás diskurzusát használja. De még Cioran is szerető módon tagadott. Azzal vádolták, hogy nacionalizmusa miatt annyira negativista Romániával szemben. Caragiale pedig szintén szeretetből bírált, ezért jelentős a műve. Gyűlöletből semmi sem jön létre.

Azt hiszem, hogy a Román Akadémiának meg kell majd fogalmaznia egy identitárius diskurzust. Nem szabad megrettennie ettől, mert ez a feladata. Az Akadémiának 1866-ban, amikor létrejött, minden román területről voltak képviselői: erdélyiek, besszarábiaiak, arománok. 1918-ban pedig beteljesedett az a projekt, amely addig csak egy kulturális területen létrejött egyesülés volt. Tehát eredendően ez lenne az Akadémia feladata. És remélem, hogy a Centenáriumi Évben képes lesz megfogalmazni ezt a fajta diskurzust. Erre van közönség, még ha nem is akarjuk azt látni. Társadalmilag nem hagyhatod figyelmen kívül a valóságot. Az emberek nem élhetnek így. Elég, ha egyvalaki felemeli a zászlót. És akkor mindenféle, eddig nem gyanított energiák jelennek majd meg körülötte.

Hirdetés