A parlamentben és talán főleg azon kívül tovább folytatódnak a feszült viták arról a törvényről, mely a fekete-tengeri gázkitermelést fogja szabályozni. A fő téma: az adózás.

Bárki, aki már folytatott tárgyalásokat, akármilyen kis dologról, az tudja, hogy egyik fél sem mondja el a teljes igazságot és nem fedi fel teljesen a szándékait. A tárgyalófelek a hasznukat igyekeznek növelni, másrészt viszont legbelül elfogadják, hogy adott esetben akár kevésbé kedvező feltételekkel is megkötnék a deal-t.

E szemszögből nézve úgy tűnik, hogy

a fekete-tengeri földgáz kitermelése körül ezekben a hetekben kialakított légkör nagyrészt egy drámai színrevitel,

mellyel arra akarják rábírni a román hivatalosságokat, hogy vigyék le minél jobban az árat.

Egy dolog világos: a kitermelő cégek – főleg az Exxon és az OMV – iszonyatos előnnyel rendelkeznek a román állam képviselőivel szemben, hiszen ők jelentős diplomáciai és médiaerőket képesek mozgósítani a maguk érdekében, míg a többiek semmit sem tehetnek.

A kormány vagy az érintett bizottságok óvakodtak belpolitikai vitát gerjeszteni erről a témáról, attól félve, hogy az kontraproduktív lehet. Ráadásul

ők tényleg „magányosak”, abban az értelemben, hogy senki sincs, aki felszólalhatna a nevükben.

Ez a „magány” teljesen nyilvánvaló volt az amerikai küldöttek legutóbbi látogatásai során, akik egy olyan törvény mellett érveltek kitartóan és kertelés nélkül, mely teljes mértékben megfelel az olajipari cégek elvárásainak.

Még azoknak sem volt ellenvetésük az amerikai állásponttal szemben, akik nagyobb haszon megőrzését kérték a román államtól, attól tartva, nehogy azzal vádolják őket, hogy orosz érdekeket képviselnek.

Az „orosz fenyegetés” kitűnő kereskedelmi tárgyalási eszközzé vált, mely azonnal megszüntet bármilyen ellenvetést.

Jellemző, hogy a témával foglalkozó elemzők kizárólag a magyarokat bírálták,

holott nekik másodlagos szerepük van. Ám őket kockázat nélkül lehet bírálni és ráadásul mintha ők maguk is igyekeztek volna okokat szolgáltatni.

Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy Maroš Šefčovič energiaügyi európai biztos éppen azért érkezett hétfőn Bukarestbe, hogy ellensúlyozza a román hatóságoknak ezt a magányosságát és bizonyos garanciákat és kompenzációkat nyújtson nekik.

De üzenete elég kétértelmű volt. Az biztos, hogy nagyobb diplomatának bizonyult, mint a magyar hivatalosságok, (ld. Terhes Kristófot, az FGSZ CEO-ját, illetve Szijjártó Péter külügyminisztert), de végül nem biztos, hogy tényleg megadta a román félnek azt a támogatást, amelyre annak annyira szüksége lett volna.

Az Adevărul újságnak adott interjújából az derül ki, hogy az európai hivatalosságot inkább csak

a román gyanakvások kezelése érdekelte, továbbra is egy olajcégeknek elégtételt adó törvényért szállt síkra.

Csak a sorok között olvashatunk. A román hivatalosságok Magyarország azon szándékai miatti aggodalmuknak adtak hangot, hogy a saját területén tárolja a gázt és módosítsa a BRUA tervét, márpedig az európai biztos arról biztosította őket, hogy az eredeti tervet fogja támogatni.

Az azonban világos, hogy teljesen másodlagos lesz, ami Magyarországon történik. Ha a kitermelt gázt a vezetéken keresztül kedvezőtlen kereskedelmi feltételekkel szivattyúzzák majd Magyarországra, akkor már nem számít, hogy mi történik vele azután.

Az európai biztos lényegében véve azt a benyomást keltette, hogy a kitermelés gyors engedélyezésére sarkallja a románokat, azzal az ígérettel, hogy a jövőben olyan hazai gázvezeték-hálózathoz nyújt majd támogatást, mely növeli majd stratégiai jelentőségüket: „Persze, azt megígérhetem, hogy az Európai Bizottság részéről mindent meg fogunk tenni, hogy segítsünk önöknek az infrastruktúra kiépítésében. Nem csak a BRUA-szakaszról van szó, de az összes többi interkonnektorról is, melyekre Bulgáriában, Magyarországon szükség van annak bebiztosításához, hogy Románia beruházásait a Fekete-tengeren és BRUA-ban a szomszédos országokbeli szükséges beruházások egészítsék ki” (Adevărul).

A román politika végső soron továbbra is magára maradt.

Meddig merészkedhet majd el és hol a realista határ? Mi számít blöffnek és mi az objektív korlát?

És végső soron, ki határozza meg az „energetikai biztonságot” és kinek a hasznára? Hiszen egyértelmű, hogy a fekete-tengeri gáz esetében a sűrűn emlegetett „energetikai biztonság” olyan nem-kereskedelmi jellegű aspektus, mely túlzott módon próbál meg befolyásolni egy kereskedelmi tranzakciót.

A németeket, például, mindenki határozottan igyekszik lebeszélni arról, hogy Oroszországból importáljanak olcsó gázt (Északi Áramlat 2), hiszen ez állítólag ellentétes lenne a „biztonság” eszméjével, és a románoktól ugyanilyen logika mentén kérik kitartóan, hogy elégedjenek meg alacsonyabb díjakkal és exportálják az egész termelést.

Románia számára az az igazi politikai kérdés (és ugyanakkor érettsége vizsgája), hogy saját maga határozza meg, mit jelent számára az „energetikai biztonság” és aztán ettől függően hozzon meg egy döntést.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.