nackómítosz
Szerző: Hans Hedrich
2018. március 14. szerda, 13:30
Történészek, régészek, politikusok, újságírók, a román nacionalista elit. Hans Hedrich írása.

Constantin Daicoviciu, Ştefan Pascu, Ioan-Aurel Pop (a BBTE volt/jelenlegi rektorai) a kollektív szerzői az egyik legsúlyosabb és legkárosabb akadémiai imposztorságnak és magyarellenes uszításnak Románia történelmében. A szerzőknek nacionalista politikusok és tisztviselők, (poszt-)kommunista történelemtankönyv-szerzők, történelemtanárok, újságírók és egyéb adatterjesztők nyújtottak segédkezet. Közösen vettek részt és asszisztáltak a „dobokai várban” élő, „a magyar megszállók ellen az ősi román földet Erdélyben védelmező” „Román Gelu” hercegről/kenézről szóló mítosznak a kitalálásában és a román (és nemzetközi) köztudatban való elültetésében. Kevés olyan, a XX. század 70-es, 80-as éveiben iskolába járt polgártársunk van, etnikumtól függetlenül, aki ne emlékezne a IV. osztályos történelemtankönyv – néha szellemképesen – színes ábrájára a dobokai (Kolozs megye) vár kör alakú földerődjéről, mely a középkori erdélyi „román államok” gazdagságára sóvárgó magyarok megszálló csapatai által a X. században meghódított román kenézség hatalmi központja volt. Ez az újdivatú „népmese” a jól meghatározhatóan politikai és propagandisztikus célból a 60-as évektől kezdődően végzett dobokai régészeti ásatások eredménye.

E narratíva célja, amennyire „nyilvánvaló”, jogi és történetírási szempontból annyira fantázia szülte volt és maradt: annak bizonyítása, hogy

Erdély örökre a „románokat” (és csakis a románokat) illeti meg,

abból az egyszerű okból, hogy az „idegen, megszálló magyarok” „ellopták” az „ősi földet” az „őshonos románoktól”. Tehát 1918-ban „történelmi igazságtétel történt”, mert „Erdély visszakerült jogos tulajdonosához” (a román nemzethez). Következésképpen kizárólag csak a románokat illeti meg, hogy a jogok teljességével éljenek Erdélyben, az „idegen és hódító” kisebbségiek pedig egy olyan múlt örökségét képviselik, mely asszimilációval, betelepítésekkel, kisajátítással, eladással/emigrálással, folyamatos kollektív vádaskodással és ítélkezéssel elkerülhetetlenül és jól megérdemelt módon a történelem szemétdombján fogja végezni. A „megszállók” ezen utódainak „etnikai kisebbségi” státuszát be nem vallott módon az asszimiláció/kipusztulás felé vezető egyik közbülső állomásának tekintik, akik után egy etnikailag homogén és „tiszta”, „ideális” Erdély marad hátra.

Ismerősnek tűnik a „történelemnek” ez a kegyetlen „ítélete”, igaz? Azt hiszem, igen, mert – különféle változatokban – még mindig ez a diskurzus uralja a közbeszéd (ld. az internetes fórumokat), de egyes mostani történelmi írások, valamint a BBTE (Babeş-Bolyai Tudományegyetem – a szerk.) jelenlegi rektora, Ioan-Aurel Pop könyvei szintjén a nacionalista narratívát, továbbá a románok és magyarok közötti vitát Erdélyben/Romániában. Ez mind rossz és szép – csakhogy létezik legalább két leküzdhetetlen gond ezzel az ardeal-i/erdélyi/siebenbuergen-i nem-román történelmi kultúrák és népességek elítéléséről, deligitimálásáról és implicit megsemmisítéséről szóló – még mindig elfogadhatónak tartott – közbeszéddel. Az egyik jogi, a másik tudományos (régészeti, történelemírási) jellegű.

1. gond: a történelem irrelevanciája a polgárok, etnikumok és államok közötti jogi viszonyokban

Egy modern (többetnikumú) demokratikus társadalmon belüli együttélési szabályok, mint amilyenek az államok közöttiek, jogi szempontból soha és semmikor sem történészek, régészek felfedezésein vagy kijelentésein alapultak, hanem A.) az alkotmányos jogon és B.) a nemzetközi közjogon. Meglepő… meglepetés és megdöbbentő döbbenet a nacionalisták számára: az alkotmányos és nemzetközi jogi normákban egyszerűen nincsenek olyan rendelkezések, melyek ősi földekre, történelmi jogokra, kollektív bűnösségre, történelmi igazságra, egy terület feletti etnikai kizárólagosságra és más hasonlókra utalnának. Az alkotmányjogban – az állampolgárságra és őshonosságra vonatkozó korlátozó elvek hiányában – egy ország bármely történelmi közösségét vagy annak tagjait jogilag egyelőknek, implicit módon őshonosaknak tartják, függetlenül attól, hogy bevándoroltak-e abba a térségbe, vagy sem, függetlenül attól, hogy létezett-e ott korábban valamilyen letelepedett népesség.

Aztán

a nemzetközi közjogban a háborús hódítást és a győztes jogát egy terület legitim megszerzési módjának tekintették – és tekintik részben most is.

Egyszerű, banális és… kegyetlen: ha meghódítottál, birtokba vettél egy területet, akkor tökéletesen legitim módon a tied. Csak 1918 és 1945 után kezdték büntetni az államok közötti erőszakot, pl. az Egyesült Nemzetek Chartája 2/4. cikkelye alapján. 1918-ig a támadóháborút és a területek annektálását bármely szuverén állam „alapvető” jogának tartották. Ezek a pontosan Európában kialakult nemzetközi jogi elveknek olyan szép latin nevük van, mint jus ad bellum (háborúindítás joga) és uti possideitis, ita possideatis (úgy birtokoljatok – egy területet –, ahogy eddig is tettétek). Nem utolsó sorban a nemzetközi jognak az állam volt és maradt jelenleg is a szubjektuma, NEM az etnikum/nép. Vagyis a népek (egyáltalán) nem számítottak a nemzetközi jogban, csak az államok.

Mindez Erdélyre és a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatra alkalmazva: ha a középkori magyar királyság (NEM a „magyarok) elhódította/elhódították volna a földet Román Gelu (nem a „románok”) állítólagos kenézségétől, akkor Erdélynek ez a középkori megszerzése az 1648 után körvonalazódott és 1918-ig, sőt még azután is érvényes nemzetközi jog szerint teljesen legitim és a korabeli „nemzetközi standardoknak” és szokásjognak megfelelő lett volna. Erdély magyarok általi állítólagos meghódítását, tehát, a nulla poena sine lege (nincs büntetés törvény nélkül) római jognak lehet megfeleltetni. Vagyis a „magyarok”/a történelmi Magyarország Erdély románoktól/román kenézségektől való meghódításával nem követtek volna/nem követtek el velük szemben semmilyen elítélendő tettet. Ezért az „Erdély meghódításával” kapcsolatos román–magyar ellenségeskedésnek nem volt és nincs jogi alapja. Ebből következően a holmi történelmi eseményekre való hivatkozással „indokolt” magyarfóbia csak – tudatos, vagy nem tudatos – propaganda, manipulálás és uralmi politika.

2. gond: a „dobokai Gelu” várának meghódítása nem történt nem

Az 1964-től (a dobokai régészeti ásatások elindítása) kezdődő erőfeszítések, a párt- és állami vezetésnek a kutatókra „megdönthetetlen bizonyítékok” megtalálása érdekében kifejtett jelentős nyomás ellenére, a régészek és a történészek egyszerűen nem tudták bebizonyítani, hogy a magyarok a Dobokán lokalizált állítólagos „Gelou” legyőzésével hódították meg Erdélyt, amelynek alapját Magyarország egyik Béla (XII-XIII. sz.) királyának gyakran idézett „Névtelen Titkára/Anonymus” által készített, a Gesta Hungarorum/Magyarok Tettei címet viselő középkori krónikában szereplő írások túlságosan „lelkes” értelmezése adta. Ezekben a középkori trubadúrok stílusában komponált, a leírt (valós vagy képzeletbeli) események után nagyjából 200 évvel összeállított írásokban Anonymus egy „Gelou, egy bizonyos román” (Gelou, quidam Blachus) néven bemutatott személyre hivatkozik, akit a valahol a Szamos mellett (nem világos, hogy a Kis-/Nagy-/Meleg-/Hideg-Szamosról van-e szó) lévő vára mellett győzött le kemény harcban Tétény.

Sőt, éppen ezeknek a – román állam fizetett, irányított, felügyelt, felhasznált, függőségben tartott – régészeknek és történészeknek (Daicoviciu, Pascu…) kellett az ásatások nyomán megállapítaniuk, hogy

a vár éppen a feltételezett magyar hódítás időszakában lakatlan volt.

Jelentős dráma és megoldhatatlan gond: éppen az elengedhetetlen elem/bizonyíték hiányzott az „aktából” – a nemzeti-kommunista hatalom által az erdélyi „magyarok” ellen inkriminálásuk, marginalizálásuk és hosszú távon a felszámolásuk céljából kidolgozott kollektív bűnvádi aktából. Dobokán csak bizonytalan eredetű, a IX. századig, a magyarok megérkezése ELŐTTIG adatolható népességek nyomait találták meg. És aztán már csak a XI. század utáni, látszólag magyar népességtől származó nyomokat találtak. Ennyi. De arra nem találtak nyomokat, hogy a terület a X. században, a mai Erdélyen belüli magyar expanzió idejében is lakott lett volna. Márpedig a kutatók más források és bizonyítékok híján a „Román Gelu” „román földjeinek” „beözönlő magyarok” általi meghódítását CSAK a dobokai vár folyamatos lakottságának bizonyításával tudták igazolni – természetesen az „őshonos” román etnikumúak „idegen” magyar etnikumúakkal való helyettesítésével. És mivel „Anonymus” Gelu legyőzését egész Erdély magyarok általi meghódítása döntő momentumaként mutatta be, Gelu személyének Dobokához kötése elengedhetetlen volt a XX. századi magyarok (X. századi magyarok által elkövetett tettek miatti) megvádolásához és (politikai-szimbolikus) elítéléséhez.

De a „kényelmetlen” felfedezések alapján az egész ideológiai, áltudományos építmény már az 1960-as(!) évek végén elkerülhetetlen módon összeomlott. Ám a nemzeti-kommunista propaganda a nyilvánvaló bizonyítékok dacára nem adta meg magát. A „magyarellenes” aktát már megnyitották és a káros kommunista hagyománynak megfelelően az abból

hiányzó bizonyítékot minden áron meg kellett találni vagy… le kellett gyártani.

A magyarok erdélyi jelenlétét elítélő „akta” bizonyítékok vagy jogi alap hiányában való lezárásának lehetőségét nem vették számításba – az elégedetlenkedő és „rebellis” magyarokat (ld. a kolozsvári román hallgatókra és lakosságra is nagy hatással járó 1956-os antikommunista forradalmat!) véglegesen és… visszafordíthatatlanul „pacifikálni” és „integrálni” kellett. Így aztán úgy cselekedtek, mint megannyi más korabeli politikai büntetőügyben, melyeknek célja bizonyos személyek politikai okokból való elítélése volt: a dobokai várat ideológiai álérvekkel és retorikai torzításokkal – a nyilvánvaló tények dacára – „Gelu – magyarok bejövetele előtti – székvárává” nyilvánították (ld. a következő dokumentumot, megjelölt szövegrészekkel: Pascu Dabaca 1968).

Ez a hamisítvány aztán „Cetatea Dăbâca(Doboka vára – a szerk.) címen jelent meg a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum által kiadott Acta Musei Napocensis folyóiratának 1968-as számában. Megemlítendő, hogy a cikk fő szerzője, Ştefan Pascu nem régész volt, hanem (politikailag elkötelezett) történész, Constantin Daicoviciu, a kutatások szellemi patrónusa pedig nem középkorra, hanem klasszikus archeológiára szakosodott régész volt – ami még inkább kihangsúlyozza a dobokai „tudományos” projekt mögötti politikai agendát. A kolozsvári régészek és történészek, valamint a (nyilvánvalóan bukaresti) politikai döntéshozók cinkos hallgatásával/részvételével az RSZK (Románia Szocialista Köztársaság – a szerk.) párt- és állami propagandája a „Gelu, a megszálló magyarok által harcban legyőzött őshonos román” meséjének – a történelemtankönyvek révén történő – elterjesztésére használta fel az 1968-as cikket.

Így „teremtették meg” és ültették el a románok kollektív emlékezetébe, már a legkisebbekébe is, az öröklődő román–magyar ellenségességet,

mert e két etnikum – 1000 (!) évvel ezelőtt bekövetkezett – első találkozása is ellentétes és örökre kibékíthetetlen kollektív érdekek szerencsétlen jegyében történt meg. Megismételjük, hogy ezt az óriási méretű manipulációt és kollektív gyűlöletre uszítást nemcsak nem támasztották alá nagyon vágyott és intenzíven keresett bizonyítékok, de éppen a terepen szerzett bizonyítékok cáfolták azt már elejétől fogva! A leletek datálásából egyetlen dolog következett (az erdélyi nacionalista történetírás kedvenc szavajárásával élve) a „tagadás joga nélkül”: a magyarok és a Dobokán korábban élt bizonytalan (!) etnikumú népesség nem találkozhatott, hiszen az előbbiek érkezése és az utóbbiak eltűnése 100-200 év különbséggel következett be.

Ami pedig az ennek az akadémiai hamisítványnak a tömeglélektan szintjén jelentkező következményeit illeti, erre egy külön bejegyzésben kellene kitérnünk, mert még a posztmodern jelenben is beleütközünk a „Gelu szindrómába”: az „Erdély, román föld”-et megkaparintó, 1918-ban nagy nehezen legyőzött középkori magyar toposza sok, nagyon sok román polgártársunk számára saját nemzeti (nacionalista) identitása szinte megingathatatlan pillérévé vált.

A magyarok a román köztudatban történelem által deligitimált és „legyőzött” etnikai csoporttá váltak,

Erdélyen belüli, minden téren jelentkező, többek között számbeli visszaszorulását pedig – a legjobb esetben is – „nem létező problémának”, vagy éppenséggel természetes és a többségi román népesség számára kívánatos dolognak tartották. Sőt, a magyarokat közösségként azzal gyanúsítják, hogy a románok „túlzott” nagylelkűsége dacára, akik még mindig megtűrik őket, látszólag megtagadják a történelem által rájuk kirótt ítélet elfogadását – amit ismételten kifejezett elégedetlenkedéseik, valamint az „autonomista diverziók” bizonyítanak, melyekkel állítólag az Erdélyen/Nagy-Magyarországon belüli régi jogtalan kiváltságaik helyreállítására irányuló revánsiszta-irredenta-revizionista agendájukat akarják megvalósítani.

Az az igazság, hogy a „dobokai Gelu”-ról szóló hazugság mélyen gyökeret vert a történelemtankönyvekben, ahol a mai napig (!) megtalálható – mint ahogy a köztudatban is, a mítoszt felépítők és fenntartók által „kívánt” magyarfóbiás következtetésekkel együtt. Az öt jelenlegi, minden korosztályt felölelő tankönyvből vett szövegek összeállítása bizonyítja a „dobokai Gelu” mítosz rögzülését a román oktatási rendszerben – ld. itt: Gelu-Doboka a történelemkönyvekben. De az 1989 utáni történetírási dolgozatok között van egy sor olyan is, melyek egy része nyíltabban, más része burkoltabban, de jól alátámasztva bírálja a „Doboka-ügyet” és a párttagkönyvvel és párttisztséggel rendelkező nem-szakértő, a régészeti feltárást irányító Şt. Pascu által betöltött több mint gyanús szerepet.

Másrészt, olyan befolyásos történészek, mint Ioan-Aurel Pop, Ştefan Pascu egyik tanítványa, aki a BBTE kommunista hallgatóinak vezetőjeként politikailag szintén elkötelezett volt 1989 előtt, szintén hirdették és

a mai napig hirdetik – fenntartások nélkül – a „beözönlő magyarok által leigázott Gelu/románok” toposzt,

mintha nem létezett volna az „Anonymus” nem tudományos forrásának tudományos igazolásáért indított, kudarcba fulladt dobokai kísérlet. Lásd I. A. Pop 1996-os Românii şi maghiarii în sec. IX-XIV (Románok és magyarok a IX-XII. században) című, önplagizálásként Istoria Transilvaniei medievale… (A középkori Erdély története…) címen 1997-ben újra megjelentett könyvének 134-144. oldalait. Más „rendszer-történészek”, mint például (a kolozsvári) Tudor Sălăgean megpróbálják megmenteni a – más forrásokkal nem igazolt – Gelu történelmi figurát azzal, hogy egymásba kapcsolódó hipotézisekkel és Anonymus írásainak hermeneutikus értelmezésével Gyalu környékére helyezik át. Ehhez a „Gyalu” helynév és „Gelu” eponímia közötti hasonlóságot hozzák fel érvként – ahogy amúgy Anonymus is tett a bibliai Magóggal, akit a… magyarok, illetve Tétény ősévé tett! Ld.: Tudor Sălăgean: Ţara lui Gelou (Gelu országa – a szerk.), 2006, 176-190. oldalak.

Úgy tűnik, hogy Pop úr és Sălăgean úr egyaránt figyelmen kívül hagyja bármelyik történész (vagy oknyomozó újságíró) munkájának egyik alapkövetelményét: a forrás hitelességének és az információ hitelességének ellenőrzését azzal, hogy más forrásokkal veti össze ténylegesen (nemcsak formálisan). Csakhogy a Gelura vonatkozó más források teljes mértékben hiányoznak – ezért erőltették előbb a régészeti utat, majd ennek kudarca után nem marad más lehetőség „Gelu” megmentésére, mint a laikus szövegmagyarázat – vagy a történészek forráskritikája, ami azzal a veszéllyel jár, hogy Anonymus megszűnik hiteles forrásnak, Gelu, Glad és Menumorut pedig „tényleges” történelmi személyiségeknek lenni. (Anonymus kritikus értelmezését ld. itt.) Márpedig mennyire lehet hiteles Anonymus, aki nemcsak ismeretlen forrásokból és hallomásból számol be többé vagy kevésbé ellenőrizhető X. századi eseményekről, hanem még egyes magyar törzsfőket is bibliai személyek – Góg és Magóg – leszármazottaiként tüntet fel? Anonymus: Magóg -˃ Magyar; Sălăgean: Gelu -˃ Gilău (Gyalu).

Más lehet az oka annak, hogy a hivatalos román történetírás ennyire kíméletesen kezeli és gyanúsan pozitivista módon hivatkozik forrásként Anonymusra?

Egyes források szerint Románia 1918-ban és 1987-ben a… Gesta Hungarorumból vett idézetekkel érvelt Erdélyre vonatkozó követelései mellett! (Ld itt, 2. oldal.) Jelentős a tét, ezért folytatódnia kell Erdélyben a betegesen hazudozó történetírásnak és hagiográfiának, mert különben fennáll a térségben egy geopolitikai válság veszélye. A Doboka-ügyre visszatérve: azt hiszem, a Doboka-mítosz hivatalos „összeomlásával” a Gelu-mítosz is bukni fog, mégpedig éppen azért, mert Dobokát jelölték ki arra, hogy az a „tudományos” támasz/mankó legyen, amellyel a fiktív Gelu megteszi első lépéseit a történelemben, hús-vér emberré, nemzeti hőssé, követendő példává és büszkeség okává válva a mai Románia többmillió lakója számára.

Márpedig a régészeti kudarc hivatalos elismerése (mely kudarcot a mai napig elhallgatnak a diákok és általában véve a polgárok elől) elkerülhetetlenné teszi majd a forrásként használt Anonymus szembesítését a profi történetírás elvárásaival. Márpedig Anonymus Romániában is elbukja majd ezt a vizsgálatot – ahogy azt más országokban már elbukta – és vele együtt bukni fog a román nacionalista történelmi narratíva struktúrájának egyik létfontosságú pillére is: a történetírással motivált magyarfóbia.

A mesterséges magyarfóbiával együtt eltűnik majd az erdélyi etnikumok és felekezetek közötti szolidaritás egyik fő akadálya is.

Az erdélyiek közötti szolidaritás növekedésével a Bukaresttel szembeni (mint ahogy a Budapesttel, Berlinnel, Brüsszellel szembeni is) emancipáció és érettség is fokozódni fog. Egy olyan dominóhatás tanúi lehetünk majd, amely megváltoztatja a játékot, illetve egymás után rombolja majd le a bizonyosságokat és jelenlegi játékszabályokat.

A dobokai régészeti ásatások részleteiről, ezek elmúlt évtizedekbeli óriási tétjeiről, hibás tudományos előfeltevésekről, a kapcsolódó politikai és nacionalista agendáról, az ásatások alatti módszertani hiányosságokról, az ásatások félbehagyásáról, a kritikus régészek következtetéseivel egyértelműen szembenálló bizonyos eredmények szelektív és propagandisztikus töltetű közléséről, az ásatási helyszín diszkrét elhagyásáról (valamikor az 1980-as években?), szóval mindezekről Gáll Erwin régész Necropola din jurul bisericii din grădina lui A. Tămaş, câteva idei privind evoluţia habitatului medieval de la Dăbâca (magyarul: Gáll Erwin–Laczkó Nándor: Doboka Várkomplexuma. Tudomány – tudománypolitika és régészet a ’60-as évektől napjainkig; ez a szöveg nem tökéletesen azonos a hivatkozott román nyelvű tanulmánnyal.– a szerk.) című cikkében lehet olvasni. Ennek a bejegyzésnek ez a tudományos cikk képezte az alapját. Furcsa, de az említett anyag 2013-ban jelent meg, egy Dobokával és Geluval kapcsolatos másik kritikus álláspont pedig megtalálható a 2004-ben megjelent Istoria României-ben (Románia történelme – a szerk.) is. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a dobokai helyszínt (de Gelu történelmi személyt nem) megkérdőjelező első sajtócikkek 2011-ben és 2016-ban jelentek meg. Szembetűnő a 2004–2011-es és 2013–2016-os időbeli eltérés…

Sőt úgy tűnik, az egyetlen sajtócikk, mely „egy csomagban” bírálja a „Doboka+Gelu” mítoszt 2018. február 15-én (!) – vagyis a mítosz létrehozása után 50 évvel – jelent meg, ennek a cikknek Radu Oltean és Ştefan Both a szerzői. Amúgy Radu Oltean volt az is, akitől jómagam több mint egy évvel ezelőtt megkaptam a Gáll Erwin dolgozatára vonatkozó forró „tippet”, ezért ezúton mondok neki köszönetet. Ezt a bejegyzésemet Radu Oltean bejegyzésének elolvasása előtt írtam – de úgy tűnik, hogy mindketten nagyon hasonlóan foglaltuk össze az olvasottakat. A dobokai ásatásokkal kapcsolatosan Florin Curta, Adrian Andrei Rusu és Radu Popa régészek is megfogalmaztak bírálatokat, ez utóbbi már 1991-ben.

Egyelőre ennyi… De érdemes elmélyedni a témában, főleg azért, mert azon hazug és mérgező mítoszok egyikéről van szó, melyeket még mindig a „hátunkon cipelünk” – a nacionalista agendát követő misszionárius-történészekkel és terjesztőkkel együtt, akik

ma is gyakorolják az etnikumok történelemhamisítással végzett egymás elleni uszítását, szakmai és társadalmi hasznot húzva belőle.

Mellékelten újra hivatkozom Şt. Pascu és munkatársai cikkére: Doboca vára, AMN, 1968 (pdf). Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú idézetet is találnak Gáll Erwin cikkéből, valamint néhány szövegrészletet és fényképet.

Az alábbiakban néhány részlet Gáll Erwin (valójában Gáll Erwin és Laczkó Nándor – a szerk.) dolgozatából (a 3. oldaltól) (Hivatkozás: Dabaca-articol-Erwin-Gall):

„Következésképpen a régészeti felfedezéseknek a fenti érvek, az írott forrásokból ismert információk megerősítés volt a célja, következésképpen mindig az írott forrás szolgálatában kellett állniuk, ami hibás, de egészen a közelmúltig alkalmazott módszer volt. Ezt a hibát átvették, sőt tovább is fejlesztették a dobokai ásatásokat végzők, akik a (földvárat, a kunyhók, műhelyek, gödrök, illetve temetkezési helyek nyomait tartalmazó civil települést magába foglaló) helyszín alig négyévnyi kutatása után siettek Gelou politikai-katonai központjává nyilvánítani Dobokát, egy régészeti helyzet szinte példátlan historizálásának vétségébe esve és egy ilyenfajta értelmezéshez nem rendelkezve semmilyen tudományos alappal.

Azonban nem törekednénk tárgyilagosságra, hanem vennénk figyelembe a román nemzeti-kommunizmus sötét, szinte orwelli éveit, melyek – bizonyos mértékig – magyarázzák az ásatások végrehajtóinak historizáló következtetéseit.

A korai középkor történelmének régészete az egész XX. század folyamán az adott kor elvárásainak megfelelő és nem kevésszer a nemzetállam ideológiája által befolyásolt hipotéziseket fogalmazott meg. (…) A két világháború közötti román régészet, talán Vasile Pârvan hatására is, nem mutatott különösebb érdeklődést a korai középkori régészet iránt, ez a kutatási terület valójában szinte teljes mértékben nem létezvén Nagy-Romániában. 1946, de főleg az 1956-os magyar forradalom után következett be a nagy fordulat, amikor az addig kozmopolita-kommunista, vagy moszkovita román kommunista rezsim radikálisan a nemzeti-kommunizmus felé fordult.

(…) miután kimerültek a dák-román és proto-román kontinuitás bizonyítására vonatkozó narratív-történelmi források adatai, a román történetírás a régészet vállára helyezett minden terhet. Mindezekhez társul még egy aspektus, mely megmagyarázza a román korai középkori régészet kelet- és délkelet-európai régészetekkel szembeni bizonyos kronológiai természetű hiányosságait és hátrányát. Míg a korai középkori korszak kutatása Erdélyben és Kelet-Alföld térségében, a múzeumi társaságok keretében, már a XIX. század második felében hírnevet szerzett magának (…), ugyanez nem mondható el a Kárpátokon túli (az Ókirályság/Regát részét képező) területeken.

Következésképpen: a dobokai kutatások egy prekoncepcióból indultak ki és annak kimutatása volt a céljuk, hogy Doboka volt Gelou, a vlachok és a szlávok vezetőjének politikai-katonai központja. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy ez a próbálkozás nem volt román specifikum, hiszen ugyanebben időszakban lett (a szlovákiai – a szerz.) Nyitra egy másik Trója.

Ştefan Pascu és csapata alapvető hibája abból fakad, hogy túlságosan hagyták magukat egyetlen (több mint vitatható) narratív forrás által befolyásolni, de abból is, hogy az 1967-ig folytatott (cikkük 1968-ban jelent meg) ásatásaik az egész régészeti helyszínnek csak egy kis részét érintették. Ezeken a nyilvánvalóan elkerülhető hibákhoz más gondok is társulnak, melyek közül a régészeti anyag elég felületes elemzése, illetve a régészeti anyag által megengedetthez képest túlságosan hangsúlyos historizálás a legsúlyosabbak. Ilyen körülmények között már nem is lényeges, hogy miként jutottak el az etnikai besorolás elavult kérdéséhez, vagy milyen történelmi-politikai következtetéseket vontak le a régészeti anyag alapján.

Az etnicitás kérdését az európai régészeti iskolák többségében mára a társadalomtudomány alapján újrafogalmazták. Ennek alapján kimondhatjuk, hogy az etnicitás és a tárgyi kultúra (jelen esetben a régészeti kultúra) közötti kapcsolatok mobilisak, instabilak és cseppfolyósak.

2. A lakottsági diszkontinuitás, a kutatás jelen állása szerint, a IX. és a XI. századok között és később is megállapítható, amikor a vár elveszti stratégiai, gazdasági-politikai jelentőségét, a lakosság pedig lejjebb húzódik, abba a térségbe, ahol a jelenlegi falu is létezik.

3. A diszkonuitás és lakosság kényes kérdése tekintetében, a kutatás jelenlegi állapotában, nehezen tudunk állást foglalni. Az biztos, hogy a vár körül a VII–IX. századokban létezett egy kiterjedt település. Ami pedig a genetikai, illetve a település XI–XII. századi lakosságát a korábbi évszázadok lakosságával összekapcsoló kulturális emlékezetet illeti, tudományos érv hiányában elhamarkodott dolog lenne valamilyen következtetést levonni, ugyanis a kérdésnek ez a vetülete teljesen ismeretlen.

5. Az ásatásokat végzők által megfogalmazott következtetések restropektív stílusú elemzése tudományosan nem támasztható alá; a hiányosságok és az a próbálkozás, hogy ugyanarra a kronológiai szintre helyezzék a várat, a templom körüli élet- és temetkezési helyi aspektusokat sokkal inkább tudományos utópiának tekinthető.”

Radu Popa egy 1991-es cikkében keményen megbírálta a dobokai régészeti helyszín vezetőjét, Ştefan Pascut, „amatőrnek” nevezte, írását pedig „romantikusnak”, „felületesnek”, megemlítve azt a „könnyedséget, amivel alátámasztó érveknek híján lévő kijelentéseket tesznek”. Ennek ellenére a román történetírásban és régészetben – néhány cikket kivéve – mélyen gyökeret vert az a sztereotípia, hogy a dobokai lelőhely főleg IX. századra/-tól datálható és – ami még súlyosabb – összeköthető az úgynevezett Tétény serege és Gelou közötti „nagy” összecsapásokkal, ezzel tartva fenn a tudományos tudatban a klasszikus példát a „gemischte Argumentation”-ra („vegyes érvelés – a szerk.).

MELLÉKLET: Istoria Patriei (A haza története), IV. osztály, 1986-os kiadás. A 24., 25. és 33. oldalakon szerepel a „Román Gelu/Doboka” téma.

Képernyőképek az 1986-os kiadású IV. osztálynak készült történelemtankönyv oldalairól, melyeken utólag kitalált (!) és ugyanakkor egyértelműen magyarok elleni gyűlöletre uszító legendaként mutatják be a „dobokai” „Román Gelu” személyét.

Képernyőképek arról, hogy miként terjesztik a „Gelu” mítoszt a médiában és hivatalos oldalakon: Vasile Ioan (Ionuţ) Ţene, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal kulturális referense, Ioan-Aurel Pop történész és a BBTE rektora, mellékelve az UTC-káderi (UTC = Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) és hűséges, a „rendszer” szempontjából megbízható hallgatói minősítése 1985-ből.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25757
Pár, jelenleg használaton kívüli parkolási táblán a magyar felirat az első, a román pedig csak a második, ezért Dan Tanasă újabb pert indított Ráduly Róbert Kálmán ellen. Ez az idei negyedik.
Ha eltekintünk a politikai érvelés szövevényétől és összehasonlítjuk a fővárosi tüntetést más hasonlókkal, kínálkozik pár magyarázat. Horațiu Pepine írása.
Egy normális országban nem feltétlenül elegáns tahó módon szidni a kormányt. Romániában viszont, úgy tűnik, épp erre van szükség. Andrei Pleşu szövege.
A marosvásárhelyi zenekar kizárólag magyar nyelvű, saját szerzeményekkel jelentkezik.
Az örmény FC Alaskert ellen aratott ötgólos győzelem a csapat legnagyobb arányú sikere a nemzetközi kupákban.
Eddig semmit nem sikerült megvalósítani a célkitűzésekből, figyelmeztet az európai zsűri.
A nép ügyvédjéhez fordulnak.
Nemcsak azért, mert kedvezőbb a földrajzi fekvése, hanem azért is, mert Magyarország sokkal hatékonyabban képviseli az érdekeit, mint Románia.
Mert már így is ad egy rakás pénzt a sertéspestis megelőzésére, de a kormány nem tesz eleget a disznókért és a gazdákért.
Jósolják a kiskereskedelemben utazó cégek vezetői.
Vállalja a felelősséget, de azért megjegyezte: a tüntetők nem határolódtak el egyértelműen a huligánoktól. Ráadásul állítása szerint Molotov-koktélokat is találtak.
Emlékszik még a nagyváradi Piros tó és Háborúzók utcára? Most itt a párja: „a szimbolikus szekér” és a „100 hegedű Orkesztrája”.
Olyan országban akarok élni, ahol nem küldik sétálni az állampolgárt egy dossziéért, egy fénymásolatért, amit a hivatal is nyugodtan elkészíthetne vagy adhatna.
Van ebben az interjúban szó mindenről: az 1818 utáni gyenge román államról, diszkriminációról, kicsit Erdélyről is. Méghozzá női szemszögből.