A kommunizmus kitermelte a skizofrén Új Embert Romániában

Ha rossz is, de a miénk volt: ez egy olyan nép, amely függővé vált a neki okozott szenvedéstől.
Hirdetés

A tézisem: a kommunizmus skizofrén társadalmat generált. Az emberek nem azt mondják, amit gondolnak, nem azt teszik, amit mondanak, mást mondanak, mint amit tenni szándékoznak, szavaikat nem tudják összhangba hozni a tetteikkel. Senki sem hitt a kommunizmusban, a Vörös Hadsereg által 1946–47-tel kezdődően manu militari kikényszerített politikai vallásban. Meggyőződésem, hogy

a bolsevizmus ideológusai sem hittek abban, amit az emberiség végzetes sorsaként hirdettek.

Számos dokumentumot, visszaemlékezést és beszámolót olvastam Lenin és Sztálin udvaráról: mindegyikből elég világosan kiderül, hogy a forradalmi mag cinikus, totálisan felelőtlen, fegyveres rablásokra és tömeggyilkosságokra hajlamos szociopatákból állt. Miért találtak történelmi pályát gyilkos patológiájuk érvényesítéséhez? Ez egy teodiceai kérdés, melyre nem keresek itt most választ.

Engem, mint olyat, aki a „neki adatott időnek” a felét a kommunizmus alatt, a másik felét pedig a „posztkommunista átmenetben” élte le, az általam átélt társadalmi mérnökösködési megakísérletnek a tartós következményei érdekelnek. Mindnyájan tudjuk, hogy nincsenek tökéletes társadalmak és hogy minden társadalom degradálódik, amikor egy zsarnoki hatalom brutálisan „kijavítja”. Az ismert történelemben – időleges nyugalmi pillanatoktól eltekintve – állandó jelleggel jelen van az igazságtalanság, a hatalombitorlás és a gyilkosság.

Ennek ellenére a náci–kommunista kísérletek (egy istengyilkos-mizantróp, rasszista vagy osztályalapú megszállottság sziámi ikerarcai) túllépték az emberi mivolt szokványos mocsokságát, példátlan méretűvé súlyosbítva annak negatív potenciálját.

A múltban sohasem volt példa arra, hogy a jót és a rosszat egyszerűen felcserélték egymással,

az ebből az alapvető etikai distinkcióból következő értékrend „forradalmi” lerombolásával együtt.

A propagandisztikus és elnyomó apparátusok hatékonysága annál inkább furcsa, hogy – mint mondtam – még a gulág kitalálói sem hittek abban, hogy az általuk elkövetett gonoszság az ára egy igazságos ideál, egy olyan ügy megvalósulásának, melyért érdemes – erkölcsi értelemben – harcolni. Sajnos, a humán tudományok autonómiája tiltja számunkra a kommunizmus démonologikus hermeneutikáját: ha Isten „halott”, akkor a nagy Opponense, a bukott angyalok rektora is eltűnik. Teológián és metafizikán innen csak annyit mondhatunk, hogy a kommunizmus által okozott szenvedés addiktívvá vált, egy mutáns Új Embert hozva létre, mely imádja a hóhérait és menekül az igazságtól, úgy ítélve meg, hogy a hazugság kényelmesebb menedéket nyújt számára.

Ezt látjuk/éljük át/viseljük el a posztkommunista Romániában.

A volt nomenklatúra (a Román Kommunista Párt plusz Szekuritáté) korrupt kiárusítással privatizálja a gazdasági aktívumokat, A Haza nem eladó szlogennel menetelve a vérszegény demokratikus ellenzékkel szemben. Az antikommunista forradalom folytatóit (az 1990-es Egyetem – Universităţii – téren) „legionáriusoknak” nevezik, míg a félkatonai bányászseregeket a demokrácia védelmezőiként ünneplik. A volt politikai fogoly Corneliu Coposu alig néhány hónap alatt újra a „nép ellenségévé” válik. A Szekuritáté utódai által birtokolt „hír”-televíziókat üdvözlendő revelációs forrásokként dicsőítik, míg egy választott – de az „ő” értelmiségijei által egészen a kommunista rezsim bűnös és illegitim jellegűként történő hivatalos (és végre megtörtént) elítélésére „félretanácsolt” – elnök (Traian Băsescuról van szó – szerk. megj.) „gyűlöletes diktátorrá” válik, akit többször is meg kellett próbálni népszavazással leváltani.

Ezek a valóság tagadására irányuló megakampányok fejezik ki a legdrámaibb módon azt a kollektív skizofrén valóságot, melyben a napjainkat tengetjük. A három posztkommunista évtizedet gyakorlatilag igazságnak beállított hazugságokkal töltöttek meg, melyeket a társadalmi többség kritikátlanul ekként fogadott el, nemcsak azért, mert hiányzott a „neveltetése”, hanem azért is, mert a kommunista társadalmi mérnökösködés pokolian hatékonynak bizonyult. Mindazok, akik a nemzeti himnuszra hallgatva „felébredtek” a hazug propaganda pszichózisából, valóban felfogták a helyzetet, de csak azért, hogy a belső/külső száműzetést vagy a napjaikat megrövidítő depressziót válasszák.

A tényleges gulágon kívül nem lehet ennél szomorúbb emberi sors.

Hirdetés

A nemzedékem azt hitte, hogy a kór legyőzhető: hittünk a valódi demokratizálás erőforrásaiban, amely az ezzel kapcsolatos gyakorlatokba való beletanuláson, a megfelelő intézményeken és a nyugatosodás (EU/NATO) mimetikus hatásán alapszik. Kudarcunknak a ceauşiszta nemzeti-kommunizmusban van a forrása, amely elérte, hogy a románok ne akarjanak radikálisan szakítani a közelmúltjukkal: végső soron nem számít, hogy „jó” volt-e vagy „rossz”: a miénk volt.

Így gyökeresedtek meg olyan mítoszok, mint a „jó, hazafias Szekuritáté”, és így találhatták meg az

összes formális irányultsággal rendelkező pártok egy izolacionista, autarchikus, primitív, protokronista, nyíltan vagy diffúz módon nyugatellenes diskurzusban a közös nevezőjüket.

Az a sokakban kialakult érzés, hogy „visszatértünk a 90-es évek elejére”,

csak mazochista metaforája a stagnálás egyfajta művészetének, mely a tények által cáfolt állítás és a kifordítva értelmezett tények ördögi körén, vagyis magán a kommunizmus skizofréniás lényegén alapul.

Őszintén, engem már nem érdekelnek egyéni (vagy konceptuális) listák, amelyek célja – hipotetikusan – rögzíteni annak a masszív gonoszságnak az eredetét, amellyel szembesülünk, méghozzá éppen azért, mert nem vagyunk képesek megküzdeni vele. Ez egy lehengerlő gonoszság, amely – szokásjog révén – a második természetünkké vált. Az elsőt, az igaz emberét, aki az igazságot, a szépet és a jót keresi (bár mindig elpuskázza, hiszen az eredendő bűn ontikus hibáját örökli), már rég elvesztettük.

Hirdetés