Románia elnöke lemondásra szólította fel Viorica Dăncilă kormányfőt, és ezzel azt jelezte, hogy az államfő kész megvédeni a Liviu Dragnea által a strómanján keresztül elorozott hatásköreit. Új szakaszba lép a társbérlet, melyet az összecsapás tétjének egyértelmű és drámai megemelése határoz meg. A Köztársaság elnöke úgy döntött, szembeszáll a Dragnea Köztársasággal, szimbolikusan arra az érvre hivatkozva, melynek alapján kötelessége lett volna elutasítani Dăncilă asszony jelölését, nevezetesen arra, hogy nyilvánvalóan képtelen hiteles miniszterelnök lenni. Úgy tűnik, Klaus Iohannis számára most vált világossá az, ami akkor nem volt nyilvánvaló.

Iohannis tette valójában az államfő reakcióját fejezi ki az elnöki tisztség háttérbe szorításért folyó kitartó és állhatatos kampányra.

A Rubicon átlépését jelentette, amikor Liviu Dragnea Viorica Dăncilán keresztül a külpolitikában magának követelte a fő döntéshozói szerepet.

Klaus Iohannis tétlensége alkotmányos mandátumáról való lemondásával lett volna egyenértékű. Rövidlátásról tanúskodna, ha kizárólag a külpolitika paradigmájában kezelnék a vitát. A román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése témájának kihasználása Liviu Dragnea számára alkalmat adott az elnöki legitimitás aláásására. A külpolitika ürügyként szolgált, hiszen Liviu Dragnea számára az alkotmányos rendszer de facto módosítása a cél, melynek révén támadhatatlan hegemónná válna. Úgy tűnik, Klaus Iohannis némi késéssel felfogta, az igazi csata annak a szerepnek a megvédéséről szól, mellyel az alkotmány ruházza fel az államfőt. A Legfelsőbb Védelmi Tanácsra (CSAT) való hivatkozás bizonyítja ennek az intézménynek a fontosságát a kül- és védelmi politika felépítményében: a CSAT az az erőd, melyet az államfő nem adhat fel.

A lemondás követelésének, jogi értelemben, nincs azonnali hatása. A kormányfőt csak bizalmatlansági indítvánnyal lehet eltávolítani. Így

az elnök nyilatkozatának mindenekelőtt politikai jelentősége van.

Klaus Iohannis retorikát és stratégiát váltott, úgy döntve, hogy az eddig folyamatosan elkerült elnöki aktivizmust karolja fel. A kormányfő lemondását követelve harci frontot nyitott a Dragnea Köztársasággal. Az elnöki bizalom visszavonásával nyilvánvalóvá válik a Győzelem-palotán (a kormány székháza – a szerk.) belüli imposztorság. A pozícióváltás új profilt kíván körvonalazni az elnöknek, aki így a Liviu Dragnea teljhatalmán alapuló rend ellenségévé válik.

Az elnöki gesztus a végrehajtó hatalmon belüli szakítást szentesíti. A Dragnea Köztársaság Romániája olyan válsággal szembesül, melyet Liviu Dragnea nem hagyhat figyelmen kívül. Liviu Dragnea reakciói (hiszen pillanatnyilag felesleges lenne Dăncilă asszony reakcióiról beszélnünk) a fokozódás eszkalálás irányába hathatnak. Egy olyan foozódás irányába, amely vagy a felfüggesztés kezdeményezését jelentheti (a pozícióját aláásó polarizáció kockázatával), vagy az elnöki hatáskörök jogszabályokkal történő megcsonkítására irányuló folyamat felgyorsítását. Egy dolog biztos:

a Dragnea Köztársaság számára Viorica Dăncilă központi elem, az ideális stróman,

aki lehetővé teszi politikai patrónusa számára, hogy büntethetetlenül gyakorolja a hatalmat.

A romániai társbérlet ezzel a fordulattal drámai hangsúlyt kapott. Románia elnöke végül vállalja az őt legitim módon megillető szerepet, nevezetesen azt, hogy meggátolja Liviu Dragnea teljhatalomhoz jutását. A Dragnea Köztársaság a Köztársaság Elnökével szembesül.