Aznap reggel Kiss Eta valahogy olyan kipihenten ébredt. Évek óta nem érezte magát így, alig várta, hogy felkelhessen. Tényleg: hosszú ideje nem volt olyan reggel, hogy alig várta volna, hogy felkelhessen.

Hatalmasat nyújtózott, és furcsamód nem állt bele a vádlijába a görcs, ezután ruganyos léptekkel a fürdőszobába sietett. Könnyűnek érezte a testét, a szokásos napindító hátfájás sehol. Hideg vízzel arcot mosott, s miközben törölközött, a tükörbe pillantott. Hátrahőkölt. Újra arcot törölt. Belenézett a tükörbe. Késő tizen-, kora huszonéveskori önmaga nézett vissza. Visítani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Tapogatta, simogatta az arcát. Kemény húsú volt és sima bőrű. Ránctalan. Hátralépett, félrenézett. Ismét vissza. Az arc változatlan volt. Aztán lefele pillantott. Lötyögött rajta a hálóing. Felcihelődött a kád szélére, hogy lássa magát jobban a tükörben, felhúzta a hálóinget nyakig. Kis mellek. Lapos has. Feszes combok. A puha, kerek térdek sehol. Lejjebb már nem látott. Könnyedén leugrott a kádról, türelmetlenül taposni kezdte az elektromos mérleget, hogy elinduljon.

Ráállt. Felszisszent, leugrott. Aztán újra. Ötvenkét kiló.

Kiss Eta csúnya szavakat hallatott. Vigyorgott. Röhögött. Balra dőlt a mérlegen. Ötvenegy egész kilenc.

Kirohant a fürdőből, beugrott az ágyba és magára húzta a takarót. Tapogatta a testét és elégedett volt. Soha nem történt vele ilyen. Hogy tapogassa és elégedett legyen. Annak idején azt hitte, hogy ötvenkettőből is fogyni kell. – Mi ez az egész? Vajon hány éves lehetek? – morfondírozott. Illetve fenét morfondírozott, azt csak az irodalmi művekben szoktak: alpárian fogalmazott minden két szó között, úgy hitetlenkedett. Mi tagadás, olyan szavakat használt, hogy aztakurva, vazger, de csúnyábbakat is. Belegondolni is borzasztó.

Felmerült benne (mit felmerült, rémült bensője sikoltott), hogy vajon már leérettségizett-e? Rettentően megijedt. Körülnézett, a szoba gyermekei szobája volt, ahová minden éjjel csüggedten és kómásan átjönni kényszerült úgy tíz éve, valamelyik gyereke okán. Egy évtizede még azt remélte, külön alhat, aztán egyszerűen csak azt, hogy alhat. Már mindegy volt, hogy soha nem ott ébred, ahol lefekszik.

Na, de az érettségi. Etán úrrá lett a jeges rémület. Azt újra soha. Már akkoriban sem értette, hogy hogyan érettségiznek le az emberek, saját magán is csodálkozott, szédelegve ment be vizsgázni, felét sem tudta bebiflázni a tananyagnak. De ha most kell újra tanulnia napóleoni háborúkat, az érthetetlen román irodalmi szövegeket és a deriválást, ő elmegy inkább kétkezi munkásnak.

Nosztalgiával gondolt erre a kétkezi munkásságra. Mert hogy még egyszer egyetemi felvételit, vizsgákat sem, soha. Egészen felpaprikázódott. Talán mert eszébe jutott Gadamer. No meg Giddens! Nahát, még egy név G-betűvel azokból az időkből. Már csak a nevek maradtak meg, a tudomány sehol. Bizonyára sokat fejlődött az általános műveltsége e G-betűs férfiak révén is, csak már nem emlékszik az általános műveltségére. Tizenéves teste ellenére Eta gondolatvilága a kissé kiégett negyvenes nőké maradt, ezt ő is félelmetesnek találta. Erőlködve gondolkodott, hogy mit is adott neki az egyetem. – Jujj, hát egy férjet!

Belehasított, hogy vajon a férje is megfiatalodott-e.

Aztán az, hogy hallhatóan, láthatóan nincsenek itthon a gyerekek. Felrémlett, hogy akkor bújt ide vissza aludni, miután elmentek az iskolába. Tényleg. Ferenc biztosan odalent kávézik a laptopja előtt, ötvenkét kilójának üde bájával lemegy hozzá. És mi lesz, ha a férje nem fiatalodott meg? Hű, és mi lesz, ha megfiatalodott? Vagy egy negyvenes aggastyánnal lesz együtt tizen-huszonévesen, vagy újra ifjúkori szex lesz. Mind a két eset elborzasztotta. Az nem is jutott eszébe, hogy ha csak ő változott, miként reagál majd a férje. Mint ahogy az sem, hogy ifjonti testű, de elmélyült tudású is lehetne a lemenetel hozadéka, nagy eredményekkel. Kiss Eta mindig félénk nő volt, sajnos sosem kockáztatott.

Illetve dehogynem: férjhez ment, kétszer szült, de a maga idejében egyik sem tűnt különösebben kockázatos vállalkozásnak. Nyakig húzta magán a takarót és lehunyta a szemét. Tulajdonképpen férjhez menni és gyerekeket szülni könnyebb út volt akkoriban, mint egyedül élni. Egyetlen évig élt egyedül, és egészen elfáradt tőle. Minden esti hátvakarásra vágyott, talpsimire, és porszívózási, számlabefizetési segítségre. Utóbbi azóta is megvan. Az első szülése után, abban a testi nyavalyáktól kísért, örökösen ködös, hintőporszagú, ideges fáradságban egyáltalán nem értette, hogy hogyan vállalkoznak erre az emberek többször is. Várta, hogy felejtsen, végül szerencsére a természet döntött helyette egy őrült pillanat nyomán. Őszintén? Nem felejtett.

– Jó, hogy megvannak a gyermekek – nyújtózott újra jólesően, és ismét meglepte, hogy nincs a lábikragörcs. – De mi van, ha egyéb sincs? – szorult össze a gyomra. – Ha férj sincs odalenn, csak ez a ház van és a bankkölcsön?

És mi van, ha munkahely sincs, ha tényleg újra érettségi, egyetem és kezdő fizetés?

Eta egy ideje úgy érezte, őt már munka nem tudja lázba hozni. Előre látta, milyen újításnak mi lesz a következménye, milyen munkakörben mi várhat rá. Egyáltalán nem látott különbséget a munkatípusok között, egyik kutya, másik eb, ha most kellene karriert építenie, el sem tudná kezdeni – szörnyülködött magában hitetlenkedve, hogy ide jutott –, hiányozna belőle a hit és a lelkesedés, ami ehhez kell. Kiss Eta fix jövedelemre és sok szabadidőre vágyott már csupán. Munkára semmiképp.

Úgy érezte, lassan ismét elnyomja az álom. Szendergett, és azon fohászkodott, hogy plusz tizenöt évet és plusz tizenöt kilót kaphasson vissza, mire felébred. Hosszú szabadságot vesz ki, megpihen, lefogy, ha már ki mer sántikálni ebből a gyerekszobából. Aztán nagyobb odaadással dolgozik majd. Istenem, csak az érettségire feladott tételeket ne kelljen újra olvasni többé sohasem.