Bevonulás Kolozsvárra | Fotó: Fortepan
Édes Erdély, hol vagyunk?
szabot
2018. március 21. szerda, 09:14
Magyarország közel egy évnyi költségvetésével próbálta modernizálni Erdélyt, és visszaállítani a magyar dominanciát Erdélyben. A végén holokauszttal.
Hogyan történt és mit jelentett Erdély északi részének visszacsatolása Magyarországhoz egy háborús időszakban? Erről beszélt Sárándi Tamás történész, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa, akinek a kutatási területe és időszaka is a társadalomtörténet a két világháború között, illetve a magyar és a román nemzetiségpolitika 1940-44 között, amikor a két ország gyakorlatilag túszként használta egymással szemben a nemzeti kisebbségeit.
 
A II. bécsi döntés és a „kis magyar világ” közel teltházat vonzott múlt héten az EME kolozsvári székházában, ahogy a nagyváradi Szacsvay Akadémia Az erdélyi magyarság 100 éve nevű sorozatának korábbi előadásai is az 1918-as impériumváltásról, illetve az erdélyi magyarság mint politikai közösség kiforrásáról a két világháború között.
 
Sárándi Tamás sem kímélt minket, csak úgy záporoztak az adatok a közigazgatás, gazdaság, oktatás, egyházak, hadügy, nemzetiségpolitika területéről, hogy minél több konkrét információn keresztül lássuk Erdély történetének ezt a nagyon rövid és nagyon ambivalens időszakát.
 

Bécsi döntés vagy bécsi diktátum?

A megelőző diplomáciai lépéseket azért (is) ismertette a történész, hogy eldönthessük, mennyiben jogos a román történetírás fogalomhasználata, amellyel diktátumnak nevezi a II. bécsi döntésben foglalt határrevíziót.
 
Észak-Erdély elcsatolását Romániától tulajdonképpen a Szovjetunió hasonló lépése előzte meg: 1940. június 26-án ultimátumot intézett Romániához, amelyben kérte az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia átadását. A román kormány rövid hezitálás után beleegyezett, és kiürítette a területet. A magyar kormány ezt precedensként használta: ha a román kormány elismerte a Szovjetunió területi igényeit, akkor ismerje el Magyarország területi követeléseit is.
 
Ezután a román és a magyar fél közvetlenül a náci Németországgal kezdett tárgyalni (amely akkor már két éve magához csatolta Ausztriát majd Csehországot, és mintegy fél éve rohanta le Lengyelországot). Románia itt vetette fel, hogy szívesen látna nagyhatalmi döntést Erdély kérdésében, mivel azt remélte, a tengelyhatalmak Románia számára kedvezőbb ítéletet hoznak, mintha erről közvetlenül a magyar kormánnyal kellene megegyeznie. 
 
Sárándi Tamás
 
Sárándi Tamás történész Kolozsváron | Előadásfotók: Szabó Tünde
 
Ha a román fél kérte a döntést, akkor azt nem lehet diktátumnak nevezni, szögezte le Sárándi, aki szerint a román történetírás is ezt egyre inkább felvállalja.
 

A magyar területi követeléseket a német külügy jogosnak ismerte el,

és közvetlen tárgyalásra utasította a két felet, akik Szörényváron (Turnu Severin) ültek le tárgyalni augusztus 16. és 24. között úgy, hogy júliusban már a teljes magyar hadsereg, mintegy 550 ezer fő felvonult a román-magyar határ mentén, és felsorakozott vele szemben a már májusban mozgósított román hadsereg is. 
 
A két fél teljesen mást akart: 
  • a román kormány mindössze Szatmár és Bihar megyét adta volna, és arra kellett volna kitelepíteni a teljes magyar lakosságot Erdélyből;
  • a magyar kormány elsősorban területet és minél nagyobb területet szeretett volna visszakapni Erdélyből, esetleges lakosságcserében csak ezután gondolkodott volna.
Mikor a magyar fél látta, hogy nem tudnak megegyezni, augusztus 23-án kiadta a hadparancsot, hogy 
 

a magyar hadsereg augusztus 28-án támadja meg Romániát.

Ebben az időszakban Teleki Pál volt Magyarország miniszterelnöke, aki alapjában nem értett egyet ezekkel a nagyhatalmi döntésekkel, az első bécsi döntéssel sem (amellyel a Felvidék 12 ezer négyzetkilométerét juttatták vissza Magyarországnak 869 ezer fős lakosssággal, Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc városával), mivel tudta, hogy ezekért cserébe Németország egyre többet és többet fog követelni Magyarországtól.
 
Teleki azt az álláspontot képviselte, hogy területi követeléseket Magyarország önerőből érvényesítsen, vagyis ha Magyarország katonailag és társadalmilag felkészült egy adott terület bekebelezésére és integrálására.
 
A hadparancsról természetesen Németország is tudomást szerzett, és augusztus 27-re Bécsbe rendelte a román és a magyar felet, amelytől mindkettő azt remélte, folytatni fogják a kétoldalú tárgyalásokat, amelyekbe valamilyen módon bekapcsolódnak majd a tengelyhatalmak. Bécsben viszont a felekkel közölték, hogy nem tárgyalni hívták őket, a döntés megszületett, meghúzták a határt, és csak azért hívták őket, hogy a döntést elfogadják.
 
A magyar és a román küldöttségnek úgy kellett elfogadnia a bécsi döntést, hogy előtte nem látták a térképet, vagyis a területet, amelyet Magyarország megkap Románia rovására. Némi huzavona után a döntést a románok is elfogadták, ezután vonultak be abba a terembe, ahol megtekinthették a térképet az új magyar-román határral.
 
Aláírások a második bécsi döntésen
 
A II. bécsi döntést a négy külügyminiszter írta alá augusztus 30-án: Joachim von Ribbentrop német, Galeazzo Ciano olasz, Csáky Istán magyar és Mihail Manoilescu román külügyminiszter. Ez utóbbi zöld tintával írta alá, erre épült az a legenda, mesélte a történész, hogy Manoilescu azért használt zöld tintát, hogy érvénytelen legyen az aláírása, mert ilyen szintű diplomáciai dokumentumokat fekete tintával szokás hitelesíteni. Ennek azonban semmi jelentősége nem volt a korszakban, mondta Sárándi Tamás.
 
A német fél az új határt egy nagyon nagy, 1:500 000 léptékű térképen rajzolta meg, amelyen a városok és nagyobb községek hovatartozását még lehetett állapítani, de azt nem, hogy például két falu között pontosan hol húzódjon a határ.
 
A bécsi döntés nyolc pontja rendezte az állampolgárság kérdését: a területtel együtt automatikusan járt az állampolgárság, illetve az észak-erdélyi románok hat hónapig kérhették a román, a dél-erdélyi magyarok a magyar államplgárságot, és szabadon átköltözhettek. Minden más vitás kérdésben a két félnek közvetlenül kellett megegyeznie, magában a határ pontos kijelölésében is. Konkrét egyezményt viszont a román és a magyar fél nem kötött, ennek eredményeként
 

1940-44 között Erdélyben nem volt pontosan kijelölt magyar-román határ.

Emiatt folyamatosak voltak a határincidensek, egymás szándékos és nem szándékos provokációja, a négy év során több tucat személy vált ezek halálos áldozatává. A határsértések és lövöldözések elkerülése végett előbb egy öt, majd tíz km szélességű határsávot, senkiföldjét jelöltek ki, ahonnan mindkét államnak ki kellett vonnia a hadseregét.
 
Mivel nem rendezték a határokat, Erdélyben nem lehetett legálisan átlépni sem. Vagyis ha valaki Brassóból Kolozsvárra akart utazni, akkor előbb el kellett mennie Aradra, ott átlépnie az 1918-as román-magyar határt, majd fel Békéscsabára, Nagyváradra, majd onnan Kolozsvárra – illusztrálta a történész a korabeli viszonyokat.
 
A Nagyváradon augusztus 30. és szeptember 5. között zajlott katonai tárgyalásokon annyit döntöttek el, hogy a román fél milyen ütemben üríti ki Észak-Erdélyt, és vonul be a helyére a magyar hadsereg. Naponta mintegy 30 km-es sávokban tervezték az előrehaladást, mivel a magyar hadsereg motorizáltsága már a korban is alulfejlettnek számított, jegyezte meg a történész, így lovas szekerekkel, illetve nagyobbrészt gyalog megtehető távval számoltak. A román hadsereg vállalta, hogy aznapra már kiűríti az illető sávot, hogy ne kerüljön sor semmilyen összetűzésre.
 

A magyar hadsereg szeptember 5-én vonult be Erdélybe,

pontosabban Nagyváradra és Szatmárnémetibe (az első alakulat Peténél lépte át a határt), és szeptember 13-án érkezett meg Háromszéken Kézdivásárhelyre. Szeptember 15-én kerül sor a kolozsvári díszbevonulásra, ahova így gyakorlatilag kétszer vonult be a magyar hadsereg, de a második gyakorlatilag már csak egy ünnepség volt.
 
 
A magyar katonai közigazgatás ezután három hónapig igazgatta Észak-Erdélyt. A magyar kormányzat már Felvidék visszacsatolásakor is ehhez folyamodott abból a megfontolásból, hogy a hadsereg hamarabb tud birtokba venni egy területet, és hatékonyabban kezeli a két kormányzat közötti átmenetet. Legfontosabb feladata a nyugalom fenntartása és a birtokba vett területeken a közellátás biztosítása volt.
 

A katonai közigazgatás azt jelentette,

hogy vármegyei, járási és városi szinten a hadsereg egy-egy, legalább ezredesi rangú tisztje volt a parancsnok teljes jogkörrel, azaz minden kérdésben ő döntött, rendeletek útján kormányzott. Vagyis döntése azonnal hatályba lépett, nem lehetett ellene fellebbezni. Ebben az időszakban nem működött semmilyen választott testület, sem bíróság, csak a katonai bíróságok.
 
Elvileg minden parancsnok mellett dolgozott a magyar kormányzat megfelelő minisztériumának egy-egy küldöttje, és a helyi parancsnok ezzel a testülettel kellett volna konzultáljon például az olyan mindennapi ügyekben, hogy Kolozsváron mennyibe kerüljön egy kiló kenyér. 
 
A közigazgatásban aktívan résztvevő parancsnokoknak előzetesen tanfolyamot tartottak, de ezeknek az embereknek egész katonai kiképzésük és pályájuk nem arról szólt, hogy civilektől tanácsokat fogadjanak el, parancsot főleg nem. Emiatt folyamatos konfliktusok voltak a helyi parancsnokok és a minisztériumi küldöttek között, és mivel helyismeretük nem volt, a katonatisztek igyekeztek inkább a helyi közösségből olyan embereket toborozni, akikben jobban megbíztak, és velük konzultáltak.
 
A kormányzat azért is vetette be először a katonai közigazgatást a történész szerint, mert így olyan döntéseket is végre tudott hajtatni, amelyeket polgári közigazgatással nem vagy sokkal nehezebben, mint például a nagyszámú internálás, kiutasítások, a román polgári lakosság „ösztönzése” arra, hogy hagyja el a területet – vagyis olyan döntések, amelyektől a kormányzat alkalomadtán szívesen elhatárolódott.
 
Bevonulás Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren
 
Bevonulás Kézdivásárhelyen 1940. szeptember 13-án | Fotó: Fortepan — ID 92510
 
És azért tartott három hónapig, mert a katonaság nagyjából ennyi idő alatt tudta ellátni a kimondottan katonai feladatokat: a határok lezárása, minimális védművek kiépítése, egy esetleges román támadásra való felkészülés.
 
A katonai közigazgatás szinte minden polgári döntése mögött a helyi magyar lakosság igénye állt, mutatott rá Sárándi Tamás. A helyi jegyzőt, tanítót kérdezték meg a település problémáiról és persze a megoldási javaslatokról is, így a helyi magyar lakosság legtöbb esetben átvitte az akaratát a katonai közigazgatáson.
 

A magyar polgári közigazgatás

hivatalosan 1940. november 27-én, gyakorlatilag 1941 elejétől vette át az irányítást, és a megbízhatóság elve alapján működött. Mindegyik állami tisztviselőt a falusi tanítótól a főispánig az alapján nevezték ki, hogy megbízhatónak találták-e az úgynevezett priorálás során. 
 
Míg Felvidéken és Kárpátalján ezt a megbízhatósági eljárást konkrét törvényben szabályozták (helyi magyarság tagjaiból álló bizottság előtt kellett megjelenni, amely megvizsgálta, hogy az állásra jelentkező személy hogyan viszonyult a magyar közösséghez a két háború között), addig erről Erdélyben nem maradt fenn írott forrás. A magyar kormányzat ugyanis azt ígérte, Észak-Erdélyben nem fogják alkalmazni az eljárást, mert addig már sok visszaélés történt, de most már tudni lehet, mondta a történész, hogy minden egyes észak-erdélyi tisztség esetében is lefolytatták – csak szóban.
 
1941-től visszaállították a vármegyei rendszert, de annak ellenére, hogy a vármegye lényege mindig is a helyi szintű autonómia volt (a városi tanács és a megyei törvényhatósági közgyűlés tagjait helyileg választották), 1941-44 között Észak-Erdélyben nem tartottak sem helyhatósági, sem parlamenti választást, ezért minden tisztséget kinevezés útján töltöttek be.
 

Emiatt alakult ki az „ejtőernyősök” problémája:

a helyi lakosság úgy érezte, a tisztviselők között túlsúlyba kerültek a trianoni Magyarország területéről „beejtőernyőzött” állami alkalmazottak, és sérelemként élte meg, hogy miért nem a helyi magyarok közül neveztek ki valakit.
 
A történész által bemutatott konkrét adatok viszont azt mutatják, a benyomás erősebb volt, mint a beejtőernyőzöttek konkrét súlya. A csendőrség, rendőrség állományát száz százalékban észak-erdélyi magyarok alkották, máshonnan érkezett, illetve ismeretlen helyről származó magyarok a gazdaság és pénzügyi igazgatás tizedét, az igazságszolgáltatás kétharmadát, a szakigazgatás több mint felét, a közigazgatásnak mintegy a negyedét tették ki. 
 
Hivatalnokok beejtőernyőzése az erdélyi közigazgatásba
 
Ez utóbbi arányt a magyar kormánynak az az igénye magyarázza, hogy a közigazgatás szakszerű és hatékony legyen, és ebben az időben egyszerűen nem ismerte elég helyi ember a magyar jogrendet ahhoz, hogy egyből hivatalba léphessen. Első körben mindig helyből igyekeztek munkaerőt toborozni a közigazgatásba, és ha nem találtak, akkor hoztak a trianoni területekről – magyarázta a történész. 
 
A máshonnan hozott tisztviselők zöme a hierarchia középső szintjén töltött be tisztségeket (alispán, polgármester, jegyző), épp azon a szinten, ahova az emberek a problémáikkal fordultak. Emiatt a magyarországi tisztviselők arányát jóval nagyobbnak érzékelték a valósnál, és ez konfliktusforrásnak bizonyult.
 

A másik konfliktus a nemzetiségekkel alakult ki 

a magyarok felülreprezentáltsága miatt a közigazgatásban. A visszacsatolt 43 ezer négyzetkilométeren mintegy 2,5 millió lakos élt az 1941-es népszámlálás szerint: közel 1,4 milliót magyarként, 1 milliót románként tartottak számon, a többieket zsidókként, szászokként, svábokként. 
 
Ehhez képest mindegyik vármegyei törvényhatósági bizottság túlnyomó többségét magyarok alkották azokban a vármegyékben is, ahol a lakosságnak csak a fele vagy kisebbsége volt magyar. Még Máramarosban is, ahol a lakosság tizede volt magyar, a vármegyei bizottság bő háromnegyedét adták a magyarok. A szászok Beszterce-Naszód megyei felülreprezentáltsága mögött pedig a bécsi döntés áll, mutatott rá a történész, amely miatt a magyar kormányzat másként viszonyult az erdélyi szászokhoz, mint a románokhoz vagy a zsidókhoz.
 

Azt viszont homály fedi, kik voltak a korszakbeli közigazgatás valódi döntéshozói.

A különböző parlamenti, vármegyei, városi tisztégeket betöltők neveit ugyan ismerjük, de azt nem, kinek mekkora volt a befolyása, kinek a szava volt a döntő egy adott kérdésben, magyarázta Sárándi Tamás. Ebben az időszakban ismét kiéleződtek bizonyos vallási, politikai, regionális ellentétek, amelyeket akkor már meghaladottnak gondoltak, például 
  • tiltakozás amiatt, hogy a protestáns többségű Háromszéken katolikus főispánt neveztek ki,
  • vagy hogy miért a szomszéd vármegyéből neveztek ki valakit és nem helyből,
  • vagy az 1938-ig létező Országos Magyar Párt, illetve a román királyi diktatúrában kinevezett Népközösség tagjai között, amikor főleg ez utóbbiból hívtak be 50 képviselőt a magyar parlamentbe 1940 októberében.
Közülük 35-en megalakították az Erdélyi Pártot. Elméletileg 35 helyet fenntartottak az észak-erdélyi románok képviselete számára is, de azokra a helyekre nem hívtak be senkit.
 
Az erdélyi magyar képviselők a magyar parlamentben kisebbségi csoportként határozták meg magukat, a helyi sajátosságot hangsúlyozták, amit figyelembe kell venni a döntések meghozatalakor, befele, a nemzetiségek irányában viszont domináns csoportként viselkedtek, és feladták korábban hangoztatott elveiket a nemzetiségi kérdésekben, jegyezte meg a történész.
 
A régi szervezetek megmaradtak, és új feladatokat kaptak, például az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület mezőgazdasági kamaraként, a támogatások szétosztójaként, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szórványmisszióként működött ebben a korszakban. Bár eleinte be akarták olvasztani az országos szövetkezetekbe, az erdélyi szövetkezetek tovább működhettek.
 
A legnagyobb feladat, amellyel szembenézett a magyar kormányzat, z
 

Észak-Erdély be-, illetve reintegrálása volt:

erre a térségre is kiterjeszteni a magyar jogrendet, előírásokat, és végrehajtani egy nagyszabású modernizációt. Több millió pengőt fektetett be a magyar állam a frissen visszakapott területeken, ezekért a pénzekért természetesen lobbiztak az erdélyi magyar politikusok, de az máig nem tisztázott a történész szerint, hogy ki befolyásolta és ellenőrizte az állami fejlesztési pénzek elköltését.
 
Az 1940 októberében létrehozott Erdélyi Gazdasági Tanács például nem döntéshozó szerv, hanem csak tanácsadó szerepet töltött be, de részt vett benne az erdélyi és magyarországi politikai és gazdasági elit számos tagja. Különböző tervek, javaslatok, elképzelések futottak be a szervezethez, amely ugyan nem döntött, de ha rábólintott egy szervezet vagy gyár létrehozására, azt nagy valószínűséggel létre is hozta a kormányzat – illusztrálta Sárándi a valódi döntéshozás informális jellegét.
 
Az Erdélyi Külön Szolgálat a magyar lakosság szociális megsegítését célozta, adatfelmérést, javaslatokat, terveket készített.
 
Sárándi Tamás közönsége Kolozsváron
 
Sárándi Tamás közönsége Kolozsváron
 
A társadalmi felzárkóztatás egyik eszköze az egyszeri juttatások, segélyek mellett a minden városba tervezett, úgynevezett ONCSA-telep volt (az Országos Nép- és Családvédelmi Alap nevéből). Az itt felépült házakat legalább ötgyermekes családok kaphatták meg olcsó és hosszútávú hitelre, de csak akkor, ha további feltételeknek feleltek meg, például a családfenntartó nem volt alkoholista. 
 
A pályázó családok életvitelét helyszíni környezettanulmányban mérték fel, és a beköltözés után is rendszeresen látogatták a családot és tanácsokkal látták el a főzés, a higiénia, a gyereknevelés terén. A magyar kormányzat így próbálta garantálni, hogy az illető család képes lesz visszafizetni a hitelt, amelyből aztán az állam újabb házakat épített volna.
 

A visszacsatolt területek közül Erdélybe érkezett a legtöbb pénz

a négy év alatt, az összesen több mint 1,7 milliárd pengőnyi állami befektetés 68 százaléka irányult Észak-Erdélybe. Magyarország költségvetése ebben az időszakban évente mintegy két milliárd pengő volt – vázolta az arányokat a történész.
 
Az egyik legnagyobb állami beruházást a MÁV bonyolította a Déda-Szeretfalva vasútvonal gyors ütemű kiépítésével, amely 1942-re készül el. Amiatt vált fontossá, hogy a román határ elvágta a Kolozsvártól délre kanyarodó fővonalat, és ezért '42-ig Székelyföld nem volt vasúton összekötve az ország többi részével, ami a közellátásban okozott óriási nehézséget. 1940-ben ugyanis a visszavonuló román hadsereg rekvirálásokat hajtott végre, a magyar kormánynak pedig alig sikerült rövid idő alatt több száz tonna élelmiszert a térségbe szállítania, és megállítania egy éppen kitörni készülő éhínséget a Székelyföldön.
 

Kié legyen a föld?

Az erdélyi magyar lakosság egyik legnagyobb sérelme az 1921-es román földreform volt, ahol a legnagyobb kisajátítások a magyar birtokok rovására történtek, a legnagyobb juttatások haszonélvezői pedig a román kisbirtokosok lettek. Ráadásul kisajátították az úgynevezett kötött forgalmú birtokokat is, mint az egyházi vagy közbirtokossági földek, holott az egyházi birtokok jövedelméből tartották fenn a felekezeti iskolákat.
 
A magyar kormányzat három ok miatt nem törölte el a földreformot:
  1. Felvidéken megtette, és hatalmas kártérítéseket kellett fizessen a szlovák telepesektől elvett földekért;
  2. tudja, hogy ha az észak-erdélyi románoktól földet vesz el, akkor a román kormányzat a Dél-Erdélyben ragadt, mintegy félmilliós magyarsággal szemben hasonlóan jár el;
  3. furcsán nézett volna ki egy radikális birtokrendezés Erdélyben, miközben a trianoni területeken nem nyúlnak hozzá a földbirtokokhoz.
A zsidó földbirtokosokkal szemben viszont már nem voltak skrupulusai a magyar kormánynak, birtokaikat minden további nélkül kisajátította.
 
Ratosnyán várják a bevonulást
 
Ratosnyán várják a bevonulást | A kép forrása a Fortepan gyűjtemény 
 
A korábbi sérelmeket jogi útra akarta terelni: egy 1941-es rendelet szerint mindenki, aki bizonyítani tudta, hogy tőle erőszakkal vették el a földet, bírósághoz fordulhatott a kisajátítási döntés megsemmisítéséért. A bíróságokon több tízezer per indult, de csak nagyon kevés fejeződött be abban az évben, így a kormányzat más eszközhöz, az állami elővásárláshoz folyamodott. 
 
Ha bárki el akart adni bármekkora földet, azt előtte fel kellett ajánlania az államnak, az állam pedig az így felvásárolt birtokokat a magyar lakosságnak osztotta ki. De az már kevéssé vizsgálható, mennyi földet osztott így újra az állam, és hogyan alakultak ezek a birtokviszonyok 1944 után.
 

Ezt egészítették volna ki, illetve a Székelyföld és Partium magyar többségű területeit egy relatív magyar többségű korridorral kötötték volna össze a különböző telepítési tervek, de a történész szerint már nem lehet nyomon követni, hogy ezekből mi valósult meg, megérkezett-e az illető területekre a tervezett számú telepes, és mi történt velük 1944 után.

Ebben az időszakban minden közpolitika egyben nemzetiségpolitika is volt,

idézte Sárándi történészkollégáját, Ablonczy Balázst. A Szeretfalva-Déda vasútvonal megépítése is: Dédán maga a MÁV épített református templomot az ottani magyar lakosságnak, ha 10 km-ként pályafelügyelőt lehetett kinevezni, akkor ügyeltek arra, hogy az nagycsaládos legyen, néhány ilyen családra egy faluban már lehetett magyar osztályt építeni, és így tovább. Vagyis minden állami beruházásnál azt is nézték, hogyan tudják vele a magyar lakosságot helyzetbe hozni.

Az oktatás volt az erdélyi magyar sérelmek másik nagy tárháza.

Míg a század elején az oktatás zömét az egyházi iskolák látták el, 1918 után a román állam az állami iskolákra helyezte a hangsúlyt. Kultúrzónával járó anyagi előnyökkel ösztönözte a román tanítókat, hogy magyar települések iskoláiba jöjjenek dolgozni, majd azokat különböző kényszerítő eszközökkel román iskolákká alakította. 

A magyar lakosság viszont az egyházi oktatási intézményekben látta a garanciát a magyar oktatás fennmaradására, de ezeket a román állam csak magániskolákként ismerte el, amelyeknek nem jár államsegély. Vagyis a magyar közösségnek kellett fenntartania, és még csak diplomát sem adhattak a végzettjeiknek, akiknek román iskolában kellett érettségizniük, így csak kis számú diák tudott leérettségizni.

Az elrománosított állami iskolák pótlására 1923-ig 553 új egyházi elemi iskolát alapítottak, és míg 1927-ben 1210 felekezeti magyar iskola működött, 1937-ben már csak 483, és a magyar diákoknak már csak 36 százaléka tanult magyar iskolában. Bár az írástudók aránya 51 százalékról 67 százalékra emelkedett, folyamatosan magas, mintegy húsz százaléknyi volt azoknak az aránya, akik semmilyen iskolába nem jártak a két világháború között. Ennek a mintegy százezer főnek az alfabetizációjára indították be 1941-ben az Erdélyi Népművelési Bizottság iskolán kívüli tanfolyamait.
 

A magyar kormányzat igyekezett a szerkezetet megtartani, de a helyzetet megfordítani: 

csak állami iskolákban engedélyezte a román oktatást, megtiltotta román felekezeti iskolák alapítását, mert azt a tanulságot vonta le, hogy az ilyenekből 1918 előtt sem a magyar állam iránt lojális diákok kerültek ki. A román diákok képzését csak állami iskolákban tudta ellenőrizni, arra viszont törekedett, hogy elemi szinten garantálja a román nyelvű oktatást.
 
1940-44 között a mintegy 3000 népiskola közül 1897 volt állami, ezeknek a fele volt magyar, a másik fele nemzetiségi iskola. Mivel nagyon sok román tanító menekült vissza Romániába, és csak 600-650 maradt Észak-Erdélyben, kb. 2500 románul is tudó magyar tanítót helyeznek át főleg Székelyföldről a besztercei, máramarosi román vidékekre. Az ő pótlásukra a trianoni területekről hoztak magyar tanerőt.
 
Közéfokon nagyjából csak magyarul lehetett továbbtanulni ekkor Észak-Erdélyben, a 119 középiskola 90 százalékában magyarul tanítottak, de 1941-től bevezették a román nyelv kötelező oktatását. A 2361 egyetemi hallgató közül viszont csak 130 volt román.
 
Sárándi Tamás kolozsvári közönsége
 
Az egyházak birtokaik 80%-ának kisajátítása mellett a román egyházak előretörését is nehezményezték, a két világháború között a román egyházak 463 templomot építettek főként a Székelyföldön. 1940 után 17-et omlásveszélyre hivatkozva lebontottak.
 

1940 után a Vatikán engedte, hogy az 1927-es összevonó konkordátum után szétválasszák a nagyváradi és a szatmári katolikus püspökséget, a hajdúdorogi görög katolikus püspökség joghatóságát viszont nem engedte kiterjeszteni Észak-Erdélyre. A reformátusoknál a királyhágómelléki püspökség ismét egyesült a debrecenivel.

A háború és a holokauszt jelentette a korszak legnagyobb veszteségeit

Magyarország 1941 júniusában lépett be a második világháborúba, ahol mintegy 350 ezer fős katonai veszteséget szenvedett, a hátországban és a fronton 60-100 ezer közötti civil halt meg. Közel ugyanennyi, 440 ezer fő vált a holokauszt áldozatává.
 
1940 novemberétől hozták létre az erdélyi, Kolozsvár központú IX. hadtestet, amelynek fele román újoncokból állt, és épp ekkor mondott le a hadvezetés a területi elvről, azaz a román újoncokat kiképzésre szétosztották a különböző hadtestek között Kárpátalján, Felvidéken stb. 1941 után a szerb újoncokban már annyira nem bízott meg a magyar hadvezetés, hogy nem akart fegyvert adni a kezükbe, később a román többségű alakulatokat sem osztotta be aktív frontszolgálatra.
 
A kolozsvári hadtestet a magyar kormányzat 1944-ig igyekezett kímélni, csak kisebb alegységeit küldte ki a frontra, hogy ne következzen be az 1916-os helyzet, amikor a román támadáskor nem volt jelentős magyar haderő Erdélyben. Ahogy 1944-ben az ország hadszíntérré vált, bevetették a teljes hadsereget, 850 ezer főt.
 

A két világháború között a zsidóság körében is erősödött a nemzeti, illetve cionista mozgalom, az erdélyi magyar közösség úgy élte meg, hogy a zsidó közösség egyre inkább leválik róla. A tényleges leválás érdekében pedig a magyar állam mindent megtett. Észak-Erdély sem mentesült a zsidótörvények alól: a zsidók jelenlétét húsz, majd hat százalékra kellett visszaszorítani minden téren, a harmadik megtiltotta a vegyesházasságokat, a negyedik pedig 1942-ben kisajátította a földbirtokaikat. Az 1944-es villámgyors gettósítás után 140 ezer zsidó személyt hurcoltak el Észak-Erdélyből, zömüket Auschwitzba, ahonnan nagyon kevesen tértek haza. (Három kolozsvári holokauszt-túlélő emlékeit ebben a cikkben rögzítettük.)

A nemzetiségi kérdés hatalmi pozíció kérdéseként

merült fel a korszakban a történész szerint, amelynek célja 1940 és 1944 között a magyar lakosság pozícióinak erősítése volt gazdasági, demográfiai, kulturális téren akár a kisebbségek rovására is, hogy ne fordulhasson elő még egy Trianon, vonta le előadásának egyik következtetését Sárándi.

A másik következtetése az, hogy román-magyar viszonylatban a dualizmus korától 1944-ig a kisebbségek helyzete folyamatosan romlott a két szomszédos államban, amely folyton egymásra licitált: a jogok és javak korlátozásában ahol abbahagyta az egyik kormányzat, a kocka és a határ fordultával ott folytatta a másik. Erdély román lakosságának helyzete jobb volt a dualizmus korában, mint a magyar lakosságé a két világháború között, és ez utóbbinál is rosszabb lett a román lakosság helyzete 1940-44 között (a zsidó lakosságét nem is említve), állítja a történész.

A reciprocitás elvét nem jogbővítésre, hanem sérelmi intézkedésekre használták fel a nemzetiségeiket túszként kezelő anyaállamok, egy idő után reciprocitási párok alakultak ki:

  • Amikor Gyárfás Elemér szenátor, a dél-erdélyi magyarság politikai vezetője arra panaszkodott 1941-ben, hogy a román kormányzat nem bocsát ki neki útlevelet, csak egy pillantást kellett vetni észak-erdélyi párjára, Emil Hațieganu egyetemi tanárra, hogy kiderüljön: neki sem volt.
  • Márton Áron püspöknek sem voltak hajlandók a románok visszaadni a rádióját addig, amíg Iuliu Hossu görög katolikus püspök nem kapta vissza a magáét.
Benkő Levente és Sárándi Tamás
 
Benkő Levente, a sorozat házigazdája és Sárándi Tamás
 

Márton Áronnak a magyar hatóságokkal sem volt aztán felhőtlen a viszonya, egészítette ki az összefoglalót Benkő Levente házigazda azzal az emlékezetes epizóddal, amikor a gyulafehérvári püspök átjött a határon, és a kolozsvári Szent Mihály templomban tette szóvá a zsidók elhurcolását. „Hálaképp” a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből.

„A kis magyar világ”

volt az utolsó kísérlet a magyar dominancia visszaállítására Erdélyben, de a korszakot lehet a Horthy-kori Magyarország integrálóképességeként és felülről végrehajtott állami modernizációként is értékelni, erről még messze nincs közmegegyezés, mondta a történész.

Az erdélyi magyarság visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy a háborús veszteségek ellenére a helyi lakosság pozitívnak értékelte és élte meg ezt a rövid korszakot, szellemi, kulturális és demográfiai feltöltődésként, amelyből erőt meríthetett a huszadik század további történéseihez.

A katonai bevonulásra diadalkapus ünnepként való emlékezésben nincs sok helye a magyar katonáknak a román lakosság rovására elkövetett atrocitásainak, amelyek több száz halálos áldozatot követeltek. Bár helyenként kiprovokálták, a katonai megtorlás aránytalanul durva volt a történész szerint. A magyar csendőrök által később is bevetett fizikai erőszakot tették szóvá leggyakrabban a románok a kölcsönös nemzetiségi sérelmeket begyűjtő, német-olasz tiszti bizottság előtt. 

A román történetírásban a '80-as években született meg a kánon arról, hogyan „kell” erről a korszakról beszélni, válaszolta Sárándi Tamás a „szomszéd sztoriját” firtató kérdésünkre. Sokan követték, és még mindig az a vonal képezi a többséget a román történetírásban, hogy a magyar kormányzat titkos célja az erdélyi román lakosság fizikai megsemmisítése volt (bár ezt semmi sem támasztja alá), és előszeretettel idézik a korabeli, azóta bizonyítottan túlzó jelentéseket csonkításokkal tarkított menekülésekről, ahogy duplájára-triplájára teszik az észak-erdélyi templombontásokat is (olyat is odasorolva, ami nem is került vissza Magyarországhoz).

Az utóbbi pár évben viszont egyre több kiegyensúlyozott román tanulmány jelent meg a korszakról, villantotta fel a fényt az alagút végén Sárándi Tamás, aki szerint jelenleg a kolozsvári Ottmar Traşcă történész ír leghiggadtabban a kérdésről.

A korszakon nem, csak a határon lépünk át a sorozat következő előadásán: április 18-án L. Balogh Béni vázolja fel a dél-erdélyi magyarság helyzetét 1940 és 1944 között.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25866
Ízelítőként, mivel a kolozsvári Szent Mihály-plébánia tárgyi és eszmei hagyatékának gazdagságát képtelenség egy tárlat keretében bemutatni.
Csúnyán megfizetjük a sztrádák hiányát: az elmúlt tíz évben egy kisvárosnyi ember halt meg közlekedési balesetben Romániában.
Ha azt hitte valaki, a román sajtó teljesen szételemezte Orbán Viktor magyar miniszterelnök tusványosi beszédét, hát tévedett.
Az erdélyi magyar rockzene legendás együttese, a Metropol Group nemzedékeken átívelő koncerttel avatta fel a Bánffy-udvar színpadát.
Az EKE augusztusi teljesítménytúrája teljesen kimerít és teljesen feltölt. Kipróbáltuk, működik.
Ha az ember elolvassa a szöveget, azt a kérdést is felteheti magának, hogy ez a cikk jogos felháborodásból, vagy éppen megrendelésre született.
A megtámadott emberek állapota súlyos.
Kolozsváron huszadik éve rendezik meg a Szent István-napi Néptánctalálkozót, amely kilenc éve a Kolozsvári Magyar Napok egyik állandó és fő tartópillére is.
Egyelőre nem tudni, hogyan került az állat a sztrádára.
Két ex-Real Madridos játékossal erősített a kolozsvári focicsapat.
A hírszerző szolgálat arra gyanakszik, hogy keletről érkezik a baj.
Pár, jelenleg használaton kívüli parkolási táblán a magyar felirat az első, a román pedig csak a második, ezért Dan Tanasă újabb pert indított Ráduly Róbert Kálmán ellen. Ez az idei negyedik.
Ha eltekintünk a politikai érvelés szövevényétől és összehasonlítjuk a fővárosi tüntetést más hasonlókkal, kínálkozik pár magyarázat. Horațiu Pepine írása.
Egy normális országban nem feltétlenül elegáns tahó módon szidni a kormányt. Romániában viszont, úgy tűnik, épp erre van szükség. Andrei Pleşu szövege.