Énekben hallottuk
pazs
2018. február 22. csütörtök, 15:39
Többek közt ezt is megtudhattuk Boros Zoltántól, akinek szakmai és életpályáját egy jó hangulatú kolozsvári esten követhettük végig.

Boros Zoltánt a szélesebb közönség főként televíziós szerkesztői munkásságáról ismeri, illetve arról, hogy a 70-80-as években ő volt a romániai magyar könnyűzenei szcéna legfőbb szervezője – értve ez alatt nemcsak a pop-rock világát, hanem más, „alternatívnak” számító műfajokat is, a dzsessztől a régizenéig.

A Főtér egyik fontos anyagának tartom azt a kétrészes összeállítást, amelyben vele elevenítettük fel ezt a mára elsüllyedt világot, és amelynek kezdeteiről Boros a szerdai kolozsvári estjén azt mondta:

„úgy tettünk, mintha lett volna [erdélyi magyar könnyűzene], és lett is”.

A Györkös Mányi Albert Emlékház zsúfolásig telt termének közönsége előtt azonban Boros Zoltán, az alkotó, a kiváló dzsessz-zongorista és zeneszerző mutatkozott be, Szép Gyula operaigazgató moderálásával ugyan, de egy nagyon rigurózus, öntörvényű forgatókönyvet követve: a kivetítőn fotók és videófelvételek voltak hivatottak feleleveníteni életének és pályafutásának főbb stációit.

Boros Zoltán, Szép Gyula és - a kivetítőn - Győry Klára|Fotók: Boros Veronika

Az, hogy zongorista lett belőle, nem meglepő – mondja Boros –, hiszen egy zongorától két-három lépésre született: egy dél-bihari település, Gyanta parókiáján, a helyi református pap fiaként, közvetlenül a második világháború kitörése előtt. Miután 1944 szeptemberében az átvonuló román csapatok felégették a parókiát és kivégeztek 45 lakost, egy ideig Váradra került, majd felvételizett a Bolyai egyetem bölcsészkarára, ahol olyanok voltak a csoporttársai, mint a költő Szilágyi Domokos vagy a Kalevala-fordító Nagy Kálmán.

„Bölcsészkarrierje” mindaddig tartott, amíg az '56-os megmozdulásokban vállalt szerepéért ki nem rúgták az akkor már a Babeșsel való egyesítés előtt álló egyetemről. Ezután fordult a zenélés felé, először a iași-i, majd a kolozsvári konzervatórium hallgatójaként. Itt egyébként máris jazz bandet alapított, amellyel ilyen jó kis muzsikát játszottak '66-ban:

Boros Zoltánnak mindenről vannak történetei: mesél a váradi évekről, amikor színdarabokhoz írt kísérőzenét; a tengerparti zenélésről, amikor Mamaián nyugati turistáknak muzsikáltak, többek közt Aura Urziceanuval együtt; a Földközi-tengeri körútról, amikor hajón és kikötőkben léptek fel; vagy a különleges '69-es évről, amikor – a rendszer rövid ideig tartó „felpuhulása” következményeként – annyi minden történt egyszerre: beindult a bukaresti televízió magyar adása, A Hét című folyóirat, a Kriterion könyvkiadó – majd később a ploiești-i dzsesszfesztivál, illetve az erdélyi magyar könnyűzenei élet legfontosabb színterévé váló Siculus táncdalfesztivál vagy a csíkszeredai régizene fesztivál (ehhez kapcsolódóan pedig a néhány éve újra kiadott Énekben hallottam című régi magyar világi énekgyűjtemény).

 

A '74-ben Nagyszebenbe költöztetett dzsesszfesztivál – amelyen ő először szerkesztőként, aztán fellépőként is részt vett – a szellemi disszidensek igazi találkahelye volt: itt keresték egymás társaságát mindazok, akik szűknek érezték a rendszer fullasztóan zárt kereteit, a nem kifejezetten zene-közeli szubkultúrák képviselői is.

A „szabadság kis köreiről” van szó, amilyenek a nudisták voltak vagy a barlangászok, akiknek a hobbija lehetőséget teremtett a szabadabb beszédre, hiszen „a barlangban nincs lehallgatókészülék”.

Apropó lehallgatás: őt a szebeni fesztiválon mindig a szálloda 207-es szobájában helyezték el. Egyszer a recepciós véletlenül egy másik szobába küldte, aztán kétségbeesetten irányította vissza a megszokott helyére...

Aztán eljött a '89-es változás is, amit Boros a bukaresti tévé épületében, tankok gyűrűjében élt át; majd a marosvásárhelyi pogromkísérlet és a bányászjárások. A legfájdalmasabb azonban az volt, amikor egymás után kezdtek kihullani a csontvázak... a szekusdossziékból. Szilágyi Domokos egykori jóbarátjának ebből a tapasztalatból inspirálódott, 'besúgók és besúgottak, megfélemlítők és megfélemlítettek' sajátos közös sorsáról szóló, komor dzsesszfutamokkal kísért szerzeményét Bogdán Zsolt tolmácsolta drámai erővel.

Közben pedig peregnek a képek, zenék, másoknak írt dallamok, eltávozott vagy még köztünk levő kollégákkal való nagy közös zenélések, Boros Zoltán élete: a dzsessz. Amely, mint meséli, talán azért válhatott annyira fontossá számára, mert ez a széttöredezett, majd újra összeálló hangkavalkád saját családjának sorsát kínálja párhuzamként:

„Az élet tehát olyan, mint a dzsessz – vagy a dzsessz olyan, mint az élet, ahogy tetszik.”

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25469
Egyre nagyobb és hangosabb a zártkörű buli.
Igaz ugyan, hogy Ecaterina Andronescu, a régi-új oktatási miniszter tudja, mennyi kétszer kettő, viszont az oktatási stratégiák szétcseszése terén is markánsan bizonyított.
És amúgy sem lesz képes semmit megvalósítani.
Kulturálisan az. De jure nem az. De hogy elege van a bukaresti bojárok packázásaiból, úgy tűnik, tény.
Naná, hogy ezért is feljelentette a fürdővárost.
Ajaj, mi lesz ebből! Gyulafehérvár és Nagyszeben is társulna a négyekhez.
Vagyis az tisztelt országvezetés jól megszívatta drága, de annál trébb ünnepléssel, cserébe adott neki ingyenkaját.
Sorra kerülik el az országot a legnagyobb járműipari társaságok.
A hatalom a nép orra alá dugja a trikolórt, és onnan tilos másról beszélni. Sabin Gherman írása.
Bepillantottunk a jövőbe, ami már a jelen: mesterséges intelligenciával és robotokkal élünk együtt. Vérkomoly kérdésekkel játszottunk el az idei Kommunikációs Napokon.
Nem nagyon tudni, honnan lesz tízmilliárd euró helyi beruházásokra, amikor az idei utolsó nyugdíjakat a kormány tartalékalapjából fizetik ki.
Ez pedig édeskevés, már ha közoktatási stratégiáról beszélünk és nem újramelegített vitákról, véli Mircea Miclea, volt oktatási miniszter.
Na jó, ellenzéki megrendelésre készült, de azért olyan nagyot nem tévedhet.
Az emberi jogok világnapján történt. Vagyis hétfőn. Amikor a közleményírók is agyhalottak.