Szálka, gerenda
Szerző: Sabin Gherman
2018. március 19. hétfő, 10:51
Hát, ehhez nagyon nincs mit hozzáfűzni. Sabin Gherman írása az idei magyar nemzeti ünnep alkalmából. A centenáriumi évben.

Március 15-e közeledtével a médiánknak és a politikusainknak eszükbe jut Erdély – hirtelen évezredes értékekről, évezredes elnyomásokról, ugyanolyan évezredes vitézségekről hallunk, és Ippet és Ördögkutat is muszáj megemlíteni. Hébe-hóba egy-egy tisztességes történész is betéved a stúdiókba, aki megpróbál a román sereg által elkövetett szörnyűségekről is beszélni – de nincs esélye a kárpáti harsonákkal szemben. Az Erdély-autópályáról egy hang sem esik – ezer év múlva is beszélni fognak róla, természetesen egy másik évezredes törekvésként.

Úgy tűnik, hogy az Összmagyarság Napján Románia történelme a kedvenc téma.

És mintha a világegyetem is ellenünk konspirálna, és azzal piszkál bennünket, hogy Erdély állítólag nem román föld – a harsonák talán ezért érzik szükségesnek az erdélyi térség románságát/dákságát (sic!) ismételgetni mániákusan. Láttam én már ilyet, amikor gyermek voltam – valaki pénzt nyert a lottón és sétálgatása közben minden falustársát megállította, hogy a szerencséjéről meséljen neki. Az emberek eleinte udvariasan végighallgatták, néhányan megpróbálták lerázni azzal, hogy dolguk van, miközben az illető keményen fogta kabátujjukat, aztán fityiszt mutattak neki; végül beleőrült, a neje elhagyta és alkoholista lett. Nem segített rajta a szerencse – mert nem a szerencse fogja kicserélni az összetört tetőcserepeket és a betört ablakokat.

Megharagszunk, mert kitűzik az oszlopokra a székely zászlót vagy Magyarország színeit, de

elhallgatjuk, hogy Magyarország románok által lakott térségeiben jó sok éve lobog Románia zászlója –

és nemcsak ünnepi alkalmakkor, hanem minden nap. Azt is mondani szoktuk a magyarokról, hogy Erdély elszedéséről álmodoznak, de némán hallgatunk, amikor mi, románok (jó-jó, azok ott, a minisztériumokban) gúnyt űzünk Erdélyből is, meg a Bánságból, Bukovinából, Dobrudzsából, de Olténiából is. Kérdezzétek csak meg a jászvásáriakat (Iaşi), mióta küzdenek egy Nyugat felé vezető autópályáért – és majd hányjátok a kereszteket és meg fogjátok érteni…

Szintén a csordultig telt mosdókagyló örömével büszkélkedünk Románia/Erdély/Bukovina szépségeivel, de kizárólag csak jegyzetelünk, amikor a külföldiek ránk pirítanak, hogy képtelenek vagyunk autópályákkal összekötni a saját országunkat. Ehhez a finnyáskodáshoz pedig, hogy nálunk van íze a paradicsomnak, az a meglepetés párosul, hogy az élelmiszerünk háromnegyedét importáljuk – mi, Európa magtára és a csernozjom bajnokai. Szállítmányozóink inkább Magyarországon tankolnak, mert olcsóbb és jobb, Magyarországnak pedig vannak autópályái, nekünk pedig nincsenek.

Na, akkor mi a helyzet Erdéllyel?

Igaz, hogy az a legkényelmesebb ellenérv, ha felfújjuk magunkat és azt mondjuk, hogy eladta magát a magyaroknak? Nem igaz, hogy mennyire segítnek rajta a politikusok, az akadémikusok, az újságírók, vagy mit tudom én kiknek a diskurzusai, akik attól rettegnek, például, hogy Budapestnek van egy programja erre a száz évre, amit mi elneveztünk Centenáriumnak és borbélyokat, autószerelőket és botcsinálta focistákat alkalmazunk? Attól rettegnek, hogy Budapestnek vannak programjai a határon túli magyarok számára, mi pedig kinevetjük a diaszpórában élő románokat, gúnyt űzünk belőlük, amikor élnének a szavazati jogukkal – a mieink csak arra jók, hogy több tízmilliárd eurót hazaküldjenek és kihúzzák az országot a válságból, ennyi! Nem igaz?

Lehet, hogy lenne mit tanulnunk a magyaroktól,

az ablakokba kitett muskátliktól a porta előtti hó eltakarításáig. Talán a németektől is tanulhatnánk, attól a néhánytól, aki még itt maradt, a zsidóktól, az örményektől, mindenkitől. És nem azért, mert mi lennénk a világ hülyéi, hanem mert egy egészséges fának nemcsak szára van, nem öli meg az ágait és a leveleit csak azért, mert gyengébbek a törzsnél. 27 fajta kultúra van ebben az országban, pontosan ugyanannyi, ahány nemzeti kultúrával az Európai Unió most rendelkezik – ha első osztályos gyermekeket tanítanék, azt mondanám nekik, hogy miniatűr Európa vagyunk. A politikusoknak szintén. Azt is elmondanám nekik, hogy a sokszínűség olyan esély, amit csak egyszer kapsz a történelemtől, mint a lottóban.

Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy közjóvá változtassuk a sokszínűséget?

Nem a melldöngetés, nem az egyediség valami civakodó génje, hanem az a mocskos identitárius inkonzisztencia érzés, az a már-már beteges frusztráció, hogy mások építenek autópályákat, mi meg nem, másoknak lehetnek tiszta kórházaik, nekünk meg nem, hogy másoknál a paraszt képes megélni a föld megműveléséből, nálunk viszont nem, hogy ez, hogy az, hogy amaz… Az az igazság, hogy egyre nehezebb jól éreznünk magunkat Romániában, naponta azt halljuk, hogy itt már nem lehet élni; elmennek az orvosok, elmennek a hegesztők, még a juhászok is elmennek – és nem a magyarok vagy a magyar zászlók miatt; hanem az ott fent lévő románok miatt, akik abból a fajtából vannak, akik lelopják a cserepeket a tetőnkről és beverik az ablakainkat…

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25835
146 éve született a magyar színjátszás meghatározó alakja, a kolozsvári Hollywood atyja.
Elkezdődött a harc az erdélyi és bánsági városok által képviselt sikeres fejlődési modell és a bukaresti atyuska modellje között.
Annak idején nem csak a magyaroknak, sok románnak sem fűlt a foga a nagy egyesüléshez. Főleg, miután látták, hogy jár el az új főváros Erdéllyel szemben.
Mutatjuk, hogyan alussza téli álmát az Europa Nostra-díjas település.
Szigorítják a csendháborítással járó bírságokat.
Mi is a helyzet a Nyugati Szövetséggel? Sabin Gherman sorra veszi a dolgokat, hogy ne szenvedjenek tovább a habzószájú nacionalisták.
Úgyhogy hagyjuk a hazaáruló dumát az erdélyi Svájcról, kedves Cristian Tudor Popescu, kedves álújságírók. Mondja a nemzeti lánggal lobogó szerző.
Egyre nagyobb és hangosabb a zártkörű buli.
Igaz ugyan, hogy Ecaterina Andronescu, a régi-új oktatási miniszter tudja, mennyi kétszer kettő, viszont az oktatási stratégiák szétcseszése terén is markánsan bizonyított.
Leszámol az újkapitalizmus iránti illúziókkal és egy globalizációkritikus, ökopolitikai alternatívát mutat fel Zöld jelzés - Vázlat egy új politikához című, nemrég Kolozsváron is bemutatott könyvében az LMP volt vezetője.
És amúgy sem lesz képes semmit megvalósítani.
Kulturálisan az. De jure nem az. De hogy elege van a bukaresti bojárok packázásaiból, úgy tűnik, tény.
Naná, hogy ezért is feljelentette a fürdővárost.
Ajaj, mi lesz ebből! Gyulafehérvár és Nagyszeben is társulna a négyekhez.