Szimbolikus térfoglalás a torockói Székelykőn | Fotók: Szabó Tünde
Édes Erdély, hol vagyunk?
szabot
2018. május 25. péntek, 04:07
Mindegyik érdekelt félnek volt autonómiaterve Erdélyre, de végül az döntött, hogy kinek volt itt a hadserege a második világháború végén.
Még nem láttunk olyan sok magyar-román országhatárt, mint amennyit Romsics Ignác mutatott be szerda este Az autonómia igézete és a párizsi békeszerződés című előadásában. A Széchenyi-díjas történész, akadémikus azokról a rendezési tervekről beszélt, amelyek felmerültek a második világháború közben és végén: mindegyik hadviselő fél tervezgette, hogyan nézzen ki Európa, ha végre elhallgatnak a fegyverek.
 
Romsics gyakori vendég Kolozsváron és az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában, amely rendszeresen helyet biztosít Az erdélyi magyarság 100 éve sorozat kolozsvári előadásai számára. A nagyváradi Szacsvay Akadémia kezdeményezésére a sorozatban szakemberek mutatják be az erdélyi magyarság romániai sorsforulóit Erdély hat városában. 
 
Az EME előadóterme májusban is szűknek és egyre melegebbnek bizonyult, a közönség mégis meg tudott feledkezni a szaunaélményről, miközben Romsics tanár úr azt elevenítette fel, milyen elképzelések és politikai lépések nyomán szilárdult meg Magyarország és Románia határa, milyen verziókra volt vagy lehetett volna esély, 
 

mielőtt Párizsban aláírták a békeszerződéseket 1947. február 10-én. 

Kiderült az is, hogy azok, akik méltányosabb határrendezésen gondolkodtak, Székelyföld számára is valamilyen szintű autonómiát tartottak kívánatosnak.
 
Az előzményekben a történész egészen a trianoni békeszerződésig ment vissza, amellyel Magyarország elveszítette területeinek kétharmadát. Az elveszített területeken több mint három millió magyar nemzetiségű személy élt. Ezért is a magyar politikának és külpolitikának a trianoni határok revíziója volt a fő célja.
 
A revízió négy lépésben történt meg 1938 és 1941 között:
  1. az első bécsi döntéssel, 1938 novemberében Felvidék egy része, 12 ezer négyzetkilométer került vissza Magyarországhoz;
  2. 1939 márciusában Magyarország annektálta Kárpátalját;
  3. a második bécsi döntéssel, 1940 szeptemberében Észak-Erdélyt, 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza Magyarország;
  4. 1941 áprilisában pedig a Jugoszláviába benyomuló német hadsereg nyomában elfoglalta Délvidék egy részét: Bácskát, a Muraközt, a Muravidéket, összesen 11 600 négyzetkilométert.
A visszakapott, visszafoglalt területeket Kárpátalja kivételével döntő mértékben magyarok lakták, a magyarországi statiszkák szerint abszolút többségben (Felvidéket több mint 80, Észak-Erdélyt több mint 50 százalékban), a trianoni utódállamok népszámlálásai szerint is legalább relatív többségben.
 
Magyarország a bécsi döntések és annektálások után
 
A kép forrása a Wikipédia
 
A második világháborúban az volt a kérdés, mit kell tennie a magyar politikának azért, hogy ezek a területek részben vagy egészben Magyarországnál maradhassanak. 
 

A magyar politika ebben a kérdésben is megosztott volt, 

az álláspontok a Mindent vissza! elvétől, a Szent Istváni magyar birodalom helyreállításától az etnikai elvű határmódosításig tartó, széles skálán mozogtak.
 
A történész az előbbire Márai Sándor egy 1942-es röpiratát hozta példának, ahol az író amellett száll síkra, hogy a sok nemzetiségű Szent István-i állameszme és a háború teremtette helyzet a magyarságot vezető szerepre jelölte ki a Duna-medencében; az utóbbira pedig Bibó Istvánnak egy 1942-43. között keletkezett írását, amely szerint „ahol magyarok laknak, ott van Magyarország”, de fölényt biztosító előjoga nincs, egyike a kelet-európai népeknek. Magyarok pedig döntő módon a trianoni határok mentén éltek, ezekkel a területekkel lehet korrigálni a trianoni döntést, de illúziónak tartotta azt, hogy Magyarország a háború után más nemzetiségek által lakott területeket is megtarthasson.
 
A magyar külügyminisztérium szakértői is gondokodtak a háború utáni határrendezésről. A politikai osztály vezetője, Szegedy-Maszák Aladár javaslatát az akkori miniszterelnök, Kállay Miklós is jóváhagyta, és ezt küldték magyar álláspontként a brit külügyminisztériumba 1943-ban.
 
Szegedy-Maszák Aladár határrendezési javaslata
 
A javaslat szerint a határmenti területek mellett Magyarországhoz tartozna a Bánság is részben a kevert lakosság miatt, részben azért, mert nyersanyagban gazdag volt, Magyarországnak szüksége volt a petrozsényi szénbányákra és az ott kiépülő nehézipari komplexumra.
 
Nem kéri közvetlenül a többi terület visszacsatolását, de javasolja a memorandum, hogy a szlovákok föderatív keretben csatlakozhatnának, Erdély kantonális terület vagy önálló állam lehetne, esetleg perszonálunióban Magyarországgal, Délvidéken pedig területmegosztást javasol.
 
Erre a kelet-európai ügyekkel megbízott brit tisztviselő azt válaszolta, hogy ha a magyarok azt gondolják, hogy ez az elképzelés a jövőre nézve alapul szolgálhat a háború után, akkor még sokat kell tanulniuk – mutatott rá Romsics Ignác a magyar vágyak és a nagyhatalmi elképzelések közötti különbségre.
 
Bajcsy-Zsilinszky Endre is úgy képzelte 1943-ban, hogy a háború után Erdélyt kantonizálni kell és teljes egészében Magyarországhoz csatolni.
 

Mit szerettek volna a románok?

Ion Antonescu marsall minden helyzetben – akár Hitlerrel, akár a minisztereivel, történészekkel vagy egyetemistákkal beszélt – azt mondta, hogy a második bécsi döntést Románia nem fogadja el véglegesként, és egész Erdélynek Romániához kell tartoznia.
 
Egyik tanácsadója, Sabin Manuilă, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója viszont úgy gondolta, hogy a partiumi sáv visszaadható Magyarországnak, az erdélyi magyarok egy részét oda kell telepíteni, a másik részét pedig Bácskába, illetve a székelyeket Kárpátaljára. 
 
A lakosság áttelepítése akkor nem számított annyira ördögtől valónak, mint ahogy ma tekintünk rá, jegyezte meg Romsics Ignác. Az etnikai konfliktusok rendezésének olyan módja volt, amelyet mindegyik hatalom elfogadott vagy épp gyakorolt is. Megítélése inkább azon múlt, hogy rendezetlen kitoloncolásként vagy nemzetközi felügyelet alatt, vagyonjogi kérdések rendezésével zajlik-e.
 
Romsics Ignác kolozsvári közönsége
 
A kolozsvári közönség nagyon figyel | Előadásfotók: Szabó Tünde
 
A nagyváradi származású kommunista vezető, az akkor Moszkvában tartózkodó Walter Roman az egymást kizáró magyar és román álláspontra való tekintettel úgy vélte, hosszú távon a független Erdély a megoldás a Tiszától a Kárpátokig, amelynek határait a győztes nagyhatalmak garantálják.
 
Bánffy Miklós a magyar kormány megbízásából 1942-43-ban tárgyalásokat folytatott mind a román kormánnyal, mind a háború alatti polgári-liberális ellenzék vezetőjével, Iuliu Maniuval arról, hogyan lehetne a háborút lerövidíteni és konszenzusos megoldást találni Erdély kérdésére. Bánffy azt javasolta, hagyják a dolgot függőben, bízzák a nagyhatalmakra, de próbáljanak meg együtt kiugrani a háborúból, hogy egyik ország területe se váljon nagyobb pusztulással járó hadszíntérré.
 
Maniu azonban kitérő válaszokat adott, mert Romsics szerint jobban informált volt, Benešen keresztül megtudta, hogy a szovjetek hajlanak arra, hogy Románia egész Erdélyt megkapja. Érzékeltette Bánffyval, hogy román szemszögből Erdély nem tárgyalási alap, ha majd Romániához fog tartozni, akkor lehet tárgyalni.
 

A nyugati szövetségesek föderációban gondolkodtak

Amerikában 1941-től, Nagy-Britanniában 1942-től békeelőkészítő bizottságok működtek, amelyekben politikusok, történészek, közgazdászok, földrajzosok gondolkodtak és vitatkoztak azon, hogyan lehetne a háború után stabil Európát létrehozni, amely az ő érdekeiknek is megfelel. Kiindulópontjuk az volt, hogy Európát a háború után egységesíteni kellene valamilyen laza föderatív szerkezetben úgy, hogy lenne egy északi, egy nyugat-európai és egy kelet-európai egysége. 
 
Az Európai Unió gondolata egyáltalán nem második világháború utáni gondolat, jelezte a történész, a háború során maguk a németek is egységes, általuk irányított Európában gondolkodtak. A nyugati szövetségesek is világosan látták, hogy a körvonalazódó globális versenyben az európai országok külön-külön versenyképtelenek lesznek, és csak akkor tudnak fellépni a világpiacon és a világpolitikában, ha létre tudnak hozni valamilyen egységet.
 
Ezen belül a kelet-európai egységet azért tartották különösen fontosnak, mert úgy látták, hogy a két világháború között a demokrácia ezekben az országokban gyenge lábakon állt. Egy működő demokráciához prosperáló gazdaság kell, ahhoz pedig jelentős belső piac szükséges, amely lehetővé teszi a fejlesztést, innovációt. Fontos eszköznek gondolták a föderációt ahhoz is, hogy kezelje, enyhítse a kelet-európai etnikai konfliktusokat: ha ezek az országok gazdaságilag és politikailag barátok, akkor nem olyan nagy gond, hogy épp hova tartozik pár falu vagy város.
 

Sokat gondolkodtak, hol húzzák meg ennek a kelet-európai föderációnak a határait. 

Érzékelték, hogy a Baltikumot vagy Lengyelországot nem sok minden köti össze Görögországgal, márpedig egy föderatív szerkezet is csak egy belső kohéziós erő alapján tud működni. Egy összetákolt szerkezet válsághelyzetben azonnal szétesik. Felmerült ezért, hogy Kelet-Európán belül is legyen egy északi és egy déli egység, a háború alatti lengyel és csehszlovák emigráció alá is írt egy ilyen vámuniós egyezményt, amely később politikai unióvá fejlődhetett volna. Ugyanilyen egyezményt írt alá 1943-ban az emigráns jugoszláv és görög kormány is.
 
Magyarország és Ausztria viszont egyaránt kilógott a Baltikumból és a Balkánból is, ezért felmerült egy harmadik, dunai egység ötlete is, amely Churchillnek különösen tetszett. De érzékelték a problémákat is: hogyan fér meg ebben az ortodox román oldal a katolikus Ausztriával és a vallásilag megosztott Magyarországgal? Arra jutottak, amire később Samuel Huntington is: Európában a kulturális választóvonal a nyugati és a keleti kereszténység között húzódik, amely viszont egyáltalán nem felel meg a politikai határoknak.
 
Az amerikai békeelőkészítő bizottság javaslata szerint a 103 000 négyzetkilométeres Erdélyből túl sok az, amit Magyarország kapott a második bécsi döntéssel, és túl kevés benne a magyarok aránya (az 1930-as román népszámlálás adatai alapján dolgoztak, amely szerint mindössze 39%). A partiumi vonalon viszont több mint 50%  volt a magyarok aránya, és a határmenténél kicsivel szélesebb sávra vonatkozóan ajánlották, hogy maradjon Magyarország része az észak-déli vasútvonallal együtt. Javaslatukat azzal egészítették ki, hogy Székelyföldnek autonómiát kell adni.
 
 
A bizottság rendezési tervei | A kép forrása a tankonyvtar.hu
 
Szakértőik érezték, hogy ez sem lesz kielégítő megoldás, sőt a székelyföldi autonómia létrehozására sincs garancia, és felmerült a köreikben, hogy
 

független Erdélyt kellene létrehozni,

10-15 éves nemzetközi felügyelet alatt, és ez a független Erdély csatlakozhatna a föderatív egységekhez. Hiszen a maga 103 000 négyzetkilométerével nagyobb, mint a trianoni Magyarország vagy a három balti ország együttvéve. 1943-ban a britek is úgy látták, Erdély etnikailag annyira komplex, hogy az egyetlen tartós megoldás a független Erdély visszaállítása lenne.
 
Ha nem sikerül Erdély kérdését megoldani akár autonómiával, akár magyar és román zónákra osztással, amelyet széleskörű lakosságcsere követne, akkor lehetetlen eltüntetni a magyar revizionizmus rémét – írta a Közép-Európával foglalkozó brit bizottság elnöke.
 
A brit szakértők nem lelkesedtek túlzottan Magyarország iránt az első világháború után, az 1942-ben felállított, brit békeelőkészítő bizottságban viszont már más volt a helyzet. Arnold Toynbee történész elnökölte, a bizottság magyar szakértője pedig az a C. A. Macartney volt, aki sokat járt Magyarországon, a Népszövetség kisebbségpolitikai tanácsadója volt, a háború alatt ő volt a BBC magyar adásának egyik vezetője és bemondója.
 
A brit bizottság is úgy vélte, hogy a trianoni határokat mindenképp módosítani kell Magyarország javára. Javaslatuk nagyjából egybeesett az etnikai határokkal, különösen Csehszlovákiánál és Kárpátaljánál. Erdélynél vacilláltak, hogy szűkebb vagy szélesebb sávot adjanak Magyarországnak, de az utóbbiban sem volt benne Kolozsvár és a Székelyföld. 
 
Romsics Ignác Kolozsváron
 
Romsics Ignác történész, egyetemi tanár, akadémikus
 
Bácskánál világosan látták, hogy a Ferenc-csatornától északra magyar többség, attól délre szláv többség élt, de a térképük szöveges mellékletében már azt írták, hogy ez lenne ugyan a korrekt etnikai határ, de hogy mondják meg Titónak, hogy mondjon le a legyőzött ellenség javára Észak-Bácskáról, miután a háborúban több mint félmilliós partizánhadsereggel több német hadosztályt kötött le.
 
Az amerikaiak és a britek is olyan megoldásban voltak érdekeltek, amely végre nyugalmat teremt a térségben, és nem feszülnek egymásnak a nemzeti indulatok.
 

A Szovjetunió azért akart európai területeket szerezni,

hogy ellenőrizhesse a Balti- és a Fekete-tengeri kijáratot, és ez a külpolitikai érdek Nagy Katalin cárnő óta nem változott – magyarázta a történész. Ezt a célt szolgálta Besszarábia, Finnország, illetve belorusz és ukrán területek megszerzése Lengyelország jelentős részével együtt a napóleoni háborúkban, illetve a Molotov-Ribbentrop-paktummal 1939-ben.
 
Szovjet szempontból roppant káros lett volna, ha a nyugati határai mentén olyan föderatív egység jön létre, amit az angolszászok befolyásolnak, pénzelnek. Ma is az nagyhatalmak érdeke, magyarázta Romsics Ignác, hogy a határaik mentén olyan fragmentált, kisállami struktúrák jöjjenek létre, amelyeket az oszd meg és uralkodj elv alapján könnyű befolyásolni. Ezért konzekvensen elutasították a föderatív terveket, ahogy értesültek ezekről.
 
Először Molotov szovjet külügyminiszter mondta el ezt a szövetségeseknek 1943-ban, majd év végén a teheráni tanácskozáson Sztálin is megismételte Churchillnek és Rooseveltnek. Ahogy a Szovjetunió esélyei nőttek a kelet-európai területek ellenőrzésére a háború vége fele, 
 

úgy kerültek süllyesztőbe a föderatív elképzelések.

Teheránban Erdély kérdése nem merült föl, csak közvetlenül. Itt döntötték el, hogy a partraszállás, a tehermentesítő front nem a Balkánon nyílik, hanem Normandiában, a normandiai partraszállást pedig egy dél-franciaországival tehermentesítik, nem a Baltikumban. 
 
Vagyis ha a szövetségesek blokkolni tudták volna az oroszokat a Tisza vonalánál vagy Romániában a Kárpátok alatt, akkor az más mozgáslehetőséget biztosított volna Magyarországnak, mint a nyugati partraszállás. Mi több, az olaszországi előrenyomulás is lefékeződött, és hiába bíztak abban Horthyék az utolsó percig, hogy a szövetségesek megérkeznek a Dunántúlra – érvelt Romsics Ignác.
 
1944 tavaszára a szovjet hadsereg részben már elérte, részben megközelítette Kelet-Európa határait. Erre Churchill reagált leghamarabb, 1944 őszén Moszkvába utazott, és informálisan megállapodott Sztálinnal, hogy Kelet-Európát befolyási övezetekre osztják.
 
A híres cetlin Magyarország még 50%-ban nyugati, 50%-ban szovjet befolyási övezetként szerepelt, Románia 90%-os szovjet befolyással, Görögország csak 10%-os szovjet befolyással. Másnap és a következő tárgyalási fordulókon, ahol már bevonták a külügyminisztereket is, végül oda jutottak, hogy Magyarországon a szovjet befolyás felemelkedik 80%-ra.
 
A Churchill-Sztálin jegyzet
 
Anélkül, hogy ez formális írott egyezménnyé vált volna, a háború után tiszteletben tartották az ekkor leszögezett befolyási övezeteket. Görögországban például hiába volt erős a kommunista mozgalom, nem kapták meg Sztálintól azt a támogatást, amellyel átvehették volna a hatalmat.
 
A Szovjetunió békeelőkészítő bizottságát Makszim Makszimovics Litvinov vezette, volt szovjet külügyi népbiztos, aki Erdélyről azt gondolta, tartozzon Romániához a trianoni határok mentén, mert 1940 júniusában Magyarország belépett a háborúba a Szovjetunió ellen, és folyamatosan harcolt ellene. 
 
Bár Románia is nagy erőkkel kint volt a keleti fronton, Litvinov és a bizottság úgy gondolta, hogy ha Románia végleg lemond Besszarábiáról és együttműködik a Szovjetunióval, kapja meg egész Erdélyt. Romsics szerint felmerült, hogy ha Románia mégsem tesz így, akkor Erdély független lehetne, de ezzel a lehetőséggel inkább csak zsarolni akarták mind a román, mind a magyar felet.
 

Erdély hovatartozása hivatalosan

a román kiugrás után, 1944 szeptemberében kötött fegyverszüneti egyezményben gyakorlatilag eldőlt: a 19. pont kimondta, hogy Besszarábiáért cserébe Románia megkapja Erdélyt vagy annak nagyobb részét a békeszerződés döntésétől függően. Az utóbbi feltétel amiatt került bele, mert a teljes Erdély odaígérésének hírére nagyon sok távirat érkezett a britektől és az amerikaiaktól, hogy ők ebbe így, a békekonferencia előtt nem egyeznek bele.
 
Az augusztus 23-i román kiugrás után a Kárpátokban kiépített magyar védelmi vonalak nagyon gyorsan összeomlottak, 1944 októberére Erdély nagyvárosai szovjet és román közigazgatás alá kerültek. A Maniu-gárdák által végrehajtott retorziók, vérengzések és a szovjet befolyásolási szándék miatt kiutasították a román adminisztrációt Észak-Erdélyből.
 
Az 1945 tavaszáig tartó átmeneti időszakban az erdélyi magyarok új vezetői, akik döntően az Országos Magyar Párt baloldali ellenzékéből kerültek ki, arra következtettek a szovjet lépésből, hogy Észak-Erdélyben ők egy autonóm közigazgatást vezethetnek be. 1945. március 6-án azonban megalakult a baloldali Groza-kormány, mert a szovjetek azzal zsarolták a románokat, hogy csak akkor adják át Észak-Erdélyt, ha a kommunistákat is soraiban tudó, tisztán baloldali kormány alakul. A Budapesten jogot végzett Petru Groza is úgy gondolta, Erdélyt vissza kell adni Romániának, de
 

új fejezetet kell nyitni a román-magyar viszonyban: 

a magyaroknak a két világháború közötti időszakhoz képest jobb helyzetet kell biztosítani, és akkor ők is elégedettebbek lesznek. Ebben partnerre talált a csíkszentdomokosi születésű Kurkó Gyárfásban, aki az OMP-ből kivált Magyar Dolgozók Szövetsége, majd az ebből 1944 őszén létrejött Magyar Népi Szövetség első elnöke volt. Az MNSZ vezetői is őszintén reménykedtek abban, hogy a román és a magyar baloldal megtalálja a kölcsönösen elfogadható megoldást – vázolta a történész.
 
Kurkó Gyárfás és Petru Groza
 
Kurkó Gyárfás és Petru Groza | A kép forrása a Magyar Elektronikus Könyvtár
 
A háború végi bizonytalan helyzetben ismét menekülthullám érkezett Magyarországra:
  • Erdélyből százezren menekültek át,
  • a Felvidékről a lakosságcsere-egyezménnyel mintegy százezren,
  • Kárpátaljáról tizenötezren,
  • Bácskából negyvenötezren (köztük több mint tízezer bukovinai székely, akit '42-ben telepítettek át Bácskába).
 

Eközben, 1945 őszén elkezdődött a külügyminiszterek tanácsának vitája az új európai határokról.

Az első világháború után az egyes országok békedelegációkat küldtek vitaanyagokkal, ezekről vitatkoztak, majd valamilyen konszenzusra jutottak. A második világháború után a rendezést leegyszerűsítették, magyarázta Romsics: a négy győztes hatalom külügyminiszterei és az ő szakértőik állapították meg a határokat, amelyeket a legyőzött államoknak biztosítottak.
 
A fentebb ismertetett álláspontok mellett a francia számított a legnagyvonalúbbnak a magyar-román határ kérdésében: egészen a Királyhágóig tartó, széles partiumi sáv Magyarországnál maradt volna. 
 
A határkérdést először szeptember 20-án tárgyalták meg, ennek tömörített jegyzőkönyve szerint a brit és az amerikai delegáció a trianoni határok visszaállítását javasolta, Erdély kivételével. Azt, hogy hol húzódjon az erdélyi határ, a magyar és a román állam követeléseinek megvizsgálása után kellett volna eldönteni. Erről viszont Molotov nem is akart hallani, szerinte a bécsi döntés érvénytelen, a trianoni határokat kell vizsgálat nélkül visszaállítani. 
 
A francia külügyminiszter is brit álláspont mellé állt, amely szerint igazságos határral kellene a jövőbeni konfliktusokat megelőzni, mire Molotov hosszú monológban fejtette ki, hogy ki a bűnös a háborúért, ki hogy kezdte, milyen áldozatokat hozott a Szovjetunió, ezután pedig a francia külügyminiszter visszavonult azzal, hogy elfogadja a szovjet álláspontot. A britek és az amerikaiak még vitatkoznak, 3000 négyzetkilométernyi területet Magyarországnak adtak volna, és mivel a tanács nem tudott dönteni, abban maradtak, hogy később majd visszatérnek a kérdésre.
 

Mit reméltek a magyarok?

1945 végén hozták létre az első magyar közvéleménykutató intézetet, és reprezentatív mintán mérték, mit gondol a magyar lakosság a határrevízióról. Nem egészen tíz százalék mondta, hogy Erdély legyen önálló, 45% mondta, hogy felezzük meg. A kérdésre, hogy reálisan mi érhető el ebből, 75% válaszolta, hogy az  Arad–Nagyvárad–Szatmár sáv visszakerül Magyarországhoz, Kolozsvárról több mint 50% gondolta, hogy visszakerül, és közel 50% gondolta, hogy még Marosvásárhely és a Székelyföld is visszakerül.
 
Az erdélyi magyarok azt remélték, Nagyvárad és vidéke egészen biztosan visszakerül Magyarországhoz – idézett a történész különböző hírszerzői, követségi jelentéseket. A jelentések arról is beszámoltak, hogy Márton Áron arra biztatta a magyar kormányt, a partiumi sávot feltétlenül szerezze meg, a történelmi Erdélyben pedig autonóm kormányzást hozzanak létre mindegyik nemzetiség részvételével és nemzetközi felügyelettel.
 
De nemcsak a közvélemény nem volt tisztában a nagyhatalmak szándékaival: a magyar kormány csak 1946-ban döntött úgy, hogy megpróbálja megszerezni a nagyhatalmak támogatását saját álláspontjához, amely szerint legtöbb 22 ezer, legkevesebb egy 11 ezer négyzetkilométeres területre tart igényt Erdélyből. A kormánydelegáció először Moszkvába utazott, ahol gyakorlatilag átverték: Sztálin és Molotov is azzal hitegette őket, hogy van esélyük megkapni Erdély egy részét szovjet támogatással. (Ennek részleteiről Romsics Ignác egy korábbi előadásában mesélt.) 
 
Petru Groza ellenzett bármiféle határrevíziót arra hivatkozva, hogy az csak megzavarná a kialakítandó magyar-román baráti viszonyt. Vámuniót szeretett volna Bulgáriával és esetleg Jugoszláviával és Lengyelországgal, mert nem tudta, hogy a Szovjetunió ellenzett minden ilyen elgondolást.
 
Romsics Ignác kolozsvári közönsége
 
A Magyar Népi Szövetség, az új erdélyi magyar hatalmi elit hosszú tanácskozás és vita után végül arra jutott, hogy bármiféle határmódosítás vagy Erdély önállóságára törekvés káros, és megbontja a román-magyar együttműködést. Vezetőinek körében az is felmerült még '44 végén, hogy Erdély szovjet fennhatóság alatt alakítson ki valamilyen autonómiát.
 
Dél-Erdély legkiválóbb, de meg nem nevezett publicistája szintén jelentésben foglalta össze rétegekre lebontva, hogy ki mit remélt: a középosztály és a kispolgárság feltétlenül Magyarországhoz szeretett volna csatlakozni, a parasztság öntudatos része is, a munkásság a kommunista párt irányát követte, de egyre inkább kiábrándult az MNSZ álláspontja miatt, a kolozsvári magyar zsidóság pedig a deportálások ellenére is kitartott a magyarság mellett.
 
Az erdélyi magyar álláspontot 1946. május 5-én juttatták el a magyar kormányhoz. Ebben Márton Áron katolikus, Vásárhelyi református püspök, az EMGE és a gazdasági szövetkezetek részéről Szász Pál és Korparich Ede, illetve a vezető szociáldemokrata politikus, Lakatos István azt kérte, hogy az erdélyi magyarság is képviseltethesse magát a leendő békekonferencián. Két nap múlva, május 7-én újra összeült a külügyminiszterek tanácsa, és 
 

döntést hozott a magyar-román határ kérdésében.

Érvénytelennek nyilvánította az 1940-es bécsi döntést, és visszaállította a trianoni határokat. A döntés gyorsan nyilvánosságra került és nagy zavart okozott a magyar kormányzatban, ahol nem értették, ez hogyan történhetett.
 
A június 1-i csíksomlyói búcsúra a többség úgy készült, hogy ott olyan népgyűlést fognak tartani, mint 1918. december elsején a románok Gyulafehérváron, és deklarálják az erdélyi magyarok szándékát. Márton Áron – bár nem nyilvánosan ő is a határrevíziót támogatta – itt nagyon felelős politikusként nyilatkozott meg, nem hergelte, hanem csillapította a megjelenteket, és mindössze annyit mondott, reméli, hogy nem lesz egy újabb Trianon.
 
A magyar kormányküldöttség közben Londonban, Washingtonban és Párizsban is megpróbált támogatást szerezni. Tagjainak végül az amerikaiak mondták el, hogy a zárt tárgyalásokon a szovjetek csak a trianoni határok visszaállítását tartották elfogadhatónak. Hozzátették, hogy az Egyesült Államok nem zárkózna el a magyar ügy támogatásától, ha a Szovjetunió felveti Erdély kérdését a békekonferencián. De lehetett tudni, hogy a Szovjetunió nem fogja felvetni, Erdély ügyét lezártnak tekintik.
 

A békekonferencia Párizsban, a Luxembourg-palotában

júliusban kezdett ülésezni Molotov hosszú nyitóbeszédével, aki elismételte a Szovjetunió háborús erőfeszítéseit és érdemeit, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog az érdekeiből engedni. A magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János augusztus 4-én mondta el, hogy az új Magyarország szakítani akar eddigi revíziós politikájával, arra kérte a konferenciát, szólítsa fel Romániát kétoldalú tárgyalásokra, és a békeegyezmény mellett szülessen kisebbségvédelmi szerződés, ahogy az első világháború után.
 
Magyar javaslatként Párizsban már a legkisebb, négyezer négyzetkilométeres területi igényt nyújtotta be a legkeskenyebb partiumi sávról, amelyben még szerepel Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad. Az Egyesült Államok nem szólalt meg, de amerikai sugallatra Kanada, Új-Zéland és Ausztrália támogatta a javaslatot. A határrevízió mellett felmerült Székelyföld autonómiája is.
 
Minderre a román külügyminiszter azt mondta, hogy a partiumi sáv vitális Románia számára, nem mond le róla, Székelyföld autonómiája pedig fölösleges és kivitelezhetetlen, mert nem összegyeztethető a román állam struktúrájával. De biztosítanak minden állampolgári jogot és szabad nyelvhasználatot az erdélyi magyarok számára, ezért indokolatlan a határmódosítás és az autonómia is.
 
Gyöngyösi János aláírja a párizsi békeszerződést
 
A kép forrása a Magyar Elektronikus Könyvtár
 
A békeszerződést a francia külügyminisztérium épületében írták alá 1947. február 10-én, a képen épp Gyöngyösi János. A sokszoros előkészületek és a megfontolások ellenére visszaálltak az 1920-as magyar határok azzal a módosítással, hogy Csehszlovákia kapott még három falut Pozsony mellett.
 
A magyar kommunista és baloldali vezetők ezt elfogadták, a magyar katolikus püspöki kar Mindszenty Józseffel az élen viszont nyilvánosan is, misén, illetve a nagyhatalmakhoz küldött memorandumban is tiltakozott a határrendezés ellen. A történész újra Bibó Istvánt idézte, aki azt írta, az új helyzetben nincs más lehetőség, mint a határokat tudomásul venni, nem lehet örülni nekik, nem nyelvi határok, de a magyar kormány csak annyit tehet, hogy kinyilvánítja, felelősséget érez a határokon túl élő, így az erdélyi magyarokkal szemben is.
 
A megbékélés jegyében Petru Groza román kormányfő Magyarországra látogatott már 1947. májusában, és Tildy Zoltánnal egy új, román-magyar együttműködést írt alá arról, hogy szakítanak a múlttal, és a két nép együtt kezdi építeni a boldog jövőt. 
 
Petru Groza és Tildy Zoltán
 
Petru Groza és Tildy Zoltán | A kép forrása a Wikipédia
 
Ehhez képest a következő hónapok valósága az, zárta előadását a történész, hogy Groza hazatérte után Luka László (Vasile Luca) kijelentette, az elvtelen magyar egység elfogadhatatlan, az erdélyi magyar intézményrendszerre pedig nincs szükség. A szövetkezeti hálózatot kezdték először felszámolni, majd novemberben, mivel tiltakozott, letartóztatták Kurkó Gyárfást. A baloldali, kommunista politikus többször nyújtott be kisebbségvédelmi határozatokat a román parlamentbe, de ezt megelégelték, és bebörtönözték. 
 
Két év múlva letartóztatták Márton Áront, utána a gazdasági vezetőket, többek között Szász Pált, és a Magyar Népi Szövetség vezetői közül azokat, akik komolyan vették a nemzetiségi jogokat, és társnemzeti alapon keresték a megbékélést a románokkal: Csőgör Lajost, Balogh Edgárt és másokat.
 
A közönség kérdései zömmel azt feszegették, történhetett-e volna az egész másképp. Romsics Ignác válaszait csak azért nem adjuk itt vissza, mert korábban már egész előadásokat hallagattunk Horthy naivitásáról és késlekedéséről, államférfiúi felelősségéről, a magyar tisztikar németbarátságáról, hogyan került versenyhátrányba Magyarország Romániával szemben a második világháború végére, és mihez kezdett Magyarország az új helyzetben. 
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/26725
Pedig ez a mioritikus haza soros EU-elnökségének jelképe.
Hiába szerzett három gólt Észtországban, a védelem csődje miatt csak döntetlent játszott a magyar válogatott a Nemzetek Ligájában.
A gyülekezési törvény módosítását a kormány már régóta fontolgatja, de a legfelsőbb bíróság mai döntése után meglehet, hogy nem lesz már szükség rá. A civilek perrel fenyegetnek.
Négy nagyváros a kezébe vette a sorsát. Elkezdődött volna a gyakorlati regionalizálás? És vajon mit fog szólni mindehhez a bukaresti bojárság?
Kevesebb mint két év alatt elég látványosan alakult a pártok népszerűsége.
Többször át lett ismételve és fel lett mondva a lecke a román-magyar érdemi párbeszéd elkezdésének a fontosságáról az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács pénteki, kolozsvári konferenciáján. Idén is.
Jobban játszott, de nem eléggé jól Athénban a magyar válogatott.
Tanulság: nyugodtan lehet kutatni a szekus besúgók után, amíg szembe nem jön valaki, aki túl magas polcon van.
Még a siralmas téesznyugdíjakat is bankkártyára utalná az állam.
A gesztus értékelendő, de ettől még nincs mit ünnepelni.
Mert egy putyinista-erdoganista beütésű autarchikus ceauşiszta nemzetállam. És nincs politikai víziója. És nem akar integrálódni. És, hopp, hasonlítani igyekszik Magyarországhoz.
Ezt persze könnyű leírni. Dragneát és csapatát kifüstölni a kormány épületéből annál nehezebb. És lehet, kicsit kevés is hozzá ez a Klaus Iohannis.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlésről sok szó esik a centenárium évében, de csak kevesen beszélnek arról, hogy 1918 decemberében ellen-nagygyűlést is tartottak Kolozsváron. Erről is beszélt a Korunk Akadémia legutóbbi meghívottja, Fodor János történész.
Semmit nem tudni róluk, de valószínű, hogy más nyelven tanulják az ábécét.