Luxemburgi Zsigmond/Sigismund de Luxemburg/Sigismund von Luxemburg király 1412-ben latin nyelvű levelet küldött XXIII. János pápának. E levél szövege megtalálható a Hurmuzaki gyűjteményben, vagy az Archiv de Vereins für Siebenbürgische Landeskundeban (Erdély Haza Megismeréséért Egyesület Irattára).

A király ebben a levélben a Magyarország királyai által a magyar, szász, székely és vlach (román) nemeseknek adott számos szabadságjogról is ír. Mely szabadságjogok 1437. július 6-án, a magyar-román-szász lázadók nemeseivel kötött első megállapodás szövegében is megjelennek, nagyon érdekes stílusban… „universitas regnicolarum Hungarorum et Valachorum huius partis Transsylvaniae”.

Vagyis

a vlachok 1412-ben és 1437-ben is kiváltságos csoportként, a hatalomgyakorlásban résztvevő politikai közösségként jelennek meg.

Igen, igen, azok az ortodox vlachok, több mint 400 évvel a magyar királyság megalakulása után…

A két momentum közötti árnyalati, de lényeges különbség az, hogy a románokat maga Magyarország királya tekinti az 1412-es levélben kiváltságos rendnek a nemesek, a szászok és székelyek mellett, az 1437-ben Cluj-Mănăşturon, magyarul Kolozsmonostoron, szász tájszólásban Appesdorfban, németül Abtsdorfban aláírt szerződéssel ellentétben, amikor a magyar és a román parasztok rövid időre érvényesítették akaratukat…

Ezeket a szabadságjogokat nem Zsigmond adja, hanem a régmúltból, Magyarország régi királyaitól (divi et katholici reges Hungariae) származnak.

Erdélynek tehát négy, többé vagy kevésbé kiváltságos hagyományos rendje volt.

Ezek közül csak egyetlen egy képviselte a nemeseket, nevezetesen a magyar nemeseket, mely rend aztán fokozatosan a vlach, szász, szláv nemeseket is magába foglalta, főleg Erdély fejedelemmé válása után.

A vlachok (románok), akiket az ortodox felekezethez tartozás is hátrányosan érintett, melyet egy apostoli királyságban, majd egy 4 elfogadott felekezetű fejedelemségben – ahol az ortodoxia csak megtűrt volt – szakadárnak tekintettek, fokozatosan elvesztették rendi minőségünket (vagy nem tudták teljesen kiteljesíteni a fejlődésüket), legalábbis az erdélyi románoknak a római egyházzal való 1700-as egyesüléséig.

Kivételek is voltak, például Máramarosban, Kővár, Belényes, Hátszeg, Fogaras környékén és a Hegyvidéki Bánátban, ahol a románok egyértelműen többségben voltak és – bizonyos feltételekkel – megőrizhették rendi kiváltságaikat.

De nagyjából háromszáz-négyszáz évig

minden további nélkül rendelkeztek ezzel a minőséggel a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség szintjén.

Fontos megjegyezni: a románok által a modern korszak kezdetétől folytatott teljes politikai harc azért folyt, hogy „visszakerüljenek” ebbe a – mondjuk úgy – „íratlan erdélyi alkotmányba”, amely egy igazi erdélyi konföderacionalizmus bizonyítéka.

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a jogállás elvesztése csak a középkori erdélyi állam csúcsszintjén következett be, a vlachok/románok helyi szinten megőrizték „elfogadott közösségi” állapotukat. Bizonyíték: mindazok a helyi konszociatív rendszerek, melyekben a románok csoportként vettek részt, saját fenntartott helyekkel a korabeli „helyi tanácsokban” és azzal a joggal, hogy felváltva választhattak polgármestert. Erre sok példa van: Vajdahunyad, Hátszeg, Fogaras és más városok, de több száz vegyes falu is…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.