Oszd fel és uralkodj
Szerző: Paul Moldovan
2018. június 13. szerda, 13:06
Alapos elemzés arról, hogy mennyi mindent oldana meg a régiósítás... és hogy miért fáznak tőle a román kormányok.

Mi a kontextus?

Egy sor, a közbeszédben az utóbbi időben megjelent esemény, hír késztetett ennek a cikknek a megírására. Egy részük frissebb, mások régebbiek, de mind azzal kapcsolatos, ahogy a közigazgatás a helyi ügyeket kezeli, különösen a falvak helyi közigazgatása.

Megjelent a Világbank A kevésbé fejlett régiók újragondolása (Rethinking Lagging Regions) című tanulmánya a régiók közötti fejlődési különbségekről és az ezek csökkentését szolgáló lehetséges lépésekről. Ebben a tanulmányban, természetesen, Románia is szerepel, az itteni helyzet pedig olyan, amilyennek a legtöbben nagyjából ismertük:

az ország nyugati régiói közelebb állnak az EU-hoz, míg a többi, a keletiek és a déliek gazdasági és társadalmi szempontból nagyon lemaradtak.

Ezen kívül megjelent egy másik jelentés is, melyet a Raiffeisen Bank készített az Országos Statisztikai Intézetnél (INS), az EUROSTAT-nél és más szakintézményeknél elérhető statisztikai adatok alapján. Ebben számos kérdés merül fel a közpénzügyek fenntarthatóságával kapcsolatosan a jelenlegi konstrukcióban, a közalkalmazottak fejezeténél tapasztalható magas kiadásokkal – ahol egyaránt nő az alkalmazottak száma és a bérszínvonal is, valamint a beruházások alacsony szintjével, amely GDP-arányosan az utóbbi 13 év legalacsonyabbika.

Még hozzátehetnénk ezekhez néhány régebbi eseményt és hírt:

* A Képviselőház és a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökének nyilatkozatai, melyekben rendreutasította a decentralizálást ellenző minisztereket. Véleménye szerint a decentralizálási folyamat már nem tűr halasztást. Azóta semmilyen további lépést, konkrét cselekedetet sem tapasztaltam.

* Egyes polgármesterek számításai szerint nagyjából 20-30 százalékkal csökkentek a helyi költségvetésekben a beruházásokra szánt összegek a jövedelemadó 16-ról 10 százalékra csökkentésének és e lépésnek a helyi és megyei tanácsok rendelkezésére álló összegekre gyakorolt hatásának következményeként. A legfejlettebb megyei jogú városok polgármesterei elsőkként jelezték a gondot, Bukarest polgármesterével az élen. Emil Boc Kolozsvárról, Ilie Bolojan Nagyváradról fejezte ki az új pénzügyi politikákkal szembeni elégedetlenségét (ld. itt).

* A Botoşani megyei Dimăcheni község polgármestere múlt év végén nyilatkozott a sajtónak, (aztán sokan mások követték), amikor is azt állította, hogy

kénytelen lesz „bezárni a polgármesteri hivatalt”, ha nem kap pénzt a központi költségvetésből.

Ennek oka az, hogy a közpénzből fizetett alkalmazottak bérezéséről szóló 153/2017. sz. kerettörvény elfogadásának következtében Dimăcheni község Polgármesteri Hivatalában 6.000 lej lett az átlagbér. Ennek kifizetéséhez a polgármesternek hozzá kellett nyúlnia ahhoz az összeghez, amelyből 3 nagymélységű kutat kellett volna megfúratniuk, vagyis a 2017-re tervezett egyedüli beruházásoktól kellett elvonni a pénzt (ld. itt). Ezután tovább sokasodtak a példák, egyre több polgármester figyelmeztetett arra, hogy 2017 végére nem marad pénzük a bérek kifizetésére. A kormány válaszképpen megvonta a vállát, tekintettel arra, hogy a Románia által az Európai Unióval szemben vállalt kötelezettségek értelmében 3 százalék alatt kellett tartani a költségvetési hiányt.

Mindezekre az eseményekre és nyilatkozatokra úgy került sor, hogy az utóbbi években már lezajlott egy sor vita egy új közigazgatási-területi rendezési modell romániai létrehozásának és megvalósításának időszerűségéről/szükségességéről.

Mi a véleményem a jelenlegi helyzet okairól és hatásairól?

A gazdaság helyzetének erősödéseket és gyengüléseket tartalmazó ingadozó alakulásán kívül, melyek hatással vannak az országos és a helyi költségvetésekre, a jelenlegi helyzetnek strukturális, elsősorban Románia közigazgatási-területi rendezési modelljével összefüggésben lévő okai is vannak.

Jelenleg nem kevesebb, mint 2.861 község, 217 város és 103 megyei jogú város van (az Országos Statisztikai Intézet adatai szerint), melyek egy – kis módosításoktól eltekintve – 1968 óta hatályos törvényen alapulnak. A községek száma 1990-hez képest 6 százalékkal, a városoké 6 százalékkal, a megyei jogú városoké pedig 84 százalékkal nőtt. Miközben a lakosság száma 1990-től 2015-ig nagyjából 14 százalékkal csökkent, szintén az INS adatai szerint. Politikai okok és kormányzati szintű komoly elemzések hiánya vagy semmibe vétele vezetett a községekké vált falvak (mint például Dimăcheni község esetében 2003-ban), a városok és megyei jogú városok számának megnövekedéséhez.

A jelenlegi túlzott széttöredezettség a közigazgatási-területi egységek többségének krónikus és erősödő finanszírozhatatlanságát váltotta ki,

különösen a falvak szintjén. Ezek többsége a központi és a megyei tanácsi költségvetéstől függ. Az Expert Forum egyik 2013-as jelentése (13. oldal) arra mutatott rá, hogy e községek és városok nagyjából 25 százaléka képtelen saját forrásokból és a jövedelemadóból a települést megillető részből finanszírozni saját működtető apparátusát. Sőt, ezek 24 százaléka esetében a személyzeti kiadás kétszerese volt a fent említett jövedelemforrások értékének. Ez a helyzet minden valószínűség szerint tovább súlyosbodott annak a törvénynek a tavalyi elfogadását követően, mely a helyi tanácsokra bízza a bérkeret kérdését.

A források kiutalásának átpolitizáltsága szintén jelentős oka

a régiók, megyék, városok és községek közötti jelenlegi jelentős fejlettségbeli különbségeknek. A kormányon lévő pártból/pártokból származó vezetőségekkel rendelkező polgármesteri hivatalok és megyei tanácsok több pénzt kapnak, míg az ellenzéki pártokból származók nyilvánvalóan kevesebbet. Számos tanulmány elemzi a politikai klientúrarendszer és az olyan kormányzati források szétosztásának kérdését, mint amilyen az Országos Helyi Fejlesztési Program (PNDL), a Környezetvédelmi Alap, a Kormány Tartalékalapja és más hasonlók.

Központi és helyi szintű közigazgatási alkalmatlanság.

Itt egyaránt utalok általában véve a közigazgatási alkalmasság – emberi, anyagi erőforrások és az ehhez tartozó működési mechanizmus (közügyek kezelése, törvények és működtetési eljárások) – hiányára, és főleg a közigazgatás krónikus alkalmatlanságára, hogy hatékonyan kezelje a visszatérítendő alapokból származó forrásokat, mind az általános menedzsment, az Európai Alapok Minisztériuma szintjén, mind a fejlesztési alapok közvetlen haszonélvezőjeként.

A legrelevánsabb példák között van a Közúti Infrastruktúrát Kezelő Nemzeti Vállalat (CNAIR), mely az országos autópálya-, gyorsforgalmi- és országút-hálózat fejlesztésére képtelen felhasználni a Nagy Infrastruktúrára vonatkozó Operatív Program összegeit. Következésképpen jelen pillanatig nagyjából 980 millió eurót volt képes lehívni a 2014–2020-as időszakra biztosított 5,1 milliárdból. 2018-ban vagyunk és rendkívül kevés projekt elég előrehaladott ahhoz, hogy bekerüljön a megvalósíthatók közé. A 2007–2013-as költségvetési időszakban

nagyjából 1 milliárd eurót kellett visszaadnunk a Közlekedési Operatív Programból.

És a példákat tovább lehetne folytatni a Környezeti Operatív Program, a Versenyképességi Operatív Program és más hasonlók esetében.

A Regionális Operatív Program egy másik releváns példa. Ezt nagyrészt központosítva kezelik, holott a regionális kiegyenlítés a célja, így központi szinten határozzák meg az elsődlegesen elindított finanszírozási irányvonalakat, az elindítási menetrendeket és az eljárásokat. A 8 régió regionális fejlesztési tanácsainak korlátozott szerepük van.

Miként tudjuk egyszerűen számszerűsíteni ezeket a hazai közigazgatási-területi egységek közötti fejlettségi különbségeket? Nos, például az egy főre eső GDP 2015-ben 41 százalékkal volt magasabb a Nyugat régióban (kihagytam a Bukarest–Ilfov térséget, mert mintha más pályán játszana a maga több mint 85 ezer lej/fő értékével), mint az ország legszegényebb régiójában, az Északkeletiben. Hasonlóképpen jelentős különbségek vannak az ugyanazon megyén belüli közigazgatási egységek között. Ezek a különbségek a biztosított szolgáltatások minőségében (vagy hiányában) érzékeltetik a hatásukat és évről évre növekednek.

Egy főre eső GDP régiók szerint (lejben) 2015-ben (balról jobbra: Nyugat, Közép, Északnyugat, Délkelet, Dél–Munténia, Délnyugat–Olténia, Északkelet)

Hogyan jártak el mások?

Ilyen körülmények között talán hasznos lenne egy összehasonlítás a szomszédos országokkal, vagy azokkal a fejlettebbekkel, melyek teljesítménye felé törekszünk.

Albánia, például, melyhez gyakran lekezelően viszonyulunk, nemzetközi támogatással már 2014-ben sikerült kidolgoznia egy új helyi közigazgatásról szóló törvényt, és többek között egy új területszervezési modellt is elfogadott.

1992 után, akikor elfogadták a posztkommunista közigazgatási-területi rendezési törvényeket, az albán területet 65 törvényhatósági joggal felruházott településre és 309 községre osztották elsődleges közigazgatási-területi szintként, és 12 regionális tanácsra (a helyi közigazgatás második szintje). A közigazgatási-területi reformkezdeményezés kontextusában elkészített elemzések arra a következtetésre jutottak, hogy ezeknek az egységeknek a 48 százaléka, melyek az ország lakosságának a 17 százalékát képviselték, 5.000 lakónál kisebb közösségekből áll.

A közigazgatási-területi szervezésről szóló, 2014-ben elfogadott és 2015-től hatályos új törvények 61 új törvényhatósági joggal felruházott településre (a korábbi reform 373 törvényhatósági joggal felruházott települése és községe után) és 12 régióra osztották a területet. Gyakorlatilag a helyi közigazgatás megerősítésére került sor, egyetlen új egységbe olvasztva 8-9 korábbi közigazgatási-területi egységet.

Lengyelország, melynek modelljét Románia követni szeretné, az 1998-as reformmal vezette be közigazgatási szintként a régiót (vagy hivatalos nevén a vajdaságot), a 2004-es EU-csatlakozás után pedig ezt a közigazgatási-területi egységet használta a vissza nem térítendő alapok tervezésére és hatékony felhasználására. Ezáltal a fejlesztési elsődlegességek közül sokat azok jelölték ki, akik a legjobban ismerték az igényeket, az európai pénzeket pedig sokkal hatékonyabban használták fel a helyi fejlesztés támogatására. Az eredmény? A Románia lakosságánál kétszer népesebb, 40 milliós Lengyelország GDP-je nagyjából háromszor nagyobb, mint a mienk.

Görögország. Bár néhány évvel a görög válság előtt kezdődött el, a (Kallikratisz-reform néven ismert) közigazgatási-területi reformot a válság kirobbanása felgyorsította és 2011-től kezdődött meg a végrehajtása. Ennek nyomán a törvényhatósági joggal felruházott települések számát 1.034-ről 325-re csökkentették és szintén megszüntettek 54 úgynevezett prefektúrát, melyeket 13 régióval váltottak fel.

Dánia. Bár magas fejlettségi szinttel rendelkezik, az Európai Unió államaik közül 2016-ban az első helyet foglalta el a Világbank kormányzati hatékonyságra vonatkozó rangsorában (az EU-ban Románia az utolsó ebben a rangsorban), 2007-ben nagyszabású közigazgatási-területi reformot hajtott végre. Ennek nyomán 271-ről 98-ra csökkent a törvényhatósági joggal felruházott települések száma, a román terminológia szerinti 15 „megyét” pedig 5 nagyobb régióval váltották fel.

Mit tettünk mi ezen a téren?

A romániai politikai osztálynak – Albániával és Lengyelországgal ellentétben – még a közigazgatási-területi reformról szóló viták szintjéig sem sikerült eljutnia, még kevésbé valamilyen konkrét javaslatig, vagy egy sor megoldásig. Úgy emlékszem, hogy 2013-ig még egy Fejlesztési Minisztérium által meghirdetett közbeszerzési eljárás is volt a közigazgatási-területi átszervezési folyamat megalapozását szolgáló elemzési szolgáltatások megrendelésére. Az eljárást megsemmisítették, miután – elég furcsa módon – az összes jelentkezőt kizárták.

Röviddel később egy mindenki által bírált és intenzíven vitatott decentralizálási törvényjavaslat került a közvélemény elé. Az sem volt hosszú életű. Ezért Románia megmaradt az 1968-as területi és közigazgatási felosztásnál, a 8 fejlesztési régió 1998-as megjelenését nem számolva, amelyek nem rendelkeznek jogi személyiséggel, vagy közigazgatási szinttel.

Bár nyilvánvaló, hogy a jelenlegi közigazgatási-területi szervezési modell már semmilyen közigazgatási vagy pénzügyi hatékonyságot sem képvisel, a román közigazgatás és politika működési módja megakadályozott bármilyen valós vitát. Miért?

A „hagyományos” román pártok többsége a választási kampányokban a helyi választottak intenzív tevékenységére alapozza a választási sikereiket.

Ez utóbbiak pedig a pártjuk vezetői iránti lojalitásuktól és elkötelezettségüktől függően részesülnek jelentős kormányzati és megyei szintű pénzügyi „serkentőkben”.

Ennek ellenére a közigazgatási reformra vonatkozó összes programatikus és stratégiai dokumentum a célok között szerepelteti a decentralizálás bővítését és a helyi autonómia növelését. Valójában az eredmények egyáltalán nem bátorítóak, bár történtek lépések az ilyenfajta célok elérése érdekében. Ennek megfelelően a helyi közigazgatás számára továbbra is az áfá-ból és a jövedelemadóból származó részesedés és az állami költségvetésből kapott támogatások jelentik a fő jövedelemforrásokat. Az európai pénzek esetében is hasonló a helyzet. A temesvári, bákói (Bacău), suceavai, kolozsvári elkerülő utak – például – és sok más hasonló beruházás a Közlekedési Minisztérium döntésére és finanszírozására vár, holott  ezek a kedvező gazdasági kontextusban és földrajzi helyzetben lévő megyei jogú városok és községek (mint például az ország nyugati részén lévők, illetve Bukarest, Konstanca) jelentős összegeket hajtanak be telek- és épületadó formájában, ezáltal egészítve ki a központi szintről érkező összegeket, melyeket aztán beruházásokra használnak fel. De még itt is visszalépések történtek a jövedelemadó 16-ról 10 százalékra csökkentésével, ahogy arra fentebb már rámutattam.

Mit tehetünk?

A legutóbbi közigazgatási-területi reform után 50 évvel (nem hiszem, hogy reformnak lehetne tekinteni a 8 fejlesztési régió 2004-es létrehozását), csaknem 29 évvel az 1989. decemberi forradalom és 11 évvel az EU-csatlakozás után azt hiszem, elég érv szól amellett, hogy a politikai nyilatkozatok szintjéről tovább kell lépni a komoly elemzés, a viták és a konkrét cselekedetek szakasza felé. Ennek a következő reformjavaslatok állhatnának a középpontjában, melyek közül sokat egyaránt felvetettek már politikusok és szakértők is:

A közigazgatási-területi egységek összevonása,

különösen az 5 ezer fő alatti népességű községek esetében. Ez csökkentené a működési költségeiket és az alkalmazottak számának növelésével és a jóval nagyobb pénzügyi forrásokkal növelné intézményi képességüket. Ezen kívül egy másik hatás a nagyobb pénzlehívási képesség lenne, amellyel az infrastruktúrába és szolgáltatásba való beruházást lehetne támogatni.

A megyék felszámolása vagy közigazgatási szintként való megtartása

a közigazgatási szinti jelleggel rendelkező régió bevezetésével, mely döntéshozó és végrehajtó szervekkel, saját költségvetéssel rendelkezne, hatáskörök és források központi szintről történő egyértelmű átadásával.

A vissza nem térítendő európai pénzalapoknak az Európai Bizottságon belüli struktúrákkal folyó tervezésekkel és tárgyalásokkal kapcsolatos hatáskörök egy részének átadása a régióknak. Ez csökkentené a kormány és a minisztériumok vagy az alájuk rendelt cégek „jóindulatától” való függést,

a döntést és az elsődlegességek kijelölését közelebb vinné az érintettekhez,

csökkentené a román közszolgáltatásokra jellemző különféle közigazgatási formaságokra fordított időt.

Azt hiszem, már nem tűr halasztást az áttérés az egy helyben toporgás és a mesék szakaszáról a cselekvésére, tekintettel a helyi hatóságok, különösen a községek közügyek kezelésével kapcsolatos intézményi és pénzügyi képességére. Annál is inkább, mivel ezek többsége – az egyre nagyobb finanszírozási igények mellett – masszív elnéptelenedésben szenved, vagyis helyi szinten csökken az alkalmazottak és ebből következően az adófizetők száma.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/26953
Naná, hogy ezért is feljelentette a fürdővárost.
Vagyis az tisztelt országvezetés jól megszívatta drága, de annál trébb ünnepléssel, cserébe adott neki ingyenkaját.
Sorra kerülik el az országot a legnagyobb járműipari társaságok.
A hatalom a nép orra alá dugja a trikolórt, és onnan tilos másról beszélni. Sabin Gherman írása.
Bepillantottunk a jövőbe, ami már a jelen: mesterséges intelligenciával és robotokkal élünk együtt. Vérkomoly kérdésekkel játszottunk el az idei Kommunikációs Napokon.
Nem nagyon tudni, honnan lesz tízmilliárd euró helyi beruházásokra, amikor az idei utolsó nyugdíjakat a kormány tartalékalapjából fizetik ki.
Ez pedig édeskevés, már ha közoktatási stratégiáról beszélünk és nem újramelegített vitákról, véli Mircea Miclea, volt oktatási miniszter.
Na jó, ellenzéki megrendelésre készült, de azért olyan nagyot nem tévedhet.
Az emberi jogok világnapján történt. Vagyis hétfőn. Amikor a közleményírók is agyhalottak.
Amikor a románok is kiakadnak a saját túlhabzó nacionál-hisztériájuk kapcsán. Persze, anélkül, hogy elismernék: Erdélyt valóban elcsatolták.
Tudta, hogy Hobo ma is középiskolai történelemtanár lenne, ha nem alapít hobbizenekart? És hogy Deák Bill Gyulát zenésztársai csak Dukátnak becézték, pusztán anyagi okok miatt? A 73 éves Kossuth-díjas művész életpályájáról vallott.
Megkávéztatják a fáradt sofőröket az ünnepek alatt a magyar és román rendőrök.
Egyszerű matematika az egész: 210 ezer autóra alig 50 ezer parkolóhely jut.