Brassó Tanácstere a '30-as években | A kép forrása a Pinterest
Édes Erdély, hol vagyunk?
szabot
2018. május 2. szerda, 13:50
A dél-erdélyi magyarokon csattant, hogy Észak-Erdély 1940 őszén visszakerült Magyarországhoz.
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Márton Áron Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem első rektorának 1945-46 fordulóján
A második bécsi döntéssel, Észak-Erdély visszacsatolásával Magyarországhoz kezdődött el Dél- és Észak-Erdély szétfejlődése, és indult el a magyarok olyan tömeges áttelepedése, amelynek hatásait ma is érezzük – derült ki Az erdélyi magyarság 100 éve sorozat áprilisi előadásából. A nagyváradi Szacsvay Akadémia és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében a múlt hónapban L. Balogh Béni történész, levéltáros járta be a nagyobb erdélyi városokat A dél-erdélyi magyarság, 1940-44 című előadásával.
 
A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosaként dolgozó történész sokadjára jár Kolozsváron: itt végezte el a történelem szakot a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, és ő nyitotta négy évvel ezelőtt a Korunk Akadémia második világháborús sorozatát, amelynek témája szintén Erdély volt – mint a román-magyar viszály almája.
 
L. Balogh Béni Kolozsváron
 
L. Balogh Béni Kolozsváron | Előadásfotók: Szabó Tünde
 
Az 1940 augusztus-szeptemberében kettészakított Erdély északi részének intenzív magyar állami modernizációját Sárándi Tamás történész mutatta be márciusban. Az áprilisi előadáson azzal szembesültünk, mihez kezd egy jórészt lefejezett közösség egy vele kifejezetten ellenséges államban.
 

Először is kivándorol, aki csak teheti

Egy négy évig létező határsáv máig érezhető, kollektív mentalitásbeli szétfejlődést eredményezett a történész szerint. Észak-Erdélyben több az optimizmus, az önbizalom, a dél-erdélyi magyarok körében azóta is általánosabb a reményvesztettség, egyfajta kisebbrendűségi érzés – vázolta a történész Beke György egyik esszéje nyomán. 
 
Míg az észak-erdélyi magyarok örömmámorban fogadták a második bécsi döntést, a dél-erdélyi magyarok második Trianonként élték meg, olvasott fel visszaemlékezésekből L. Balogh Béni. Az aradi magyarok különösen reménykedtek abban, hogy visszakerülnek Magyarországhoz olyan alapon, hogy Horthy Miklós felesége Arad környékéről származott. Amikor bemondták a rádióban, hogy Romániához kerülnek, volt, aki kidobta a rádióját az ablakon. 
 
Az észak-erdélyi magyarok azt remélték, 22 év elnyomatás után szabadon használhatják anyanyelvüket, gyerekeiket magyar iskolába járathatják, gazdaságilag és kulturálisan is megerősödnek. Reményeik részben valóra is váltak. Az észak-erdélyi románok és a dél-erdélyi magyarok csalódottsága kétirányú tömeges népvándorlást eredményezett, mutatta a számokat L. Balogh Béni: 
  • 1944 márciusáig 221 ezer észak-erdélyi román menekült Romániába, 
  • 1938-1944 februárja között 190 ezer dél-erdélyi magyar Magyarországra. 
1938-tól mintegy 12 ezer magyar a román hadsereg sorozása elől menekült át, százezren pedig mintegy fél év alatt költöztek át 1940 végén és 1941 elején. 13 ezer bukovinai székelyt a magyar kormány hivatalosan telepített át Bácskába, majd a szerbek visszatértével Tolna és Baranya megyékbe.
 
A második bécsi döntés | Cartographia Budapest
 
Az 1930-as romániai népszámlálás 440 ezer magyart vett nyilvántartásba Dél-Erdély területein (anyanyelv szerint 473 ezret), az 1941-es már csak 363 ezret. 1940-44 között a magyarok 40 százaléka hagyta el Dél-Erdélyt és a regáti területeket, ahol az etnikai viszonyok a mai napig tükrözik ezt a menekülést – mondta a történész. Becslése szerint az akkori Románia mintegy félmilliós magyar népességéből összesen kétszázezren menekültek el.
 
Az 1930-as román népszámlálás adatai szerint a dél-erdélyi városokban a románság a lakosság mintegy 40 százalékát tette ki, az 1941-es népszámlálás szerint már 55 százalékot.
 
Telekiék álláspontja kezdetben az volt, hogy meg kell akadályozni a menekülthullám kialakulását, ösztönözni a magyarság pozícióinak megtartását, hogy legyen jogalap a későbbi revíziós törekvésekhez. Titkon a magyar kormány is bízott abban, hogy valamelyik nagyhatalom további erdélyi területeket ítél majd neki.
 
Másrészt egy nagyobb népességcsoport hirtelen megjelenése társadalmi-gazdasági problémákat okozott, el kellett helyezni az embereket, megélhetést kellett nekik biztosítani. Nagyon sok tanító és lelkész menekült át. Bár Teleki ellenezte, az észak-erdélyi katonai közigazgatás parancsnokai szinte minden menekültnek állást biztosítottak. Utána pedig már nagyon nehéz lett volna szélnek ereszteni őket.
 
A magyar kormány végül belátta, hogy nem tudja megállítani a menekülőket, és integrálni – korabeli kifejezéssel: „felszívni” – igyekezett őket. Nagyon sok Zsil-völgyi bányász például Tatabánya környékén kapott állást.
 

A román nemzetpolitika céljai 1940-44 között

  • a több mint egymillió észak-erdélyi román demográfiai, gazdasági, politikai pozícióinak megőrzése volt, mert Románia soha nem mondott le arról, hogy visszaszerezze Észak-Erdélyt;
  • illetve Dél-Erdély minél alaposabb megtisztítása a magyaroktól,
  • etnikailag homogén Románia létrehozása
– idézte a történész Nichifor Crainic propagandaminiszter és Sabin Manuilă demográfus, a román statisztikai hivatal elnökének korabeli elképzeléseit. Manuilă lakosságcsere tervét is kidolgozta 1941-ben Ion Antonescu államvezető (Conducător) jóváhagyásával, amely szerint Románia 3,5 millió nemzetiségi lakostól szabadult volna meg, a háborús körülmények miatt nem hajtották végre.
 
Nemcsak Antonescu marsallnak volt szélsőségesen nacionalista, rasszista és antiszemita a világnézete, hanem az akkori miniszterelnök-helyettesnek, a csak névrokon Mihai Antonescunak is, jegyezte meg a történész, aki idézte M. Antonescu 1941. június 17-i minisztertanácsi ülési felszólalását: 
„nemcsak a zsidókat, de az összes nemzetiséget illetően az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk követni.”
 

A magyar nemzetiségpolitika a dominancia elvére épült

Teleki Pál és kormányának nagy része írásban toleránsnak mutatkozott, és az úgynevezett szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta a történész szerint, amelynek lényege, hogy senkit nem üldöznek nemzetisége miatt, amennyiben elismeri a magyarság Kárpát-medencei primátusát és „ezeréves küldetésének” gondolatát. Cserébe a nemzetiségek mindenféle olyan jogot megkapnak, amely nem sérti az állam egységét: egyéni nyelvhasználati jogok, anyanyelvű, szakszerű közigazgatást.
 
Ettől azonban a gyakorlat jócskán elmaradt, a magyar és román oldalán egyaránt kirekesztő nemzetiségpolitika, szemet szemért, fogat fogért alapú kölcsönös kisebbségpolitika zajlott, amelynek eredményeként mind az észak-erdélyi román, mind a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott – magyarázta a történész, Észak-Erdélyben főleg a helyi hatóságok döntései nyomán. Illetve a magyar hadsereg bevonulásakor a helyben illetékes parancsnokok döntöttek a románellenes atrocitásokról, vérengzésekről például Ipp vagy Ördögkút területén.
 
L. Balogh Béni közönsége Kolozsváron
 
Népes közönség az EME kolozsvári székházában
 
De az impulzív alkatú Teleki Pál is hozott pár elhamarkodott döntést, például az 1940. október 4-i parancsára többszáz ártatlan román családot kellett kiutasítani Nagyváradról és Kolozsvárról megtorlásként a dél-erdélyi magyarokat ért számos kirekesztő intézkedéssel szemben. Ez persze még inkább feltüzelte a román közhangulatot és politikai vezetést, magyarázta a történész: Antonescu betiltotta az összes magyar nyelvű sajtóterméket, és elrendelte, hogy a dél-erdélyi magyarokat akár lágerekbe is hurcolhatják.
 
Ezek az esetek addig halmozódtak, hogy robbanásközeli helyzetbe hozták a magyar-román kapcsolatokat 1940 őszén, majd a feszültség valamennyire mérséklődött, és megállapodott egy bizonyos szinten. Ennek a kölcsönösségi politikának visszatartó ereje is volt, mert Budapesten és Bukarestben is számoltak a másik fél azonnali válaszlépésével.
 

A romániai német kisebbség kivételezett helyzetben volt

természetesen Berlin nyomására. Szabadon használhatta nemzeti szimbólumait, a Romániai Német Népcsoport teljes körű autonómiát élvezett, iskolaalapítási joga volt, az a német nyelvű oktatásban Németországban nyomtatott, nyilvánvalóan náci szellemű tankönyveket használtak. 
 
Antonescu németbarát politikát folytatott, mert naivan azt remélte, Románia ugyanattól a Hitlertől fogja visszakapni Észak-Erdélyt, aki elvette tőle. A román ellenzék L. Balogh Béni meglátása szerint sokkal realistább volt, Iuliu Maniuék nyugatbarátak voltak, abban reménykedtek, hogy Németország elveszíti a háborút, és az angoloktól, franciáktól kapják vissza Észak-Erdélyt.
 

A romániai zsidóság a magyarokénál is rosszabb helyzetben volt

A regáti és dél-erdélyi zsidóság mintegy 90 százaléka túlélte a háborút annak ellenére, hogy román történészek szerint Hitler és Ion Antonescu 1942 őszén megegyezett, hogy a dél-erdélyi zsidó lakosságot vagy annak nagy részét németországi koncentrációs táborokba szállíttatják. 
 
Ettől azonban Antonescu hirtelen elállt, L. Balogh szerint valószínűleg azért, mert időközben a németek és szövetségesei elveszítették a sztálingrádi csatát, sokak számára világos lett, hogy Hitler nem nyeri meg a háborút, és jó pontot akartak szerezni a nyugati szövetségesek előtt. Másik verzió szerint maga Iuliu Maniu is közbenjárt a dél-erdélyi zsidóság érdekében arra hivatkozva, hogy az életük megkímélésével Románia nagyobb eséllyel kaphatja vissza Észak-Erdélyt.
 
Több százezer besszarábiai és bukovinai zsidó viszont Antonescu intézkedései következtében halt meg. Rezsimje az 1941 nyarán visszafoglalt területekről százezrével szállította az ottani zsidó lakosságot Transznisztriába, ahol túlnyomó többségük életét veszítette.
 
A romániai zsidókra romanizálás várt, illetve egyre durvábban fosztották meg őket a javaiktól, jogaiktól, állami állásoktól és szolgáltatásoktól.
 

A dél-erdélyi magyarság a román nemzeti-legionárius államban

gyakorlatilag fasiszta diktatúrában élt, ahol 1940 szeptembere és 1941 januárja között vasgárdista terror uralkodott, Ion Antonescu együtt kormányzott az úgynevezett zöldingesekkel. A dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága is állandó veszélyben volt a gyakori letartóztatások, verések miatt.
 
1941 januárjának második felében a vasgárdisták meg akarták puccsolni Antonescut, de a németek hallgatólagos jóváhagyásával és a román hadsereg segítségével Antonescu leverte a puccsot, és attól kezdve egyedül irányította az országot, katonai diktatúrát rendezett be. Ekkortól a dél-erdélyi magyaroknak már nem a személyi, hanem a vagyoni biztonságuk volt veszélyben, illetve erősen korlátozták a magyar nyelv használatát.
 
L. Balogh Béni és kolozsvári közönsége
 
A román belpolitikai helyzet ismét puccs hatására változott 1943 augusztus 23-án: I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával eltávolította a hatalomból a két Antonescut, új kormányt nevezett ki, hadat üzent Németországnak, és átállt a szövetségesek oldalára. 1944. október végéig a szovjet csapatokkal együtt a románok visszafoglalták Észak-Erdélyt.
 

A dél-erdélyi magyarok politikai mozgástere

mindvégig minimális volt, nem volt képviseletük sem a központi hatalomban, sem a helyi közigazgatásban. Általános volt a magyarellenes közhangulat, a magyar kérdést fokozottan állambiztonsági kérdésként kezelték, a Siguranța már-már paranoiásan viselkedett a magyarokkal szemben, magyarázta a történész. Az 1941 júniusától életbe lépő háborús rendszabályok mellett a magyarokat külön diszkriminatív intézkedésekkel is sújtották. 
 
  1. Az egyik ilyen a kényszeroptálás volt: bár a második bécsi döntés függelékében szereplő hat hónapos szabad optálás (a másik ország állampolgárságának kérvényezése és szabad átköltözés vagyonnal együtt) eljárását nem dolgozták ki, a két ország vezetése nem tudott megállapodni a részletekben, ezért nem is vált érvényessé, a román fél úgy próbált minél több magyartól megszabadulni, hogy főleg vidéken, falvakban a helyi hatalom, rendőrség, csendőrség optálásra kötelezte őket, aláíratta velük, hogy magyar állampolgárok akarnak lenni, és azonnali távozásra kényszerítette őket minden vagyontárgyuk nélkül.
  2. Megtiltották a magyar nyelv nyilvános használatát 1941 májusában több helyi rendelettel, például a Zsil-völgyében, Temesváron, Tordán. A legtöbb hivatal falára ki volt függesztve, hogy csak románul szabad beszélni.
  3. Megtiltották a magyar nyelvű telefonbeszélgetést, ha magyar beszédet hallottak a lehallgatók, legtöbb esetben megszakították a vonalat. A leveleket felbontották, ha magyar nyelvű volt, nem mindig kézbesítették, és az általános magyarellenes hangulat miatt az utcán sem volt ajánlatos magyarul beszélni.
  4. Embertelenül bántak a magyarokkal a katonai és munkaszolgálat során (általában vasútépítéshez osztották be őket). 1942-ig nem vitték ki a magyar fiatalokat frontszolgálatra, utána egyre több magyar került a keleti frontra a román hadsereggel.
  5. Gyakran jogtalanul szállásoltak be magyarokhoz román menekülteket.
  6. Megalapozatlanul indítottak hadbírósági eljárást magyarok ellen, vagy indokolatlanul súlyos büntetést szabtak ki rájuk.
  7. Módszeresen próbálták őket anyagilag tönkretenni túladóztatással, önkényes bírságokkal, gazdasági szabotázs címén indított eljárásokkal. Kiéheztetéssel is próbálkoztak: a román közellátási minisztérium 1942. június 7-én bizalmas rendeletet adott ki, amely a magyar családok élelmiszerkészletének, gabonakészletének elkobzását írta elő. Rendőri-csendőri osztagok el is kezdték járni főleg a falvak magyar háztartásait, és sok embertől elkobozták a készleteiket. Helyi szinten működött egyféle szolidaritás a román és magyar lakosok között, jegyezte meg a történész: sok esetben román szomszédok segítették ki élelmiszerrel, kölcsönnel a kifosztott magyarokat. Amint a magyar kormány ezt megtudta, azonnal Berlinhez fordult panasszal. Mivel Berlin nem akart újabb konfliktust a keleti front mögött, német-olasz különbizottságot állított fel, amely kiszállt terepre, megállapította a jogsértéseket, és Berlin felszólította a román kormányt, hogy adja vissza az elkobzott élelmiszereket. Ennek a helyi hatóságok részben eleget tettek.

A romániai magyarok áfogó képviseleti szerve

a Romániai Magyar Népközösség volt. 1939-ben alakult meg az összes romániai párttal együtt betiltott Országos Magyar Párt helyett. A Népközösség vezetője 19389-40-ben Bánffy Miklós volt, Erdély kettészakadása után pedig Budapest ösztökélésére a dél-erdélyi magyar politikusok arra jutottak, nem alapítják újra az OMP-t, hanem maradnak a Népközösségnél. Szintén budapesti javaslatra Gyárfás Elemér lett az elnöke, bár sokan Márton Áront szerették volna a tisztségben látni, aki már akkor óriási tekintélynek örvendett a dél-erdélyi magyarok körében.
 
Gyárfás Elemér konzervatív nézeteket valló politikus volt, korábban a magyar fennhatóság alatt kisküküllői főispán volt, illetve a Katolikus Státust is vezette. A Népközösség alelnökeivé Szász Pált, gróf Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
 
Bár humánus gondolkodású volt, Márton Áron úgy vélte, hogy magyar-román viszonylatban keményen kell fellépni, hogy a magyar fél respektust szerezzen a románok előtt, vázolta a történész. Támogatta a kölcsönös kisebbségi politika szigorítását, míg Gyárfás mindig azért próbált közbenjárni Budapesten, hogy enyhítsék ezt a politikát, hátha azzal megszűnik a magyarellenesség Dél-Erdélyben. Márton Áron pesszimista volt, úgy gondolta, még pár ilyen év, és Dél-Erdély magyarsága felszámolódik.
 

A Népközösség elsősorban jogvédő tevékenységet folytatott,

amennyire hagyták: állandó volt az ellenőrzés, a fenyegetettség, a telefonokat lehallgatták, az utazásokat korlátozták. A helyi szervezetek Temesváron, Brassóban, Aradon 
  • a hozzájuk fordulóknak kérvényeket, beadványokat segítettek románul megírni, tájékoztatták őket az újabb román jogszabályokról, 
  • részt vállaltak a Magyarországról érkező, titkos szociális segély szétosztásában az egyházakkal együtt,
  • tájékoztatták, segítették a bukaresti magyar nagykövetséget, a brassói és aradi konzulátusokat,
  • a helyi viszonyoktól függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A Népközösség vezetésében már 1942 őszére nyilvánvalóvá váltak a személyi-politikai ellentétek, vázolta L. Balogh Béni. Bár a közvélemény nem tudott róla (a titkosszolgálat annál inkább), Gyárfás Elemér elnököt egyre inkább támadta Szász Pál és Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök. Azt vetették a szemére, hogy autoriter módon vezeti a Népközösséget, nem konzultál a vezetőség tagjaival, váratlanul hozza meg a döntéseket. 
 
Márton Áron és Gyárfás Elemér

Gyárfás Elemér, mögötte Márton Áron
Gyárfás szerint ez óhatatlanul bekövetkezik diktatórikus körülmények között, amikor nem tud utazni és kommunikálni, elszigetelten él Bukarestben, nem tud kapcsolatot tartani a vidékiekkel. Sokan azt is a szemére vetették, hogy Budapest érdekeit képviseli, és nem a népét.
 
1944. márciusában a német megszállással Magyarországon a Sztójay-kormány kerül hatalomra, amely kiszolgálta Németországot, és elkezdte a magyarországi és észak-erdélyi zsidóság gettósítását, deportálását. Májusban Márton Áron átjött Kolozsvárra, és Szent Mihály-templombeli papszentelésen bátor beszédet mondott, amelyben kiállt az etnikai, faji megkülönböztetés, a zsidók üldözése ellen. 
 
Rá négy napra, május 22-én levélben kérte Sztójay Döme miniszterelnököt, Jaross Andor belügyminisztert és a kolozsvári hatóságokat, hogy „az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek közre többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben”. 
 
Ezt például nem tette meg Gyárfás Elemér, aki a Sztójay-kormány politikáját is szolgaian követte, jegyezte meg a történész. 1944. május 25-én szinte kettészakadt a szervezet a gáldtői értekezleten. Gál Miklós, Szász Pál és Haller István lemondott elnöki tanácsi tagságáról szolidaritásképpen Márton Áronnal, aki Gáldtőn kimondta, hogy elhatárolódik Gyárfás Elemértől.
 
Pár hónap múlva az egész Népközösség eltűnt a történelem süllyesztőjében, vázolta L. Balogh Béni: augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára, a magyar képviseletet baloldali politikusok, a volt madoszisták (Magyar Dolgozók Szövetsége) vették át. Gyárfás Elemér 1945-ben nyomorúságos körülmények között halt meg. (Történészek azóta kimutatták, hogy több zsidó ismerősét is megmentette a deportálástól, és felterjesztették a Világ Igaza kitüntetésre.)
 

Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Dél-Erdélyben maradt része

a gazdák, kisbirtokosok érdekeit védte a Népközösségen belül, de szinte teljes szervezeti autonómiát élvezett. Szász Pál szervezte újjá 1940 őszén Nagyenyed székhellyel és saját kiadvánnyal, a Kacsó Sándor szerkesztette Erdélyi Gazdával. A román hatóságok a lap kiadását többször is beszüntették, de mindig sikerült kieszközölni, hogy újraindulhasson. Népszerű volt, 1940-ben húszezer példányszámban jelent meg.
 
Az EMGE is népszerűvé vált, alig két év alatt a tagság közel hatezerről 16 ezerre nőtt. Kölcsönöket és gyorssegélyeket biztosított a rászorulók számára, gép-, vetőmag- és tenyészállat-akciókat bonyolított.
 
Felértékelődött a magyar egyházak szerepe, a templomban zajló vallási életet nem akadályozta az Antonescu-kormány, de a karitatív, népművelő tevékenységet annál inkább. A katolikus felekezetűek közül menekültek el Romániából a legkevesebben, a történész szerint azért is, mert Márton Áron többször is felszólította a mintegy 85 ezer katolikus hívőt, hogy ne hagyják el a szülőföldjüket.
 

A szellemi élet összezsugorodott,

a cenzúra, az utazási korlátozások, gyülekezési tilalom megbénította. Az egyesületek zömét feloszlatták (akárcsak a magyar hatóságok a román egyesületeket Észak-Erdélyben), vagyonukat elkobozták, a kaszinók, kultúrházak bezártak, a dalárdák nem működtek, a magyar nyelvű állami oktatás szinte teljesen megszűnt, a felekezeti iskolák pedig nagyon nehéz körülmények között működtek.
 
A sajtó és könyvkiadás cenzúrázása miatt a naptárak kiadása virágzott fel, 1942-ben 15 naptárat adtak ki Dél-Erdélyben magas példányszámban. A Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség című kiváló folyóiratot 1942-ben teljesen megszüntették, a temesvári Déli Hírlap napilap vált a Népközösség hivatalos orgánumává, de súlyos terjesztési gondokkal küzdött, gyakran több napos késéssel jutott el az előfizetőihez.
 

A különböző sérelmekkel a német-olasz tiszti bizottsághoz lehetett fordulni, 

amely Brassó, illetve Kolozsvár székhellyel működött egy-egy német és olasz elnökkel, kisebb szakértői csapattal. Regisztrálták a panaszokat, amelyeket felterjesztettek Berlinbe és Rómába, mert nekik nem volt jogorvoslati lehetőségük, ezzel a két kormány foglalkozott. 
 
A tiszti bizottságok tevékenysége emiatt nem is volt hatékony, jegyezte meg L. Balogh Béni, mind a román, mind a magyar fél azt hangsúlyozta, hogy a bizottságok a másik fél érdekét képviseli. Egyébként is a két országba szakadt kisebbségek létszáma akkora volt, hogy panaszaikat nem lehetett egy-egy bizottsággal megoldani már csak azért sem, mert időszakosan működtek.
 

A dél-erdélyi magyarság minden téren súlyos veszteségeket szenvedett,

gazdasági, társadalmi, kultúrális téren egyaránt, vonta meg a négy év mérlegét a történész, aki szerint az egyedüli pozitívum, hogy a közösség túlélte ezt a korszakot.
 
1944. augusztus 23. után Tîrgu Jiuban több hónapra internálták a magyar értelmiségieket, 1945 nyarán 15 ezret engedtek szabadon, de még ezután is maradtak ott emberek, egészítette ki a dél-erdélyi magyarság történetét Benkő Levente, az előadássorozat házigazdája.
 
Lágerfeljegyzések
 
Tábori feljegyzések Tîrgu Jiuból
 
Olyan füzetet is mutatott, amelybe az egyik iskolaigazgató, tanító jegyezte fel Tîrgu Jiuban, hogy kik voltak abban az időszakban egy barakkban vele, például Kacsó Sándor is. Kacsónak felajánlották, hogy szabadon engedik, mesélte Benkő Levente, de ő szolidaritásból a lágerben maradt a többiekkel.
 
A második világháborút lezáró párizsi békeszerződésről és az akkori autonómiaígéretekről Romsics Ignác fog beszélni a sorozat májusi előadásán.

 

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/26433
Eddig semmit nem sikerült megvalósítani a célkitűzésekből, figyelmeztet az európai zsűri.
Nemcsak azért, mert kedvezőbb a földrajzi fekvése, hanem azért is, mert Magyarország sokkal hatékonyabban képviseli az érdekeit, mint Románia.
Mert már így is ad egy rakás pénzt a sertéspestis megelőzésére, de a kormány nem tesz eleget a disznókért és a gazdákért.
Jósolják a kiskereskedelemben utazó cégek vezetői.
Vállalja a felelősséget, de azért megjegyezte: a tüntetők nem határolódtak el egyértelműen a huligánoktól. Ráadásul állítása szerint Molotov-koktélokat is találtak.
Emlékszik még a nagyváradi Piros tó és Háborúzók utcára? Most itt a párja: „a szimbolikus szekér” és a „100 hegedű Orkesztrája”.
Olyan országban akarok élni, ahol nem küldik sétálni az állampolgárt egy dossziéért, egy fénymásolatért, amit a hivatal is nyugodtan elkészíthetne vagy adhatna.
Van ebben az interjúban szó mindenről: az 1818 utáni gyenge román államról, diszkriminációról, kicsit Erdélyről is. Méghozzá női szemszögből.
Ez jött ki egy közvélemény-kutatás eredményeként. De más nyalánkságok is vannak ott. Például Orbán Viktor.
Bocsánatkérés? Szó se róla. Lemondás? Szó se róla.
Van, aki Dragnea lemondásával mentené meg a pártot. Van, aki szerint már arra sem méltó a PSD, hogy az európai baloldali pártcsaládhoz tartozzon.
Két fő téma köré csoportosulnak idén a legnagyobb kolozsvári magyar rendezvénysorozat eseményei: Mátyás király születésének 575. és a tordai vallásszabadság kihirdetésének 450. évfordulója.
De tényleg... ha minden olyan jól meg a mioritikus hazában, amint azt a nagy kormánypárt hangoztatja, akkor miért is nincsenek?
Most akkor volt katonai ügyész a kormánypalota előtti incidens helyszínén, vagy sem?