Párizs, Sorbonne, 1968 májusa (archív)
vörös és rózsaszín
Szerző: Mircea Mihăieș
2018. július 20. péntek, 15:33
A párizsi és más nyugati diáklázadások és a Marx-évforduló árnyékában alig esett szó a „prágai tavaszról”. És ez nem véletlen.

Tudatosan megvártam, hogy elmúljon május. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan viszonyul majd a (nem feltétlenül itteni) értelmiség két, fél évszázaddal ezelőtti, 1968-as eseményhez.

Az úgynevezett „prágai tavaszról” és a franciaországi diákmegmozdulásokról van szó.

Az elsőt a történelem szűkszavúan az 1968. január 5-e – amikor Alexander Dubčeket választották meg a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárának – és az általa bevezetett reformpárti folyamat augusztus 21-i elfojtása közötti időszakként írja le.

Nyolc hónap kellett, hogy a (Varsói Szerződés más tagjainak támogatását élvező) szovjet tankok megérkezzenek Prágába, véget vetve a kommunizmussal való leszámolásra tett második komoly kísérletnek (az elsőre Budapesten került sor, 1956-ban). 

1956-ban és 1968-ban is világossá vált, hogy a bolsevik ideológiát nem lehet megreformálni.

Az vagy maximalista, hard, autoriter, diktatórikus, vérszomjas, elnyomó, vagy egyáltalán nem létezik.

Bár július közepén vagyunk, egyetlen kísérletet sem tapasztaltam az 1968 nyarán történt szovjet megtorlás hatásainak a megvitatására. Talán egyesek azt válaszolnák, hogy még nem késő, bizonyára lesznek még nagyszabású szimpóziumok, megnyilvánulások, visszaemlékezések. Elfojtom az ironikus mosolyomat, mert tudom, hogy nem egészen így működnek a dolgok az akadémiai-értelmiségi világban. Bármilyen komoly cselekvés hosszas előkészítést igényel. 

Mint például Marx születésének kétszázadik évfordulója.

A nyugati egyetemek, a kutatási intézetek, a balos médiák már legalább két évvel korábban izgalmi állapotba kerültek. Nagyjából azóta bombáznak engem szimpóziumokra szóló meghívókkal vagy felkérésekkel, hogy írjak a „nagy” eseményről.

Egyáltalán nem beszélnek Moszkva szerepéről a csehszlovákiai reformok erőszakos felszámolásában. Valószínűleg azért, mert túl sokat beszéltek róla a labdarúgó világbajnokság kapcsán. Van más magyarázatuk? Nekem igen: a mai világban a baloldal bűnei a büntethetetlenség vélelmének örvendenek. Megsemmisíthetetlen erővel érvényesült a második világháború győzteseinek logikája. Sem az emlékezetnek, sem a jóérzésnek, sem a cinikus gyilkosságoknak nincs esélyük a Sztálin és a nyugati cinkosai által megpecsételt összeesküvéssel szemben.

Tehát nem sok esély van arra, hogy 1968. augusztus 21-e „felidézéseiben” részesüljünk. A marxizmuspárti revizionistáknak még azzal sem kell fáradozniuk, hogy megmagyarázzák, miért kellett tankokkal véget vetni a prágai reformoknak. A vakációk, a nyári loisir, a gondolkodásra való restség és a módszeres figyelmen kívül hagyás sokkal hatékonyabbak lesznek, mint bármilyen szovjetbarát szimpózium vagy cikkgyűjtemény.

Ezzel szemben 1968 májusának partizánjai nem kímélték magukat.

A franciaországi és egyesült államokbeli egyetemek, televíziók, rádiók nem szűkölködtek azoknak az eseményeknek szánt dicshimnuszokban, amelyek az egyetemi hallgatók lázadása formájában indultak, hogy aztán a Charles de Gaulle kudarca által jellemzett káosz kihívó kikiáltásába torkolljanak. A dolgok – némiképp meglepő módon – az egyetemi kampuszok és a már senkit sem érdeklő intellektuális viták (szerencsére) irreleváns keretei között maradtak. Csak az eseményeknek a mai neomaoisták általi sorbonne-i színrevitele képezett kivételt. Fő követelésük az volt, hogy hat félévről ötre csökkentsék a képzési programot. Miért ne nullára?!

Az RTL, Franciaország leghallgatottabb rádióadója nagy energiával vette át azt a küldetést, hogy az 1968 májusában Párizsban és más francia városokban lezajlott anarchista erőszakos cselekmények „jótéteményeiről” beszéljen az egész bolygónak. Az események újrasugárzása és a hangarchívumok újrahasznosítása volt az abszolút elsődleges. Újra előjöttek a múlt kísértetei, köztük Serge July újságíró, aki a Libération újság társalapítója volt, (természetesen) Jean-Paul Satre-ral és más radikális kommunistákkal együtt. Miután arra kényszerültek, hogy Édouard de Rothschildhoz hasonló „tisztességtelen kapitalistáknál” kolduljanak, aki 2005-ben megmentette őket a csődtől, lehanyatlott a Libération újságíróinak dicsősége. Ennek ellenére okkult befolyásuk elég erős ahhoz, hogy

ne kövekkel és Molotov-koktélokkal hatoljanak be az emberek elméjébe, mint ötven évvel ezelőtt, hanem a hallásukat mérgezve.

2018 eleje óta (hogy is mondjam?) mazochista lehangoltsággal figyelem egy havilap, a Le Magazine littéraire utóéletét, melyet éveken keresztül szívesen olvastam. A tavaly év végén fizetésképtelenné vált lap Le nouveau Magazine littéraire néven indult újra, egy elképzelhetetlenül agresszív balos ideológiai programmal. A kulturális témájú recenziók és „akták” helyét a kommunista szélsőségességet terjesztő cikkek és interjúk zsibbasztó sora vette át. A Raphaël Glucksmann (jaj, tényleg André fia!) által vezetett kiadvány a nyelvezet bárdolatlanságában, radikalizmusban és szélsőségességben bármin túltesz, amit én valaha olvastam az 50-es évek Romániájának sztálinista sajtójában.

Glucksmann bármiféle szégyen nélkül újrahasznosítja Sartre szemetét, aki számára de Gaulle tábornok egy „maquerau réac”, egy „crétin pompeux”, egy „foutu salaud” volt és aki számára, nyilvánvaló módon, „tout anti-communiste est un chien”. „Identitárius röfögésekről”, szélsőbaloldali „ideológiai többségről”, az „utópia parfümjéről” beszél, az ő eszménye pedig „egy olyan mozgalom kigondolása, amely az emberi kiváltságaink eltörlésével mindnyájunkat felszabadít”! Persze, az „homme” egy radikálisan feminista értelmezésben akár „férfiként” is olvasható. De

a lényeg ugyanaz marad: az emberiség boldogságához „valakinek” el kell tűnnie!

Bár az idén márciusi számban úgy indult a '68-as május ünneplése, mintha puskából lőtték volna ki, úgy tűnik, hogy nem olyan volt a visszhangja, amilyenre a magát a tuskóképű kommunizmus Saint-Justjének szerepében képzelők számítottak. Még a bősz főszerkesztő által Daniel Cohn-Bendittel, az 1968-as diákmegmozdulások egyik vezetőjével készített interjú sem szolgált elegendő ideológiai lőszerrel egy olyan csata tétjének emeléséhez, amely azért már senkit sem hat meg. A Cohn-Bendittel folytatott beszélgetés nagy csalódás lehetett az ifjú Glucksmann számára. A „Vörös Dánielből” ökológiai fertőződéssel „Zöld Dániel” lett, és szemmel láthatóan elege van 1968 májusából. Nyíltan ki is mondta, dühösen, hogy nem tartja szórakoztatónak a „múzeumőr” szerepet. Más szavakkal, számára az ifjúkori események halottak és eltemetettek.

Nagyjából ugyanezt a következtetést lehet levonni Cohn-Benditnek egy másik, a 2018. május 10-23-i The New York Review of Booksban megjelent interjújából is. A Le nouveau Magazine littéraire-ben megjelenthez hasonlóan már a címlapon beharangozott beszélgetés szintén nem rendelkezik elég ideológiai vagy intellektuális energiával ahhoz, hogy kimozdítsa tespedtségéből a mai világot. Egy olyan világot, melyben – ahogy azt maga Cohn-Bendit is elismeri – „összehasonlításképpen hihetetlenül sok szabadság van”. 

És mégis mindkét interjúban találtam egy-egy idézésre érdemes mondatot. Az első a francia havilapból származik. A párizsi egyetemi tüntetésekhez vezető kontextusról beszélve Cohn-Bendit leírja a szélsőbaloldal stratégiáit, melynek sikerült egy sohasem felmenthető szövetségbe bevonni a maoista egyetemi hallgatókat a gyilkosokkal és a gyilkosok mentegetőivel:

„…a baloldalon a kommunizmus több millió jó szándékú polgárt rávett arra, hogy elfogadja a (szovjet) Gulágot és a (kínai) Laogait, az emberi jogok leggyászosabb megsértéseit”.

A másik, a New York-i kéthavi lapból vett idézet az 1968-as párizsi tavasz látszólag anarchikus lázadásának lényegét leplezi le. A Claus Leggewie által 1968: Power of the Imagination címmel készített interjújában Cohn-Bendit azon sajnálkozik, hogy az egyetemi megmozdulást a Franciaország jövendőbeli elnöke, (az akkoriban munkaügyi minisztériumi államtitkár) Jacques Chirac és a kommunista Georges Séguy által vezetett szakszervezetek közötti megállapodások felszámolták.

A barikádok hajdani partizánja a francia bolsevikok rövidlátására vezeti vissza ezt a végkifejletet, akik az egyetemi lázadások mögött álltak (amúgy hogyan lett volna bennük erő az események leállításához, ha nem ők szállították volna a tűzhöz a rőzsét?). Cohn-Bendit visszatekintve sajnálattal teli fogalmakkal értelmezi a helyzetet: „A francia kommunisták nem fogták fel, hogy mi a hatalom felé köveztük ki számukra az utat”. Ezt senki sem mondta ki még eddig ennyire világosan. Az 1968 májusi „csodálatos”, „fiatalos”, „idealista”, „tiszta”, „önzetlen” egyetemi mozgalom nem volt egyéb, mint

egy szennyes epizód a francia kommunisták azon kísérletében, hogy erőszakkal juttassák érvényre ideológiájukat.

A manipulálások és agresszív hazugságok által uralt (és azoktól függő) mai világban teljesen észrevétlenek maradnak a tényszerű igazságok. A nyugati szélsőbaloldali megmozdulásokat olyan propagandisták irányítják, akik nemcsak nyilvánvaló retorikai tehetséggel, de nagylelkű támogatókkal is rendelkeznek. Fentebb már jeleztem, hogy a Libérationt a bolygó nagy pénzügyes családjai egyikének sarja mentette meg a pénzügyi összeomlástól. Ma hasonlóképpen szintén egy virágzó kapitalista vállalat finanszírozza a Le nouveau Magazine littéraire-t. Ezt a baloldal közismert „átláthatóságának” jegyében a folyóirat nem említi. Elég azt tudnunk, hogy a főszerkesztő közel áll Benoît Hamonhoz, aki 2017-ben a francia elnökválasztás szocialista jelöltje volt és aki a marihuána és az eutanázia legalizálásának bajnoka. Ami elég gyorsan lezárja a „gyanúsítottak körét”.

És bár úgy tűnik, hogy ezek a dolgok senkit sem érdekelnek, mégis fel kell őket idézni.

Mert különben azt kockáztatjuk, hogy az 1968. augusztus 21-i invázió politikai és katonai jelentése is elpárolog, mintha nem is létezett volna. És csak a cseh főváros egyik terén elhelyezett, rózsaszínre festett szovjet tank kétértelműen groteszk képe marad meg belőle.

 
A szöveg először a România literară folyóiratban jelent meg.
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/27453
Eddig semmit nem sikerült megvalósítani a célkitűzésekből, figyelmeztet az európai zsűri.
Nemcsak azért, mert kedvezőbb a földrajzi fekvése, hanem azért is, mert Magyarország sokkal hatékonyabban képviseli az érdekeit, mint Románia.
Mert már így is ad egy rakás pénzt a sertéspestis megelőzésére, de a kormány nem tesz eleget a disznókért és a gazdákért.
Jósolják a kiskereskedelemben utazó cégek vezetői.
Vállalja a felelősséget, de azért megjegyezte: a tüntetők nem határolódtak el egyértelműen a huligánoktól. Ráadásul állítása szerint Molotov-koktélokat is találtak.
Emlékszik még a nagyváradi Piros tó és Háborúzók utcára? Most itt a párja: „a szimbolikus szekér” és a „100 hegedű Orkesztrája”.
Olyan országban akarok élni, ahol nem küldik sétálni az állampolgárt egy dossziéért, egy fénymásolatért, amit a hivatal is nyugodtan elkészíthetne vagy adhatna.
Van ebben az interjúban szó mindenről: az 1818 utáni gyenge román államról, diszkriminációról, kicsit Erdélyről is. Méghozzá női szemszögből.
Ez jött ki egy közvélemény-kutatás eredményeként. De más nyalánkságok is vannak ott. Például Orbán Viktor.
Bocsánatkérés? Szó se róla. Lemondás? Szó se róla.
Van, aki Dragnea lemondásával mentené meg a pártot. Van, aki szerint már arra sem méltó a PSD, hogy az európai baloldali pártcsaládhoz tartozzon.
Két fő téma köré csoportosulnak idén a legnagyobb kolozsvári magyar rendezvénysorozat eseményei: Mátyás király születésének 575. és a tordai vallásszabadság kihirdetésének 450. évfordulója.
De tényleg... ha minden olyan jól meg a mioritikus hazában, amint azt a nagy kormánypárt hangoztatja, akkor miért is nincsenek?
Most akkor volt katonai ügyész a kormánypalota előtti incidens helyszínén, vagy sem?