Aleksandar Vučić szerb elnök romániai látogatása sokkal inkább a román diplomácia óriási, de kihasználatlan potenciálját emelte ki.

Iohannis elnök kijelentette,

Románia kész közvetíteni egy kompromisszumos megoldás megtalálásában, ami Koszovó régiót illeti,

ami lehetővé teheti Szerbia csatlakozását az Európai Unióhoz: „Koszovó kérdésének megoldása óriási lépést jelent majd az európai irányba az egész nyugat-balkáni régió számára, és ebben az ügyben szoros kapcsolatban maradunk, hogy megvitathassuk azokat a lehetséges megoldásokat és szerepet is, melyet Románia ennek az ügynek a megoldásában betölthet. Mi készek vagyunk, hangsúlyozom, készek vagyunk szerepet vállalni bizonyos, az egész térség számára jó megoldások megtalálásában.”

De az is figyelemre méltó volt, hogy egy magas rangú szerb hivatalosság arról beszélt, hogy Szerbia kész elfogadni egy kompromisszumot. Igaz, hogy „egy kompromisszum” máris több, mint amennyit a Koszovó tartomány függetlenségét már elismerő nyugati erők elfogadni látszanak. Azonban

Vučić elnök fogadókészségét Szerbia léptékével kell mérni, mely a közelmúltig még vitáról sem akart hallani, nemhogy új rendezésről.

Kijelentése egyértelműségével Szerbia elnöke mégis meglepte hallgatóságát: „Számunkra Koszovó ügye nagyon nagy dolog, de igyekszünk majd valamilyen kompromisszumos megoldást találni. Ennek a megoldásnak a megtalálásához minimalista kívánságokra van szükség. Meggyőződésem, hogy Románia az EU Tanács 2019-es elnöksége alatt a felvetett kérdések között vezető helyre teszi majd a nyugat-balkáni országok csatlakozását az Európai Unióhoz.”

A két elnök nyilatkozata nagyon érdekesnek tűnik, mégis hiányzik az általános keret, melyben felmérhetjük egy román kezdeményezés értékét és hatékonyságát. Ha egy pillanatra zárójelbe tesszük az Európai Unió soros elnökségén belüli küldetése korlátait, a román diplomácia fontos szerepet játszhatna, de csak azzal a feltétellel, hogy a Koszovó tartomány függetlenségéhez a nevüket adó nyugati államok diszkrét módon késznek mutatkozzanak a tartomány státuszának olyan jellegű megváltoztatására, amely legalább szimbolikusan elégtételt nyújthat a szerbeknek. Csak akkor oszthatnák ki Romániára azt a szerepet, hogy a szerbek irányában állítólag meglévő erkölcsi alapja nevében közvetítőként lépjen fel.

De Románia akár a saját szakállára, egy erre vonatkozó külön felkérés nélkül is léphet,

azzal a feltétellel, hogy képes valami fontosat kínálni Szerbiának, mint például könnyebb hozzáférést a földgáz-forrásaihoz,

főleg ha elhidegülnek kapcsolatai Oroszországgal. A fekete-tengeri gázforrások, melyekről már most készülnek a terítési tervek, lehetővé tehetnék Románia számára, hogy stratégiai előnyt kovácsoljon magának, de úgy tűnik, erről egyelőre szó sincs.

A Transgaz szállítócég bevette jövőbeni tervei közé egy olyan vezeték megépítését is, mely átvenné a BRUA-vezetéken szállított gáz egy részét és azt a szerb határ felé irányítaná. A legújabb fejlemények azonban megkérdőjelezik a projektet. A budapesti hatóságok nemrég bejelentették, valóságos földrengést okozva a román sajtóban, hogy Magyarország átveszi a BRUA-vezetéken szállított teljes gázmennyiséget és erről már több szerződést is megkötöttek. Igaz, a bukaresti hatóságok egyáltalán nem erősítették meg az információt, de nem is cáfolták határozottan, mindenféle találgatásoknak hagyva helyet. És bár még korai a Fekete-tengerből kitermelt teljes mennyiség Magyarországra szállításáról beszélni, a – megvalósítható – hipotézis nullára csökkentené Románia térségbeli előnyét.

Amennyiben Románia passzív, jól irányított energetikai politikával nem rendelkező szereplőként viselkedne, nem tudna semmilyen politikai befolyást gyakorolni és másoknak engedné át a kezdeményezést. És erre vannak jelöltek, legalábbis

Magyarországnak nagyon aktív politikája van a térségben

és nem rejtette véka alá, hogy intenzíven dolgozik Szerbia bevonásán a közép-európai szövetségbe, Magyarországnak pedig nemcsak nagyon ambiciózus tervei vannak, de cselekvési akaratát serkentő ideológiai projektje is. Mi maradna még Romániának? Egy hipotetikus történelmi vonzódás Szerbia részéről, amely ugyanolyan nem vitatott és nem időszerű, akárcsak a méta, mint nemzeti sport.

Ebben a kontextusban megemlítendő még az a ködös fogalmazás, ahogyan Iohannis elnök csütörtökön „a két ország között mind az energetikai, mind a közlekedési ágazatban meglévő interkonnekciókról” beszélt, amely nem erősíti meg komoly projektek létezését e területen. Ráadásul Vučić elnök kijelentései azt sugallták, hogy Szerbia Romániával szembeni elvárásai más természetűek, ugyanis inkább a dunai hajózásra és az európai pénzek lehívására helyezte a hangsúlyt. Ilyen körülmények között Iohannis elnök ajánlata, hogy szerepet vállalna Koszovó ügyének megoldásában, a kitartó szorgalmazás ellenére inkább csak egy valós eszközök nélküli jóindulatú gesztusnak tűnik.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.