Emlé(k)mező
Szerző: Szántai János
2018. április 26. csütörtök, 16:37
Néhány kósza emlék a két Szervátiuszról.

Apám jó nevű orvos volt. Meg vívó. Meg amatőr szobrász. Egy jó nevű szobrásztól tanulta a mesterséget. Hasonlítanak is a szobrai a jó nevű szobrászéira. A jó nevű szobrász jó neve Szervátiusz Jenő volt. A Fellegváron laktak. Oda járt apám mesterséget tanulni.

Néha engem is elvitt, taknyos kölket. Untam magam, persze. Kő, por, vésők, érthetetlen szöveg. Az öreg látta, hogy unom, és megkérdezte: akarsz-e szobrászkodni. Na, erre mit mondjak. Ha azt mondom, nem, nekem annyi. Pedig nem akartam. Azt mondtam: akarok. Az öreg vett egy lófej nagyságú követ, és megkérdezte: na, mi legyen ebből? Mondtam, bivaly. A legjobban akkoriban a bivalyoktól féltem. Anyámat egyszer megkergette egy bivaly, és fel kellett másznia egy autó tetejére, azért. Az öreg koppintott egyet itt, egyet ott,

aztán kezembe nyomta a vésőt. Folytasd. És folytattam.

És attól kezdve szerettem odajárni. Hogy meglegyen a bivalyom.

A fellegvári házban találkoztam egy másik „bácsi”-val is. Neki fekete volt a haja, és többet beszélt, mint az öreg. Többet nevetett is. Ő volt Szervátiusz Tibor. Aztán egyszer csak nem mentünk többet oda. A bivalyom is ott maradt. Félbe.

Később megtudtam, kivándoroltak. Aztán sokáig az Iron Maiden érdekelt inkább, meg a Judas Priest, meg a Sex Pistols. (Jó, most is.) Aztán egyszer elmentünk Budapestre. Kétévenként lehetett. Apám mondta, felmegy Jenő bácsiékhoz, nem megyek? Eszembe jutott a bivaly. S hogy félbe maradt. Nem mentem. Később azért rákérdeztem. Hogy van az öreg. Apám: Felmentem, az öreg kint ült az erkélyen. Megkérdeztem tőle, mivel foglalkozol mostanában, Jenő bácsi? Várom a halált, mondta az öreg.

Ez megmaradt bennem.

Odament, hogy várja a halált. Fasza.

Szervátiusz Tiborral egyszer találkoztam még. Futólag. Akkor már nem volt fekete a haja. És nem beszélt többet. És nem is nevetett. Viszont egyre jobban kiültek arcára Jenő bácsi hun-tatár-székely vonásai.

Kábé ennyi. Ja, még valami. Fordult a világ kockája, elkezdtünk sokat járni Budapestre. És egyszer felmentem a Nemzeti Galériába. És ott szembementem a Dózsa-szoborral. És nem tudtam továbbmenni. Pedig nem szerettem a múzeumokat. (Ma sem.) És utána ahányszor arra jártam, igyekeztem felmenni a várba. Hogy megnézzem a Dózsát. És nyugtázzam, hogy a helyén van.

És akkor tényleg ennyi. Mert innen jönnének a nagy szavak.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/26383
És ezzel még szinte semmit nem mondtunk a lesújtó kutatási eredményekről.
Ha tetszik, a mioritikus haza példásan bizonyított, már ami a rossz tanuló státust illeti. És a jelek szerint a tasli nem is fog soká késlekedni.
Határ a csillagos ég, persze, de itt az alapszükségletekről van szó.
Noha rém egyszerű forgatókönyv szerint zajlik ez a horrorfilm, elég sok pénzbe kerül. És alaposan ránk tud ijeszteni. Ja, és nem csak egy film.
Elvileg. Mert úgy lett kitalálva, hogy nem igazán ellenőrzi senki.
A román tudás fellegvárának lakói kábé csak a nacionalista hőbörgés szintjén fejtik ki tevékenységüket. Amúgy köszönik, jól élnek, és szarnak az utókorra. Sabin Gherman írása.
Még december elsején átadnák, ha már egyszer Centenáriumi híd a neve.
Érdekes, hogy miközben Romániában drasztikusan csökkent a EU iránti bizalom, Magyarországon éppen most mutat növekedést.
Kisebbség-kisebbség, nem mindegy, hogy melyik? – gondolhatták az illetékesek.
Aztán jól megfenyegették pénzbírsággal az oktatási tárcát. Most biztos átgondolják.
A kedves kormány tejjel-mézzel folyó Kánaánt ajánl a nyugdíjasoknak. És a szükséges pénzt például az autópályáktól veszi el.
Sőt, megújulnak az istenházák Kolozsváron.
A tulajdonos azt ígéri, Erdély legszebb terasza fog működni a majdani szálloda udvarán.
Az önkormányzat nagy erőbedobással, a szállásadók csillagászati árakkal készülnek a Nagy Napra.