Doina Cornea, avagy a pőre jellem

Doina Corneára az államilag intézményesített felejtéskultúra részévé vált. Mint mindenki, aki kényelmetlenné vált a posztkommunista rendszerben.
Hirdetés

Semmi gond, többé nem hallunk Doina Corneáról! Penész és gaz lepi el örökbe nem fogadott hőseink kis panteonját, mint egy félreeső park elhanyagolt közvécéjét.

Ott hevernek perverz csodálattal teli feledésben mindazok, akiknek volt merszük gerinchajlító korokban egyenes gerinccel megállni:

Corneliu Coposu, Vasile Paraschiv, Gh. Calciu, Paul Goma és múlt péntek óta Doina Cornea.

A jó magaviseletünket helyettesítő 1945 és 1990 közötti évek eltűntek. Joggal. Annyian nem akartak többé tudni róluk, sarkon fordultak a holnapi nap felé. Végső soron Mara Mareş (a Nemzeti Liberális Párt, a PNL ifjúsági szervezetének vezetője, aki legutóbb egy viccesnek szánt, de a 60-as években születetteket egy tömbben gyalázó Facebook-bejegyezéssel hívta fel magára a figyelmet – a szerk.) irányába folyt történelmünk, aki biztos utóda lesz Viorica Dăncilának a román ostobaság kormánykerekénél. Ezáltal váltja majd fel a finomkodó hülyeség az ömlesztett ostobaságot. Végső soron a vidám liberális Mareş azt teszi a 60-as évek poros rendeleteseivel (a Ceauşescu-rezsim a 60-as években tiltotta be az abortuszt, ami egy jelentős méretű korcsoportot hozott létre, őket nevezik románul a magyar „rendeletes” értelmű „decreţei”-nek – a szerk.), amit a FSN (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) bunkó főnökei tettek Doina Corneával, Coposuval és más, a 90-es években érthetetlenül élénk hullával.

Ki kellene már mondani valamikor, vagyis pontosan ebben a pillanatban:

Cornea, Coposu és a többi szerencsétlen ellenkező egy kommunizmusnak megfelelő országban nem voltak funny-k, szimpatikusak és életrevalóak.

Hanem, ha illik ilyen durván fogalmazni: következetesen unalmasak voltak. A folytatólagos komolyság volt a hibájuk. Nem voltak cool-ak, nem voltak hot-ok, nem csinálták a hangulatot. Coposu erős dohányos volt, ha ez belefér az eltúlzottan szenvedélyes kategóriába. Pontosan és szerényen, mint egy szűkölködő ösztöndíjas dolgozata, a még a sértegetéssel szemben is megfontolt Coposu mindig is ésszerű volt. Megengedhetetlenül ésszerű.

Mint például 1990 októberében, amikor 60 évnyi szünet után visszatért Londonba. Körülnézett a Trafalgar téren és közömbösen odavetette környezetének: „Egyáltalán nem változott!” Ésszerű, nem? Doina Cornea is unalmas volt. Mint például 1990 októberében, a Jogi Egyetem mellett, Bukarest első szabad pizzázóinak egyikénél. Egyenes szavakkal beszélt a jogállamiságról és semmilyen hírrel sem szolgált az újságíróknak, a saját jólneveltségén kívül. Semmi közölhetőt.

Nem tudnak majd felidézni semmilyen szöveget vagy emlékezetes gondolatot a beszédéből, mely vékony hangú és monoton volt, mint egy torkon olajozottan lecsúszó elv.

Cornea, Coposu és a többiek sokkal jelentősebbek voltak, mint a személyes műsoruk.

A megfeszítés előtt állók lázadása voltak. Amikor a kommunizmus azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az emberség utolsó szellőjét is kiirtja a románok közül, a semmiből megjelentek ezek a kicsinálhatatlan és didaktikus erdélyiek. Nem voltak és nem lesznek népi hősök. Hibátlan szektások voltak és ezáltal rémületesek történelmi kényelmességünk számára. Ebből következik az Iliescu, Brucan és Roman által 1990-ben megrendezett groteszk eljárás. A személy autonómiájával szembeni undor és félelem a FSN vezetőiből mocskos főkolomposok csapatát, Romániából pedig szennyes levekkel teli vályút csinált.

Akkor már rég túl késő volt. A kommunizmust már csak a saját gazdái győzhették le. De nem ez a gond. Időközben remekül hozzászoktunk a kommunista tipológiát tökéletesen megőrző antikommunista győzelemhez.

Más a gond: az a szigorú névtelenség, amelyben Doina Cornea kimúlt.

Alzheimerhez méltó emlék azok tanúságtétele, akik a kommunizmustól próbáltak megvédeni bennünket, hogy aztán rájöjjenek, tőlük mi is képesek vagyunk megvédeni magunkat. Cornea? Nem arról van szó, aki Ceauşescu idejében cirkuszolt? Persze, szervezhetünk neki nemzeti gyászszertartást. A Mihály király esetében posztumusz alkalmazott protokolláris bohózat még nem hűlt ki teljesen és újra színpadra lehet tolni. Különben is, hamarosan és elkerülhetetlen módon lesz majd egy Doina Cornea utca, ösztöndíj és akár egy egyetem is. De mindezek semmit sem fognak helyrehozni.

Egy paradoxon, melyről csak azért feledkezünk meg, hogy érzelgős tűzoltókká válhassunk, azt mondja, hogy a legnemesebb emlékezet a felejtést feltételezi. Pontosabban azt a képességet, hogy elfelejtsük Doina Cornea nevét, kinézetét, de azt nem, amilyen volt. Arról a tiszteletről beszélünk, amelynek olyan emberek örvendenek, akiket egyre inkább elfelednek, de mégis fennmaradnak olyan társadalmakban, melyek nem tudják, hol a fejük a munkától, de ülni akarnak valamin.

Minden frenetikusan összeesküdött Doina Cornea és a kibúvók nélküli hiten és a becsületességre való elviselhetetlen hivatkozásból álló világa ellen. A minden pedig mindent jelent. A kommunizmus, a Securitate, a Milícia csak az összecsapás látható és brutális része volt. A konfliktus, az elutasítás és a vétkesség sokkal szélesebb. Nemzeti.

Mit tett voltaképpen Doina Cornea, hogy nyíltan vagy titokban ennyi embert feldühített a román világban?

Hirdetés

űMaradjunk a vegytiszta definíciónál: pőre jellemmel vonult utcára. A kommunisták reakciója veszett volt, mert a személy autonómiája és a gondolat csökönyössége valóban tűrhetetlen bűnök voltak a diktatúra néma vízalattiságában. De ez nem volt minden.

Meg kellene értenünk, hogy egy ember, akit olyan helyzetbe hoznak, hogy pőre jellemmel vonuljon utcára, nemcsak egy tiltakozás hordozója. Hanem olyan valaki, aki ugyanakkor a környezetében lévő pőreségre is rávilágít. Olyan valaki, aki azt mondja, hogy nem kíséri kollektív és tömeges intellektuális vagy erkölcsi konstrukció. Olyan valaki, aki miközben magányosan kiteszi magát az elnyomásnak, azt mondja, hogy az összes többi már azelőtt kudarcot vallott, hogy megpróbálta volna, vagy sunyítva hallgat. Más váratlan hatás mellett Doina Cornea elszigetelt megjelenése megmutatta, hogy a tanult emberek, az egyház és más tehetséges román ellenkezésének hiánya egyértelmű és helyrehozatatlan volt.

Ez az oka annak, hogy Doina Cornea végül még a jó világ korifeusai között is egyre hervadtabb és ritkább referencia lett.

Az aktív utókort egy ambíciók nélküli emlékezeti kultusz váltotta fel, melyben – a tudat alatt – a kommunizmussal szembeni múltbéli kudarc és tehetetlenség ismert bűne dolgozik.

E sorok szerzője aktívan részt vett az említett kultuszban és hozzájárult ahhoz a választalansághoz, melyen a kommunizmus trónolt. De ma nem tesz úgy, mintha nem ismerné, vagy ne értené ezeket a tisztátalan dolgokat.

E két erő, a nyers és kimutatott, illetve a rejtett és perverz módon ellenséges együttesen hatva magyarázza Doina Cornea sorstalanságát. Furcsa, de Corneát, Coposut és a többieket azért nyomták el példásan, mert visszavonulásuk, haláluk után, a konformizmustól látszólag megszabadított korokban még elszántabban radikalizálódtak. Elviselhetetlenül elvszerűek lévén, egyedüli teljes értékű hőseinket ájtatosan leparkolták a molyok közé. Mi történt?

Az történt, hogy mindnyájan rendkívül elfoglaltak lettünk.

Olyan kifogások gyűjteményévé váltunk, melyek magyarázatot adnak a bátorság, az igazság és az irány hiányára ma,

amikor az elmélet szerint akadálytalanul éberek és igényesek lehetünk. Magunk mögött hagytuk az elvek naiv gyermekkorát, mert felnőtt profikká, szakértőkké, jó európaiakká, diplomásokká, díjazottakká és bármi mássá váltunk, ami nem kötelez bennünket jellemességre, kockázatvállalásra és belső mérlegkészítésre.

Mindenekfelett igazat adtunk az öregeknek, akik azt mondták, hogy az idő mindent helyrehoz. Így van. Ha ráhagyjuk, akkor helyrehozza azokat anélkül, hogy bármit is megváltoztatna.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés