Szőrmentén
Szerző: Ioana Ene Dogioiu
2018. augusztus 15. szerda, 16:36
Van ebben az interjúban szó mindenről: az 1818 utáni gyenge román államról, diszkriminációról, kicsit Erdélyről is. Méghozzá női szemszögből.

Az első világháború és az Egyesülés hivatalos diplomáciája eltér az egyszerű emberek emlékezetétől, akik nacionalista kicsengések nélküli jelentős társadalmi traumaként élték meg az eseményeket. Az önkéntesek nagyon kevesek voltak, az embereket általában erőszakkal rángatták ki az otthonaikból, majd küldték őket harcolni az Osztrák-Magyar Birodalom vagy a Román Királyság oldalán, a háború után pedig

az új román állam nem teljesítette polgárai felével szembeni kötelezettségeit,

mutat rá dr. Maria Bucur Deckard, az Indianai Egyetem professzora.

Maria Bucur Deckard professzor a Ziare.com-nak adott interjújában olyan aspektusokra világít rá, melyekről a román történészek inkább nem beszélnek, mert nem illeszkednek bele a nacionalista mitológiába vagy olyan meghatározó személyek sötétebb oldalát is megmutatják, mint például Mária királyné.

Ezáltal egy elképzelések nélküli politikai osztály által vezetett tehetetlen és korrupt román állam képe rajzolódik ki előttünk, melyet a polgárai igyekeztek minél jobban kicselezni,

egy erdélyi etnikai kisebbségekkel szemben diszkriminatív román állam.

Maria Bucur Deckard az Indianai Egyetemen egyetemi professzor, ahol Kelet-Európa történelmet és társadalmi nemi tanulmányokat oktat, 9 könyv szerzője, korábban az Orosz és Kelet-Európai Tanulmányok Intézete Társadalmi Nemek Tanulmányok Részlegét vezetette, a Globális és Nemzetközi Tanulmányok Program dékánhelyettese, a Szláv és Kelet-Európai Tanulmányok Amerikai Egyesületének elnöke.

Riporter: Milyennek látja Romániát a Centenárium évében?

Maria Bucur Deckard: Erről a Centenáriumról Európában 2014 óta beszélnek. Az első világháború Románia fele számára 1914-ben kezdődött és számomra szomorú valóság, hogy a román állam, a romániai történészek és kultúremberek 100 év után nem viszonyulnak kritikusan a nacionalista paradigmához. Azt állítani, hogy a Centenárium 2016-ban kezdődik és 2018-ban ér véget, azt jelenti, hogy megtagadod a háborús tapasztalat több mint felét.

2014-ben több konferencián vettem részt Olaszországban, Németországban és döbbenten tapasztaltam, hogy Romániában sehol sem történik semmi intézményesen. Megnéztem az idei konferenciákat. A nagy többségük csúcsszintű diplomáciai és katonai eseményekhez kapcsolódik. Szigorúan intézményi emlékezet, vagyis a román társadalom 1-2 százalékának az emlékezete.

Jelentősen eltér a többi 98 százaléktól?

Az, amin a ma ismert Románia egyszerű emberei keresztülmentek, nagyon változatos, nagyon érdekes tapasztalatot jelent és olyat, melynek – nagyrészt –

semmi köze sincs a katonai vagy diplomáciai történelemhez, ahogy azt a katonai és diplomáciai történészek megírják.

Az első világháború mindenekelőtt társadalmi szinten traumatikus esemény volt. Az a tény, hogy minden regáti, erdélyi, bukovinai falucskából elmentek a férfiak és a fiúk, és negyedük többé nem tért vissza, olyan társadalmi trauma volt, melyet ezeknek az embereknek az embersége iránti tisztelettel kell bemutatni.

És a hazafiasságuk irántival is, mondanák sokan.

Hagyjanak engem békén a hazafiasságukkal. Azok a besorozott katonák, amikor elhagyták a falvaikat, nem az Osztrák-Magyar Birodalmat vagy a Román Királyságot szolgálni mentek. Volt néhány önkéntes, de társadalmi szinten akkor nem létezett a nacionalista paradigma.

Angliában és Franciaországban, teljes mértékben írástudó társadalmakban is alig-alig létezett, ahol az állam képes volt oktatáson és más módszereken keresztül kommunikálni a társadalommal és elültetni benne bizonyos nacionalista mitológiatípusokat. Egy nagyrészt írástudatlan Romániában csak a pap kommunikált a lakossággal és ő teljesen másfajta dolgokat mondott neki.

Tehát olyan háború által traumatizált emberekről beszél, akik nem igazán értettek túl sokat, akiket úgy toltak ebbe bele, hogy nem igazán tudták, miről van szó, mely valóságot utólag festett romantikussá a nacionalista paradigma. De ez a háború a Nagy Egyesüléssel, a Centenárium központi elemével ért véget. Hogyan viszonyultak ahhoz az egyszerű emberek?

Arról fogok beszélni, amit az Erdéllyel való Egyesülés esetében megállapítottam, mert a Besszarábiával kapcsolatos ügyet kevésbé tanulmányoztam és nem szólok bele olyasmibe, amiről nincsenek ismereteim.

A december 1-én bemutatott Nyilatkozatban vannak bizonyos követelések, többek között egyenlő jogok ezen ország összes polgára számára, tehát a nőket is beleértve. Az Osztrák-Magyar Birodalomban élő

román, német vagy magyar nők rendelkeztek bizonyos polgári jogokkal, melyeket az Egyesülés pillanatában elveszítettek.

Ez olyasmi, amiről csak én írtam, de ha a történészek alaposan megnéznék a korabeli jogi folyóiratokat, a Curierul juridic-ot és másokat, akkor láthatnák, hogy milyen heves viták voltak erről az ügyről különféle ügyvédek között.
Ezután egy olyan alkotmány következett, melyben a nők nem kaptak politikai jogokat, polgári jogi szempontból pedig a férfi gyámsága alatt álltak. Tehát a román állam nem teljesítette az ország lakosságának felével szemben az Egyesüléskor vállalt kötelezettségeit. Az ezzel a témával kapcsolatos viták csak 1932-ben vezettek a polgári törvénykönyv reformjához.

És mégis, az első világháború és az Egyesülés egy fontos szereplője nő volt, Mária királyné, aki viszont – ön szerint – egy súlyos diszkriminációhoz adta a nevét. Nőgyűlölő volt Mária királyné?

Igen, abszolút. Mária királynénak nagyon nagy érdemei voltak. Sikerült óriási PR-tevékenységet folytatnia, melynek révén támogatásokat szerzett, többek között családja meggyőzésével is. Rávette Miklós cárt, hogy átadjon több kórházszerelvényt. Alin Ciupala nagyon helyes elemzésben mutatta be, hogy a királyné miként használta fel pragmatikusan a karizmáját a Vöröskereszt érdekében. Franciaországban, például, az aláírásával ellátott képeslapokat árultak, az ebből befolyó pénz pedig Romániába került. Tehát e tekintetben minden tiszteletem az övé.

A gond a háttérmunkánál jelentkezik,

a háborús egészségügyi erőfeszítés intézményesítésénél, melyet nagyon rosszul szerveztek meg.

Romániában egyetlen nővérképző volt, mely csak 1913-ban indult el és ahol 1916-ig nagyjából 100 lány végzett. Ez semmi!

A háború idején káosz volt. A nők segíteni akartak, de nem tudták, hogy hol, mikor, miként. Mária királyné pszichológiai szempontból segített a sebesülteken, és ez csodálatos dolog, de nekik elsősorban orvosi segítségre volt szükségük, ami nagyon rosszul koordinált volt.

A háború idején létrehozta az egészségügyi területen végzett önkéntességért adott Mária királyné érdemérmet. Az ebben részesülő nők megkapták az oklevelet és a brosst, ők viszont arról beszéltek, hogy anyagi igényeik is vannak. 18 órákat dolgoztak a kórházban, de mélyszegénységben éltek, mert nem rendelkeztek gazdasági önállósággal. Néhány banis támogatásra volt szükségük, hogy túléljenek. Ezek a támogatások

a Vöröskereszten keresztül Romániába érkezett angol, francia, orosz, olasz nővérek számára léteztek.

Van egy konkrét példám – Neli Cornea egyik visszaemlékezésében megírta, hogy a fia a fonton volt, a férje megbetegedett, ő egész nap a kórházban volt, minden drágult, egyre jobban elszegényedtek és a férje meghalt. Volt életbiztosítása és amikor elment felvenni a pénzt, azt mondták neki, hogy az életben lévő fiának bele kell egyeznie, akiről azt sem tudta, hogy merre van, ha egyáltalán még él. Tehát tovább folytatódott a szegénysége és a megaláztatása. Vajon a királyné, aki megfordult az emberek között, tényleg nem tudott ezekről a dolgokról? Azt hiszem, nem érdekelték.

A háború után a nők petíciókat írtak, meghallgatásokat kértek a királynétól, melyben a támogatását kérték a jogegyenlőséghez. Alexandra Cantacuzino, Calypso Botez, Zoe Râmniceanu, Maria Baiulescu, több mint 150 feminista szervezett volt a 20-as évek elején Romániában.

A királyné semmit sem tett értük.

Amikor valami szenvedélyévé vált, akkor teljesen odatette magát, például a katonák birtokhoz juttatása, a diplomácia ügyében, ahol bizonyos lépések nélküle nem vezettek volna sikerre Párizsban. Az önéletrajzát és a naplóit is olvastam. Az, ahogy magát látta, inkább az arisztokrata státuszával volt kapcsolatos és nagyon kevés mértékben a női mivoltával.

Megélte a női frusztrációkat, de nem azonosult a nőkkel. Például sóvárgott a lovakért, de szenvedett, mert Romániában az Erzsébet királyné körüli összes hölgy arra figyelmeztette, hogy ha lovagol, akkor nem lehetnek majd gyermekei, miközben pont ez volt a Ferdinánddal kötött házasság célja. De ezt nem tekintette nőgyűlölő és a lovaglásról alkotott légből kapott elképzeléseken alapuló álláspontnak.

Az egyesülés óriási nyomást gyakorolt a közigazgatásra, mert az ország területe gyakorlatilag megkétszereződött. Miként élte ezt meg az egyszerű ember?

Röviden, én gyenge államnak látom a két világháború közötti román államot,

melynek nem sikerült intelligensen, tisztességesen és elképzelés-vezérelt módon működő intézményeket létrehoznia. Sok improvizációval később javítottak rajta, de nem gondolták újra az egészet.

Politikai szempontból, tekintettel arra, hogy ennyire megnőtt a lakosság és minden férfi szavazati jogot kapott, a háború előtti politikai pártok már nem feleltek meg a választók igényének. És ebből aztán különféle suta lépés következett. Sem a PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.), sem a PNŢ (Nemzeti Parasztpárt – a szerk.) nem volt képes a közemberek számára fontos ügyeket feltárni és egy hosszú távra szóló gondolkodással választ adni azokra.

Mondok egy konkrét példát: a háború után megjelent a törvény, mely veteránoknak, a rokkantaknak, a hadiárváknak és –özvegyeknek nyugdíjjogosultságot adott, ingyenes oktatást a gyermekeknek, földbirtokot, vállalkozási előnyöket és ingyenes közlekedést. Papíron.

Hány kedvezményezettnek?

Most tanulmányozom ezt a kérdést, az irattárak nem őriztek meg minden dokumentumot, de a szám óriási volt, több mint 100.000. Csak Hunyad megyében, például, 1921-ben 5000 nyilvántartott volt, 75 százalékuk özvegy.

A valóságban e nyugdíjak közül a legtöbb nem jutott el a kedvezményezettekhez,

vagy azért, mert nem volt elég pénz, vagy azért, mert a helyi hatóság egyszerűen egy bizonyos arányhoz kötötte a pénzek elosztását.

Tehát a törvény végrehajtása hiányos volt a csúcstól kezdve, ahol a költségvetést kellett meghatározni, egészen a helyi szintig, ahol nagy volt a korrupció. Nem teszel ki írástudatlan embereket holmi tisztviselők kényének-kedvének és jóindulatának és nem várod el, hogy rájöjjenek, hogy átverik őket.

Ha az emberek még 10 év után sem kapták meg a jogaikat, akkor egyrészről szegények voltak, mint a templom egere, másrészről úgy érezték, hogy hazudtak nekik. Vajon ennek nem volt semmi köze a romániai radikális jobboldalhoz? Ez egy ellenreakció volt.

De nem az egyetlen.

Nem, a nép részéről volt egyfajta ügyesség. A két világháború közötti időszakban, például, a hadsereg létrehozta a Hősök Kultusza szervezetet. Egy állami költségvetésből fenntartott civil szervezetet. Volt egy tankönyvük, melyben leírták, hogy miként kell egy emlékművet létrehozni, milyen méretekkel, milyen arányokkal, milyen jelképekkel. Egy országos bizottságot is létrehoztak, mely rendszeresen összeült az emlékműtervek engedélyezésére.

Mit kapott általában a bizottság? Egy levelet a falu papjától vagy tanítójától, az emlékmű kézzel rajzolt változatával, mely levélben meghívták őket, hogy részt vegyenek a falu lakóinak pénzéből az odaveszettek emlékére már felállított emlékmű avatásán.

Tehát kész tények elé állították a bizottságot.

Pontosan. Nem hiszem, hogy az emberek ostobák voltak, ellenkezőleg, nagyon ügyesek voltak. Az a tény, hogy tudták, hova kell írni azt jelenti, hogy felfogták a szabályt. De az ő szemszögükből nézve a dolog egyszerű volt:

a mi pénzünk, a mi emlékművünk.

Majd pont te jössz az én falumba, hogy megmondd, milyen emlékművet állítsak a saját pénzemből, a saját gyermekem emlékére? Én keresztet akarok neki, nem a Hősök Kultusza nem tudom milyen sisakját. Ráadásul az volt a központi elképzelés, hogy nagy emlékművek készüljenek, az embereknek viszont erre nem volt pénzük és olyat csináltak, amilyet tudtak.

És akkor mit tehetett volna az állam? Alkalmazhatta volna a törvényt, ami azt jelentette volna, hogy lerombolja az emlékműveket és maga ellen fordítja a lakosságot, mert ez olyan lett volna, mintha másodjára is megölnék a hősöket. Vagy úgy csinálhattak, mintha nem láttak volna semmit, ami azt jelentette, hogy elfogadják a törvény alkalmazhatatlanságát. Általában ez történt.

A törvényt viszont drasztikusan alkalmazták a nem-román etnikai közösségek esetében.

Sokkal könnyebb volt nekik egy magyar vagy német faluba belerúgni:

az a sas túlságosan osztrák sasnak néz ki, nem román rajta a felirat. Ez történt Berethalmon egy német feliratú emlékművel, melyet a kizárólag német lakosok állítottak. Miért csináltak volna ők román nyelvű emlékművet? És akkor az emberek a templomon belül állítottak emlékművet maguknak, amiről a közösségen kívül senki sem tudott.

Tehát Erdélyben a románok is diszkrimináltak?

Igen. Másrészről el kell mondani, hogy az említett nyugdíjak mindenkinek jártak, etnikumtól függetlenül. Déván, például, a kedvezményezetteket tartalmazó listák első oldalán szereplő nevek többsége magyar, az osztrák-magyar hadseregben meghalt özvegyeké, akik ugyanazokban a jogokban részesülnek.

Olyan államról beszél, mely megdöbbentő módon hasonlít a jelenlegire, korrupt, elképzelések nélküli. Ilyen keveset fejlődtünk?

Ezek mentális, intézményi struktúrák… Elsősorban a törvények és a jogállam iránti bizalomról és azok megértéséről van szó, melyeknek az állam és az emberek közötti kapcsolatok alapjának kell lenniük és ahol az államot a társadalom képviselőjeként kellene meghatározni.

Ez a rokkantakról és veteránokról szóló törvény, melyről beszéltem, az állam velük szembeni kötelezettségeit, de a kedvezményezettek kötelezettségeit is tartalmazta, nevezetesen azt, hogy példaképeknek kell lenniük a társadalom számára, nem ihatják el a pénzt és így tovább. De

az ország emberekkel szembeni kötelezettségeit sohasem vették komolyan.

Nem várhatod el az embertől, hogy folyamatosan adjon, ha te nem adsz – cserébe – tiszteletet és nem könnyíted meg számára a kötelezettségei teljesítését.

Miért nem tudjuk végrehajtani az ugrást egy ilyenfajta állam felé?

Az oktatási rendszernek sok köze van ehhez, melyben nem az önálló gondolkodásra és a felelősségtudatra helyezed a hangsúlyt. Ha betartod a törvényeket, akkor innen idáig jutsz el, ha nem, akkor megbüntetnek. Ez a fajta nevelés nem történt meg.

A IX. osztályig Romániában jártam iskolába. Kiváló osztályfőnököm volt, de ez ritkaság. A legtöbb tanárban nem volt oktatói tehetség, nem inspirálták etikusan a tanulást. A tartalom egyfajta folyamatos memorizálása volt, de nem számított a tanulás mikéntje és bizonyos értékek és lépések gyakorlati vállalása. Egy szövegek és források alapján végzett kritikus elemzés pedig szinte egyáltalán nem létezett.

Sem a pedagógusok, sem a politikai osztály, de a családok sem rendelkeznek ilyen típusú neveléssel.

Vagy túlzottan pátyolgatott, vagy szinte teljesen az iskolára bízott gyermekeink vannak.

Nem történik meg a felelősségtudat kialakítása és ezért aztán az emberek még a szabadságot sem értelmezik a felelősségvállalás egyik formájaként. Ebből csak egy másfajta pedagógiával lehet kikeveredni.

Az, hogy az emberek elhagyhatták az országot, dolgozni vagy tanulni, és láttak egy másfajta gondolkodást és viselkedést, másfajta emberek közötti kapcsolatokat, pozitív változást hozott ott, ahova ők visszatértek. Főleg az üzleti életben.

A nacionalista paradigma kritikájának hiányáról beszélt. Miért? Nem nagyon teng túl bennünk hazafiság.

Mert ezt tanultuk az iskolában. Ez a fajta gondolkodási mód reprodukálódik, amiben neveltek. És sok román történész, aki külföldre ment tanulni, hazatérve nem talált állást, mert másképp gondolkodott.

Mihaela Miroiuval írtak egy könyvet a modern Romániáról, mely ez év végén fog megjelenni. Mit mondanak nekünk majd benne, hogy Románia modern?

Románia a formális oktatás szintjén modern, mert az alfabetizálás megtörtént, mint ahogy a gazdasági típus tekintetében is. És ez az alapszintű modernizálás a kommunista korszakban már megvalósult. De nem hatékony és csak súrolja a minőségi standardot.

Vajon nem több Románia van valójában?

Igen, sok Románia van, szekvenciákban.

Az állam csak formálisan egységes. A szabályok és programok megvalósítása szemszögéből nézve nagyon is egyenlőtlen.

Miért nem reformálódik meg Románia? Az angolban „checks and balances”-nek nevezik. Romániának nincs olyan rendszere, melyben döntéstől és közigazgatástól függetlenül ellenőrizni tudnád, hogy a szabályokat ténylegesen alkalmazzák. A DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) az egyetlen ettől eltérően működő intézmény. Mert amúgy nem nagyon van a politikai osztálytól és az érdekeitől, plusz a titkosszolgálatoktól is független intézmény. Ez az igazság, ugyanabban az ördögi körben keringünk.


Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/27801
Tíz év sztrádaépítéseit vizsgálta régiókra lebontva az EU statisztikai hivatala. Elképesztő, de Románia is szerepel a toplistán.
Újabb vádemelések történtek az utóbbi idők legnagyobb egyetemi korrupciós botrányában.
Az Orbán-ellenes eurohadjárat után úgy tűnik, Európában ma csak az demokrata, aki liberális. Traian Ungureanu írása.
Megtalálták a kiskaput, hogyan húzzák le előfizetőiket a külföldi telefonhasználatért. A hatóságok vizsgálódnak az ügyben.
Dăncilă szerint a népszavazás nem a szexuális kisebbségek ellen irányul.
Valóban, miért is kellene Erdélynek eltűrnie a bukaresti központ zsarnokságát? Sabin Gherman írása.
Háromezer pedagógus írta alá a miniszternek küldött tiltakozó petíciót.
Politikai Főnix-madarakként térnének vissza az élvonalba.
A politikai stratéga egyrészt rosszabbnak tartja Orbán Viktor Magyarországát Iránnál, másrészt vágyik egy mioritikus Orbán Viktorra. Nem vicc, tessék olvasni.
Jean-Claude Juncker beszéde pont olyannak tűnik, mint maga az Európai Bizottság elnöke. Fáradt, megöregedett.
Ezt hogy fogja kimagyarázni a kormányfő?
Úgyhogy ha valakinek fotója van róla, ne dobja el. Jó ideig nem lesz miben gyönyörködni a helyszínen.
1989 óta Románia első ízben korlátozná az alkotmányban rögzített szabadságjogokat.