Nyelvek harca
Szerző: Bogdan Misăilă
2018. augusztus 9. csütörtök, 15:54
A történet bájosan indul, aztán hirtelen elkanyarodik, és oda lyukad ki, hogy márpedig minden román állampolgárnak kutya kötelessége románul tudni.

„Teájuk van?” (a román nyelvben a tea jelentésű „ceai” hangzásban nagyon hasonlít a „mid van” jelentésű „ce ai” kifejezésre, tehát könnyen összetéveszthető a beszélt nyelvben – a szerk.), kérdeztem a pult mögött álló lánytól. Fiatal volt, mint mi, huszonvalahány éves.

„Nos, vannak süteményeink, üdítőink, szendvicseink…” válaszolta erős magyar hangsúllyal. Éreztem, ahogy hirtelen elvörösödött az arcom. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne kezdjek el hahotázni, de úgy-ahogy normális hangon folytattam a beszélgetést:

„Nem, nem, nem, TEÁJUK, van?”

„Áááá, tea! Igen, persze, teánk is van”. Ezúttal az eladónő kezdte magát kínosan érezni. Könnyen ki lehetett olvasni a frusztrációját a felénk vetett sanda tekintetéből. Viccelődések, irónia, „hogy van az, te, hogy ekkora hibát követhetsz el, összetéveszted a „ceai”-t a „ce ai”-jal? Ha-ha-ha!”.

Tusnádfürdőn szilvesztereztem. Felmerült akkor bennem a kérdés, hogy vajon a hányadik romániai magyar nemzedéknél tarthatott a lány családja.

Néhány évvel később, miután kivándoroltam Ausztráliába,

én is megéreztem azt a frusztrációt, mely a tusnádfürdői eladónő arcáról lerítt,

amikor egy ausztrál meghívott vacsorára és megkérdezte, hogy szeretem-e a thai ételt, mire én köszönetet mondtam a meghívásért és visszakérdeztem, hogy mindenképpen nyakkendőben kell-e megjelennem. Az angol nyelvben a nyakkendőt és a kérdéses ételt ugyanúgy, „Thai”-nak írják és nagyjából hasonlóan ejtik: [tai]. Ő vacsoráról beszélt, én nyakkendőre gondoltam.

Szóval bennem és a tusnádfürdői lányban van valami közös:

mindketten kisebbségiek vagyunk abban az országban, ahol élünk,

ő magyarként Romániában, én pedig mára Angliában letelepedett románként.

Az évek múlásával voltak még hasonló eseteim, ha úgy akarják, humoros nyelvi bakijaim, de egyre ritkábban és egyre kevésbé kínosak. Miért? Mert ahhoz, hogy minél jobban integrálódni tudjak az új, befogadó országba, az angol nyelv minél alaposabb ismerete pedig az első feltétel volt, melyet teljesítenem kellett. Egyszerű. És sokan hasonlóan gondolkodnak, mint én.

Ausztrália lakossága közösségek nagyon széles palettájából áll. Ezek közül a néhány milliós görög közösség az egyik legnagyobb. Szinte valamennyi ausztráliai görög, akár első nemzedékes, akár második, harmadik és a többi nemzedékes, görögül is beszél, mert azt használják a családban és – főleg – mert megtanulják a görög ortodox templomok mellett működő vasárnapi iskolákban.

Az én gyermekeim, bár Angliában születtek és nőttek fel, románul is beszélnek és reményeim szerint angol egyetemeken fognak tanulni.

Ha Angliában lenne egy angolok által fizetett és támogatott román tannyelvű egyetem,

a gyermekeimet akkor is arra biztatnám, hogy angol egyetemen tanuljanak.

Mégpedig elsősorban gyakorlati okokból, de azért is, mert nincs semmi bajom az angolokkal, vagy pontosabban mondva, nem gyűlölöm őket, nem veszem őket semmibe, nem tartom magam magasabb rendűnek náluk.

Azt remélem, hogy

a tusnádfürdői lány a Nagy Egyesülés centenáriumának évében megtette a hazafiasság legfőbb gesztusát,

melyet egy román állampolgár megtehet a hazája iránt: rábírja a gyermekeit, hogy tanuljanak meg jól románul.

Azt mondják majd, hogy nem hasonlíthatom össze a romániai magyarok és románok közötti kapcsolatokat az angliai románok és angolok közötti kapcsolatokkal. Ez igaz, az angoloknak viszont volt egy még olyanabb rivalizálásuk: a franciákkal. Több száz évnyi véres háborúskodás, inváziók és konfliktusok után a két ország 1904-ben aláírt egy „Entente Cordiale”-nak nevezett szerződést, mely véget vetett minden ellenségességnek. Ez azért történt meg, mert mindkét fél részéről volt rá politikai akarat. A szerződés centenáriuma alkalmából tartott ünnepségen az akkori miniszterelnök, Tony Blair francia nyelven mondott beszédet. Ezen kívül egy csomó interjút adott, szintén francia nyelven a Hexagonból származó tévéknek. Azonnal megnőtt a népszerűsége.

El is képzeltem magamban Dăncilă asszonyt, amint decemberben történelmi beszédet mond, még ha románul is, Budapesten. Ha eltalálja a várost…


Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/27728
Eddig semmit nem sikerült megvalósítani a célkitűzésekből, figyelmeztet az európai zsűri.
Nemcsak azért, mert kedvezőbb a földrajzi fekvése, hanem azért is, mert Magyarország sokkal hatékonyabban képviseli az érdekeit, mint Románia.
Mert már így is ad egy rakás pénzt a sertéspestis megelőzésére, de a kormány nem tesz eleget a disznókért és a gazdákért.
Jósolják a kiskereskedelemben utazó cégek vezetői.
Vállalja a felelősséget, de azért megjegyezte: a tüntetők nem határolódtak el egyértelműen a huligánoktól. Ráadásul állítása szerint Molotov-koktélokat is találtak.
Emlékszik még a nagyváradi Piros tó és Háborúzók utcára? Most itt a párja: „a szimbolikus szekér” és a „100 hegedű Orkesztrája”.
Olyan országban akarok élni, ahol nem küldik sétálni az állampolgárt egy dossziéért, egy fénymásolatért, amit a hivatal is nyugodtan elkészíthetne vagy adhatna.
Van ebben az interjúban szó mindenről: az 1818 utáni gyenge román államról, diszkriminációról, kicsit Erdélyről is. Méghozzá női szemszögből.
Ez jött ki egy közvélemény-kutatás eredményeként. De más nyalánkságok is vannak ott. Például Orbán Viktor.
Bocsánatkérés? Szó se róla. Lemondás? Szó se róla.
Van, aki Dragnea lemondásával mentené meg a pártot. Van, aki szerint már arra sem méltó a PSD, hogy az európai baloldali pártcsaládhoz tartozzon.
Két fő téma köré csoportosulnak idén a legnagyobb kolozsvári magyar rendezvénysorozat eseményei: Mátyás király születésének 575. és a tordai vallásszabadság kihirdetésének 450. évfordulója.
De tényleg... ha minden olyan jól meg a mioritikus hazában, amint azt a nagy kormánypárt hangoztatja, akkor miért is nincsenek?
Most akkor volt katonai ügyész a kormánypalota előtti incidens helyszínén, vagy sem?