Doberdó, ahol a magyarok és az olaszok testvérekké lettek a halálban

Több mint száz év telt az első világháború egyik legvéresebb ütközetsorozata óta, de a hadtörténészek számára még mindig tartogat meglepetéseket a csatahelyszín.
Hirdetés

Néhány hadtörténész, akiket a baráti köteléken túlmenően összeköt az isonzói történések mélyreható ismeretének és ismertebbé tételének szándéka, 2010-ben megalapította a Nagy Háború blogot, majd a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítványt. Az évek során rengeteg izgalmas kezdeményezéssel álltak elő: hadszíntérkutatások, kötetek, kiállítások és konferenciák születtek, de szerepet vállaltak az Isonzó Expressz zarándokvonatok útrakelésében is.

A Györkös-Mányi Emlékházban szervezett beszélgetés meghívottjai jobbról: Benkő, Pintér, Rózsafi, Stencinger és Hrubos

A kolozsvári Művelődés Estek keretében négy alapítóval, Hrubos-Takács Róberttel, Pintér Tamással, Rózsafi Jánossal és Stencinger Norberttel ismerkedhettünk meg, akikkel Benkő Levente, a Művelődés folyóirat szerkesztője beszélgetett az első világháború egyik legfelőrlőbb csatasorozatáról, az észak-olaszországi Isonzó folyó melletti harcokról. Másfél millióan haltak meg néhány kilométernyi előretörésért – összegezhető az Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Német Birodalom között zajló hegyvidéki harcok mérlege.

Szövetségesből ellenség

Olaszország speciális helyzete a nagy háborúban a Német Birodalom 1871-es megalakulásához vezethető vissza. A francia-porosz háború után a német császárság és Franciaország között fennálló feszült viszony miatt jött létre az a katonai szövetség, melynek tagja a Német Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország, azaz a három központi hatalom volt. Később Románia is csatlakozott a szövetséghez, igaz, erről a királyi családon kívül senki más nem tudott – vázolta az előzményeket Stencinger Norbert.

Életkép a lövészárokból

Az antanthatalmak nem nézték tétlenül a szövetkezést, megkezdődött a versenyfutás a területszerzési ambíciókat tápláló Olasz Királyság kegyeiért. Egyik hatalom sem a saját területeit bocsátotta alkuba, más ország földjét ígérték oda mind az olaszoknak, mind a románoknak. Az 1915. április 26-án aláírt londoni egyezményben Rómának ígérték Trentinót (Dél-Tirolt), Triesztet, az isztriai partvidéket és néhány dalmáciai szigetet, valamint protektorátust Albánia fölött, míg Romániának Erdélyt ajánlották fel.

Mindkét ország szembefordult a szövetségesekkel, és egy év eltéréssel az antant oldalán léptek be a háborúba. Az Osztrák-Magyar Monarchiának így – Szerbia és Galícia után – már a harmadik fronton kellett harcolnia, ezúttal régi szövetségesével.

Kolozsvári gyalogezred az olasz fronton

A váratlanul kialakult olasz arcvonalon a császári és királyi ezredeknek nem volt más választásuk, mint védekezésre berendezkedni. A küzdelemben a kolozsvári 51-es gyalogezred egyik zászlóalja is részt vett. Az olasz fél leginkább a támadással próbálkozott, míg a mieink beszorultak a természet alkotta határok közé, így egy olyan állóháború alakult ki, mely semmilyen stratégiai előnyhöz nem vezetett, mégis hatalmas emberáldozatokat követelt. Mindez egy olyan természeti környezetben történt, mely különös kihívások elé állította az alföldhöz szokott magyar katonákat – derült ki Pintér Tamás előadásából.

Az „Isonzó oroszlánjaként” emlegetett Svetozar Boroević tábornagy, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének parancsnoka az utolsó emberig folytatott harc híve volt, a kétszeres olasz létszámfölény és a rendkívüli terepviszonyok ellenére egy percre sem hátrált meg. A két év alatt (1915 tavaszától 1917 késő őszéig) lezajlott

tizenkét isonzói csata közül tizenegyszer az olaszok támadtak,

de a súlyos veszteségeik árán mindössze 10 kilométert hatoltak be az osztrák-magyar védelmi vonalon túlra. A legvéresebb ütközetek a Doberdó-fennsíkon zajlottak, melynek emléke a magyar folklórba is beépült.

A caporettói csoda

Miután a keleti fronton már nem kellett az oroszoktól tartani, a központi hatalmak jelentős haderőt csoportosítottak át Észak-Olaszországba. A titkosan végrehajtott fegyverkezésnek és a katonai utánpótlásnak köszönhetően kerülhetett sor a caporettói áttörésre, amely során az olasz front végérvényesen összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia és a németek seregei előtt.

Hirdetés

Zord körülmények között jutottak előre a katonák 

Hrubos-Takács Róbert elmondta: a központi hatalmak különböző trükkökkel igyekeztek elterelni az olaszok figyelmét a készülő áttörésről, de egy árulás következtében mégis tudomást szereztek róla. Már nem számított, ugyanis addigra jelentősen megerősítették a hadi felszerelést: mintegy másfél millió lőszert készültek kilőni.

A támadást végül az esős időjárás miatt a tervezettnél két nappal később, október 24-én, hajnalban indították. Az áttöréskor a később nagy nevet szerzett Erwin Rommel és az akkor alig 19 éves múlt Bertalan Árpád jeleskedett. Mindketten parancsmegtagadással hajtották végre a legmagasabb kitüntetéseket érő haditetteket. Az áttörés után több százezer olasz katona esett fogságba, akiket vagy fogolytáborokba internáltak, vagy a hadsereg és a lakosság segítésére fogták őket. 

Helyszíni kutatások és váradi emlékgúlák

Az Isonzó völgyében, a Doberdó-fennsíkon, de a ma már Szlovéniához tartozó Caporettóban (mai nevén Kobaridon) egyaránt őrzik és ápolják az ütközetekben elesett katonák emlékét. Rózsafi János beszámolójából megtudhattuk, hogy a sziklákon ma is jól láthatóak a lövedékek becsapódásának nyomai, de megvannak a száz évvel ezelőtti lövészárkok, sziklákba vájt fedezékek, tábori misehelyek is.

Bár a kutatók munkáját ugyanúgy megnehezítik a terepviszonyok, ahogyan egykoron a katonáékét is, érdemes ellátogatni az Isonzó völgyébe. Teljesen más ott lenni, mint ahogyan azt a könyvek alapján elképzeli az ember, hangzott el.

A terepbejárások során a levéltárakban gyűjtött információk szerint rekonstruálták az egyes hadműveleteket. A Monte San Michele és a Monte San Gabriele hegyeken megkeresték a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred hősi halottainak és harcainak emlékére 1917-ben állított emlékgúlákat is. Egy szlovén kutató segítségével megtalálták az addig ismeretlen helyen lévő negyedik emlékgúla maradványát is, amelyet felújítattak.

Kutatásaikat kiterjesztették a hadi temetőkre is – számolt be Rózsafi János. Az olaszok is állítottak emlékművet, ezen külön megemlékeztek a magyarokról is, akikkel a felirat szerint „testvérekké lettek a halálban”.

Doberdónál a magyarokról is megemlékeznek az olaszok

A meghívottak elmondták: száz év elteltével a hősi halált halt áldozatok emlékének ápolásáról teljes konszenzus van az érintett felek között annak ellenére, hogy Isonzó völgye sokáig vitás terület volt Olaszország és Szlovénia között. Az egykori ellenséges országok félretették történelmi sérelmeiket, és többek között a magyarokkal is szorosan együttműködve dolgoznak azon, hogy minél szakszerűbb kiadványokkal, múzeumokkal, egyéb látnivalókkal fogadják az ide látogatókat. A lakosság is kegyelettel emlékezik meg az áldozatokról.

A Nagy Háború Kutatásáért Alapítvány nevéhez számos kiadvány fűződik, Kolozsváron járva az alapítók ezek közül is elhoztak és bemutattak párat. 

Hirdetés