Impériumváltás 1918-ban: ezt kellene ünnepelnünk?

Az eufórián és a gyászon túl nézzük meg, pontosan mi és hogyan történt ezelőtt száz évvel.
Hirdetés
Elérte Kolozsvárt is az impériumváltás, pontosabban a róla szóló előadás, amelyet a nagyváradi Szacsvay Akadémia hordozott körbe Erdélyben. A körút Sepsiszentgyörgyön indult, Kolozsváron pedig – július és augusztus kivételével – minden hónap valamelyik szerdáján bukkan fel Az erdélyi magyarság 100 éve című sorozat. 
 
Magyarországi és erdélyi szakértők beszélnek a romániai, erdélyi magyarság legutóbbi száz évének történéseiről, azok hátteréről és összefüggéseiről, valamint következményeiről – áll a sorozat beharangozójában. A sorozat szakmai irányítója a Kolozsváron gyakori vendég, Romsics Ignác történészprofesszor, csigázta fel kíváncsiságunkat a házigazda szerepében ezúttal Benkő Levente, a Művelődés folyóirat főszerkesztője.
 
Múlt szerdán Fodor János történész a 99-100 évvel ezelőtti konkrét eseménysort ismertette, amelynek révén a román királyság fokozatosan átvette a közhatalmat Erdélyben a hadi, politikai, közigazgatási szinten egyaránt visszaszoruló Magyarországtól. 
 
Fodor János
 
Fodor János történész Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde
 
A BBTE friss tanársegédjének kedvenc kutatási területe Románia és a romániai magyarság a két világháború között, doktori dolgozatként pedig a Marosvásárhelyt kiépítő polgármester, Bernády György politikai életrajzát írta meg. Aki természetesen nem maradt ki mostani, 1918-1920: Az impériumváltás stációi című előadásából sem, ő volt az egyedüli, aki mindkét „impériumban” polgármesteri mandátumot nyert, és már 1918 elején félt a készülő katasztrófától.
 

Az impériumváltás, vagyis a főhatalom változása 1918 őszén indul

az Osztrák-Magyar Monarchia jogi megszűnésével (október 31-én a Wekerle-kormány felmondta az 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt a perszonálunió Ausztria és Magyarország között), és 1920. június 4-én véglegesül a trianoni békeszerződéssel, amelyet a magyar országgyűlés viszont csak egy évvel később, 1921 nyarán ratifikál. Ez az impériumváltás szűk értelmezése, viszont akár a nemzetiségi kérdés megjelenésétől (19. század eleje) a nemzeti mozgalmak, nacionalizmusok felerősödésétől (19. század közepe és második fele) is számítható – tágította a kontextust a történész.
 
A Monarchia hadbalépése (1914), majd a románok betörése Erdélybe (1916) is értelmezhető az impériumváltást megelőző stációként, hisz a román hadsereg akkori, a Monarchia hadseregéből történő dezertálásra felszólító szórólapjain egyértelmű a hadi cél: Nagy Románia létrehozása.
 
1918-ban pedig már nagyon sok az előzmény, amelyet a történész többé vagy kevésbé részletezett:
  • januárban hirdette meg Woodrow Wilson amerikai elnök a 14 pontját, köztük a népek önrendelkezési jogát;
  • augusztusban az antant csapatai áttörik a visszavonuló németek arcvonalát a nyugati hadszíntéren;
  • szeptember 29-én kapitulál Bulgária;
  • október 4-én a Monarchia és Németország fegyverszünetet kér Wilson elnöktől (kedvezőbb feltételekben reménykedve);
  • október 17-én Tisza István korábbi miniszterelnök is bejelenti, hogy „a háborút elvesztettük”, „megnyerésére többé reményünk nem lehet;
  • október 18-án Alexandru Vaida-Voievod, a Román Nemzeti Párt képviselője a magyar országgyűlésben már jól érezhetően utal Erdély teljes elszakadására;
  • október 20-án törvényt hoztak a dualizmus megszűnéséről, a Magyar Királyság önállóságáról;
  • október 23-án megalakult a Magyar Nemzeti Tanács az Astoria szállóban Károlyi Mihály elnökletével;
  • október 28-án kitört az őszirózsás forradalom, amely után megalakulnak a különböző nemzeti tanácsok: 
  • október 28-án a megalakul a Cseh Nemzeti Tanács, és független cseh államot kér,
  • október 29-én Horvátország is bejelenti függetlenedési igényét, és csatlakozik a szintén aznap kikiáltott szerb-horvát-szlovén királysághoz;
  • október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács bejelenti egyesülését a cseh állammal;
  • október 31-én Lembergben a galíciai ukránok is elszakadási szándékuknak adnak hangot, ráadásul jogilag felbomlik az Osztrák-Magyar Monarchia;
  • november 3-án azért még megköti a padovai fegyverszünetet Olaszországgal és az antanttal.
 
Alexandru Vaida Voievod beszédének részlete
 
Alexandru Vaida Voievod beszédének részlete
 
A fenti bejelentések egyike se volt nagy meglepetés, volt, aki már a háború előtt figyelmeztetett rá, hogy kezelni kell a Monarchián belül a nemzetiségi kérdést, a háború ebből a szempontból téves út, de ennek jobbára csak magánvéleményként adtak hangot, mondta a történész. Fodor János Berzeviczy Albert politikus, MTA-elnök (később a Kisfaludy Társaság és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke) naplóját idézte, aki már 1915 tavaszán megjegyzi, hogy békekötésre kérte Tisza Istvánt az aktuális status quo alapján, mert „hódítani úgyse akarunk”, viszont „minél később kötjük meg a békét, annál rosszabb lesz, az ország pedig belepusztul ebbe a háborúba”.
 
A már említett Bernády György 1918. január 4-én magánlevélben írja le balsejtelmeit és kétségbeesését amiatt, „hogy nem látom a jövő nehéz viszonyaiból kivezető utat”, miközben úgy érzi, tombol körülötte a nacionalizmus. De hasonlókat gondolt korábban Bethlen István vagy emlékiratai szerint Bánffy Miklós is, de ezeket a gondolataikat akkoriban nem hozták nyilvánosságra, mondta a történész.
 

A budapesti Magyar Nemzeti Tanács 

október 25-én hozta nyilvánosságra a programját élén olyan pontokkal, mint a háború azonnali befejezése, a németekkel kötött szövetség felbontása és Magyarország teljes függetlensége. A Magyar Nemzeti Tanács demokratikus és szociális reformokat is ígért, mint az általános választójog és a földreform – ezek a Monarchia felbomlása előtti ellenzéki pártok programjában is évtizedek óta szerepeltek, az MNT egyszerre próbálja őket megvalósítani.
 
Vidéken is megalakulnak a nemzeti tanácsok, amelyekben budapesti példára és utasításra helyet kap a Károlyi vezette Függetlenségi Párt, a Jászi Oszkár elnökölte Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Ezeknek a pártoknak nagyobb városokban volt fiókszervezetük, megalakították a nemzeti tanácsokat, és vagy a hagyományos adminisztrációval együttműködve vagy anélkül igazgatták tovább az illető várost.
 
Kisebb településeken helycserét vagy generációs váltást hajtottak végre: az idősebb helyi vezetők vagy kérték a nyugdíjazásukat, vagy visszaléptek, és az alispán vagy a jegyző vette át az irányítást és alakította meg a nemzeti tanácsot. Ugyanekkor alakult meg a Román Nemzeti Tanács, amely előbb Budapesten működött, majd Aradra helyezte át a székhelyét.
 

Ekkor az erőszakos cselekmények nem annyira etnikai,

mint inkább szociális jelleget öltöttek, értékelte Fodor János. A hazaözönlő katonák több helyen fosztogattak nem ritkán a helyi szegényekkel együtt, megtámadták a földbirtokosokat vagy a jobbmódúakat, kúriákat dúltak fel, helyenként vérbosszút vettek az arisztokrácián. A románok ugyanúgy rátámadtak a saját földesurukra akár helyi magyar sorstársaikkal is összefogva. A rend visszaállítása érdekében is több helyen együttműködtek a magyar és a román nemzeti tanácsok.
 
A Károlyi-kormány elképzelése a nemzetiségi kérdés rendezésére Jászi Oszkártól származott, aki egy svájci mintájú kantonosítást szeretett volna elérni úgy, hogy minden nemzetiségnek szélesebb önrendelkezési jogot biztosított volna Magyarország mint állam keretén belül.
 
Ekkor már a trianoni Erdély (történelmi Erdély + Partium, Bánság, Bukovina) mintegy 5,2 milliós lakosságának 54 százalékát jelentik a románok, 32 százalékát a magyarok, a németek pedig a 9 százalékát adták. Ezt a statisztikát román és magyar kutatók egyaránt elfogadják, hangsúlyozta a történész. A városi lakosság viszont túlnyomó többségében magyar volt
 
A Monarchia népei
 
Az Osztrák-Magyar Monarchia népei | A kép forrása a Magyar Elektronikus Könyvtár
 

A haderő demoralizáltsága

A katonaság moráljának nem tett jót a fegyverletétel, de a kilenc napig hadügyminiszter Linder Béla november 1-i kiáltványa még annyira se. A miniszter a harcok beszüntetésére szólított fel, azt állította, a többéves háború elhozta a világbékét, és a fegyelmezett hazatérés fejébe a kormány nevében élelmet, ruhát és munkát ígért a katonáknak.
 
Az ugyan vitatható, mondta a történész, hogy elhagyta-e Linder száját az elhíresült mondat, miszerint nem szeretne többé katonát látni, mindenesetre ő maga is belátta, hogy a hadsereg szélnek eresztése sem politikailag, sem hadászatilag nem volt szerencsés döntés, és november 9-én lemondott a hadügyminiszteri tisztségről.
 
A november 3-i padovai fegyverszünet a hidelmekkel ellentétben nem tért ki területrendezésre, ismertette Fodor János, csak hadászati korlátokat szabott:
  • a Monarchia csak húsz hadosztályt tarthat fegyverben, 
  • a szövetségeseknek joguk van területeket megszállni és rekvirálni,
  • a közigazgatást a helyi hatóságok látják el, de a megszálló csapatok ellenőrzik.
 

A nagyhatalmak Romániát támogatták,

ezek közül a történész az amerikaiak, a németek és a franciák bátorítását emelte ki.
November 5-én hozták nyilvánosságra Robert Lansing amerikai külügyminiszter üzenetét, amely szerint az USA kormánya rokonszenvez a románok nemzeti egységének gondolatával, és latba is veti a befolyását ennek érvényesítésére.
November 9-én még az ellenség, Berlin is azt üzente a román kormánynak, hogy ha Mackensen seregeit hagyják zavartalanul visszavonulni, akkor Berlin „Románia törekvéseit jóindulatúan kezeli”.
November 11-én a francia nagykövet kijelentette a külügyminiszterének, hogy Romániának erkölcsi és politikai jogában áll követeléseinek érvényesítése, sőt a májusi bukaresti különbéke sem érvényes, mert azt a király nem szentesítette.
 
November 10-én Ferdinánd román király mozgósító parancsot adott ki, majd a román hadak november közepén elkezdtek bevonulni Erdély területére.
 
Ezzel párhuzamosan, november 9-én az Aradon működő Román Nemzeti Tanács ultimátumot küldött a magyar kormánynak, amelyben tételesen megfogalmazta a románok elszakadási törekvéseit. A magyar kormány az ultimátumot elutasította, és Jászi Oszkárt, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztert küldte Aradra tárgyalni. November közepéig tárgyaltak Jászi kantonosítási elképzeléseiről, amelyeket a románok rendre visszautasítottak. Jászi kérdésére, hogy 
 

„Végtére is mit akarnak a románok”, Iuliu Maniu egyértelműsítette, hogy „Teljes elszakadást”.

A tárgyalás kudarca ellenére a magyar kormány fegyvert, anyagi és műszaki támogatást nyújtott az ezt kérő Román Nemzeti Tanácsnak.
 
Közben Károlyi Belgrádban tárgyalt a katonai konvencióról, amelyben a déli és keleti demarkációs vonalakat rögzítették elvben a békekonferenciáig. Eszerint Keleten a Maros vonala mögé húzódnak vissza a magyar hadtestek, addig vonulhatnak meg az antant, illetve a román csapatok.
 
A románok területi követelései a Debrecen – Békéscsaba vonalig terjedtek, és magukbanban foglalták a teljes Bánságot, ahogy a szerb követelések is, ennek folytán majdnem kirobbant egy szerb-román háború, jelezte a történész. Az végül nem történt meg, de a történelmi Bánságot kettévágták.
 
A belgrádi katonai konvenció fontos pontja, hogy a magyar közigazgatás megmaradhatott volna az idegen hadseregek bevonulása ellenére. Ez a Károlyi féle politika sikere lett volna, de a magyar kormányon kívül senki nem tartotta be, és gyakorlatilag érvényét veszítette, magyarázta Fodor János. A cseh, szerb és román csapatok megkezdték a bevonulást, a magyar kormány viszont nem tanúsított katonai ellenállást.
 
A második Vix-jegyzék 1919. március 19-én ennél jóval szigorúbb feltételeket rendelt el Magyarország számára, jóval a későbbi, trianoni határok mögé rendelte a magyar csapatokat, és engedélyezte a román közigazgatást a Tisza vonaláig. Károlyi kormánya ebbe bele is bukott, március 21-én a Szociáldemokrata Párttal összeolvadt Magyarországi Kommunisták Pártja pedig kikiáltja a Tanácsköztársaságot.
 

December 1.: nemzetgyűlés Gyulafehérváron

Az erdélyi vármegyékből és a Román Királyságból összegyűlt 1228 hivatalos delegált, és elfogadta a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, amelyet később felolvastak a vármezőn. Még aznap megválasztják a Nagy Nemzeti Tanácsot.
 
Minderről az erdélyi közvélemény csak későn és elbagatellizálva értesült, a december 4-én, 5-én megjelent sajtóbeszámolók azzal nyugtatták a közvéleményt, hogy a határozat csak egy óhajtás, kvázi utópia, az elszakadásba a magyarok és a németek nem fognak belenyugodni, sőt az erdélyi románok se szeretnének korrupt regáti uralom alá kerülni, az utolsó szót egyébként is a békekonferencia mondja majd ki.
 
Iuliu Hozzu felolvassa a Gyulafehérvári Nyilatkozatot
 
Iuliu Hossu görögkatolikus püspök felolvassa a Gyulafehérvári Nyilatkozatot | A kép forrása a Wikipédia
 
December 2-án viszont a Nyilatkozat hatására a románok létrehozták a Kormányzótanácsot (Consiliu Dirigent), amely a bő kétszáz fős Nagy Nemzeti Tanácsnak egy szűkebb, mintegy 15 fős grémiuma Iuliu Maniu vezetésével, amely a román hadsereg megszállta területek közigazgatását látta el. A legfontosabb ügyeket (hadügy, külügy, pénzügy, vámok és illetékek, stb.) Bukarestből irányították, az erdélyi Kormányzótanácsnak viszont széles adminisztratív és törvényhozó jogköre volt 1920 áprilisáig. A testület előbb Nagyszebenben, majd Kolozsváron működött.
 

December 22.: nemzetgyűlés Kolozsváron

Ez a magyarság második gyűlése volt már, a november végi, marosvásárhelyi székely nemzetgyűlés nem volt túl sikeres, jegyezte meg Fodor János, mindössze pár ezer küldött jelent meg. Célja az lett volna, hogy kikiáltsa esetleg Erdély Magyarországhoz tartozását, függetlenségét vagy a Székely Köztársaságot, de egyik sem történt meg, egy – inkább a románoknak szánt – kiáltvánnyal ért véget.
 
Kolozsvár Főterén már több tízezer küldött jelent meg több vármegyéből, és kinyilvánították, hogy az erdélyi magyarok óhaja szerint Erdély továbbra is Magyarország területéhez tartozna. 
 
December 2-án viszont Marosvásárhelyre, december 24-én pedig Kolozsvárra vonul be a román hadsereg, a gyűléseknek emiatt lényegi következménye nem volt.
 

Miniállamok kikiáltása Erdélyben

az ellenállás másik formája volt. Kós Károlyék Bánffyhunyadon a Kalotaszegi Köztársaságot kiáltották volna ki, Kós már megtervezte a pénznemét, címerét stb, de nagyjából ennyiben is maradt.
 
Pál Árpád Székelyudvarhelyen Székely Köztársaság kikiáltásában gondolkodott, megírta a tervezetét, amely szerint a független Székely Köztársaság szorosan együttműködött volna a magyar és a román kormánnyal, de svájci, amerikai és orosz protektorátus alatt. Az elképzelés már akkor utópisztikusnak tűnt, kikiáltását Pál Árpád 1919. január 10-re tűzte ki, de őt január 9-én letartóztatták.
 
Otto Roth Bánsági Köztársasága viszont pár hétig megvalósult, vagyonnal rendelkezett, autonóm szervként működött, tartotta a kapcsolatot a magyar kormánnyal, de a helyi Román Nemzeti Tanács nem ismerte el. Kellő hadsereg és adminisztratív támogatás hiányában viszont ezek a kis enklávék nem voltak életképesek.
 
Kolozsváron egy úgynevezett Kelet-Magyarországi Főkormánybiztossággal próbálkoztak Apáthy István egyetemi tanár vezetésével. 1919. január 15-én Apáthyt letartóztatták, és csak december 22-én szabadult.
 

Közösségépítéssel is próbálkozott az erdélyi politikai elit

Az Erdélyi Szövetség konzervatívabb nagybirtokosokból (Bethlen István, Ugron Gábor, Apáthy István, Bánffy Miklós, Kemény Árpád stb.) alakult meg Budapesten még a háború előtt, majd 1917-ben aktivizálódott újra, és a magyar szupremáciaigényt próbálta érvényesíteni.
 
A Székely Nemzeti Tanács 1918. november 10-én jött létre szintén Budapesten, majd Székelyföldön, Kolozsváron, Debrecenben, Máramarosszigeten is helyi szervezetek alakultak. Erdélyi személyiségek vezették némi átfedésben az Erdélyi Szövetséggel. Elképzelésük szerint Erdély Magyarország része maradt volna, ha ez nem lehetséges, akkor román impérium alatt jöjjön létre egy önálló székely köztársaság.
 
Egyik sem valósult meg, így az SZNT ügyköre a Székely Hadosztály szervezésére korlátozódott, amely viszont a Tanácsköztársaság idején feloszlik, illetve egy része integrálódik a vörös hadseregbe. Ez a hadsereg Csehszlovákia irányába ér el területi sikereket, a létszámfölényben lévő román hadsereggel szemben azonban nem, ráadásul fennállt annak a veszélye, hogy nyugati antanthatalmak csapatai is ellene vonulnak – magyarázta a történész. 
 
Az SZNT se élt túl sokat, a Tanácsköztársaság idején elveszíti nevéből a nemzeti szót: Székely Tanáccsá, majd Székely Szovjetté alakult, majd megszűnt. A húszas években sikertelenül próbálták többször is újraalakítani.
 

Közben lassan vonul be a román hadsereg:

  • november 26-án Csíkszeredába,
  • december 2-án Marosvásárhelyre,
  • december 6-án Székelyudvarhelyre,
  • december 24-én Kolozsvárra,
  • január 17-én Kézdivásárhelyre,
  • április 19-én Szatmárnémetire és Nagykárolyba,
  • április 20-án Nagyváradra.
A Székely Hadosztályon kívül más katonai és polgári ellenállásba a román hadsereg nem ütközött köszönhetően a korabeli sajtónak is. Az 1916-os román betöréskor óriási menekülthullám indult Székelyföldről, több tízezer ember menekült, sokuk Magyarország nyugati településeit is elérte. 1918-ban ilyesmi nem történt, mert a sajtó nyugtatta a polgári lakosságot, hogy a megszállás ideiglenes állapot, békésen kell végbemenjen hősködés és a román katonák gúnyolása nélkül, magyarázta a történész.
 
A Csucsa környéki harcok és a Székely Hadosztály visszavonulása után egyes településeken a polgári lakosságon torolta meg a román hadsereg a Székely Hadosztálytól korábban elszenvedett hadi cselekményeket. Mészárlásokat követtek el Köröstárkányban és Kisnyégerfalván. A Székely Hadosztály 1919. áprilisában tette le hivatalosan a fegyvert.
 

A hatalomátvétel fokozatos volt:

december végén kezdődött és január közepéig tartott, a román Kormányzótanács eddig már kinevezte a vármegyék, illetve nagyobb települések élére a helyi vezetőket. 
December 29-én prefektusokat neveztek ki Fogaras, Szeben, Hunyad, Alsó-Fehér, Torda-Aranyos, Beszterce-Naszód és Nagy-Küküllő vármegye élére főispáni jogkörrel, 
január 11-én Kis-Küküllő, Maros-Torda, Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye élére, 
január 13-án Brassó, Háromszék, Udvarhely és Csík megye kap új vezetőket.
 
Egyes helyeken kettős hatalom alakul ki rövid ideig:
bár a román hadsereg bevonul, de egy ideig meghagyja a magyar adminisztrációt, amely vagy együttműködött az alakuló román adminisztrációval például az élelmezés és rendfenntartás terén, vagy nem. Ahova a román hadsereg később ért, ott nem alakult ki kettős hatalom. Sajtócenzúrát léptettek életbe hasonlóan a háborús cenzúrához
 

A szimbolikus térfoglalás,

vagyis a korábbi impérium köztéri szimbólumainak (feliratok, utcanevek, szobrok, zászlók) eltávolítása nagyjából egyidőben történt meg a kisebb és nagyobb településeken. 
 
Bevezetik a román nyelvet és felségjelvényeket a helyi közigazgatásba, a tisztviselőktől, tanároktól hűségesküt követeltek, amelynek megtagadása kirúgást vont maga után.
 

Megjelennek az önszerveződés első formái is Erdélyben, 

egyik sajátos formája az Új Világ című nagyszebeni lap és köre Ürmösi Maurer Béla közgazdász, újságíró vezetésével. A lap 1919 elején már eldöntött tényként kezelte, hogy Erdély Romániához fog csatlakozni, és pacifista üzenetet fogalmazott meg. 
 
Létrehozzák az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Pártot, amely elindult az 1919-es romániai választásokon, és 8 képviselőt, illetve 4 szenátort juttatott be a bukaresti törvényhozásba. A kis pártnak nem volt nehéz dolga, a megszállt erdélyi magyar területeken nem volt kihívója. Az 1920. júniusi választásokon a „régi Új Világosok” többnyire már nem jutottak mandátumhoz, a szervezet Független Demokrata Párttá alakul.
 
Marosvásárhelyen Bernády György korábbi polgármester több röpiratot is kiadott, esetleg át is nyújtotta a román kormánynak. Ezek tisztázzák a történteket és az erdélyi magyarság akkori helyzetét, leszögezik a helybenmaradás fontosságát és bejelentik a politikai aktivitás igényét.
 
Fodor János közönsége kolozsváron
 
Fodor János közönsége Kolozsváron
 
Az állásukból kitett tanítókat és helyi tisztviselőket az első időszakban, 1918 végétől nagyjából 1920-ig a magyar kormány valamelyest segítette anyagilag informális csatornákon keresztül. Vasúti munkások ügyességével és más szervezetekkel biztosították a passzív ellenállást, a hűségesküt megtagadók túlélését. A közvélemény szerint ugyanis 1920 júniusáig még bizonytalan a helyzet, és amennyiben visszatér a magyar impérium, hazaárulónak minősülhet az, aki letette a hűségesküt vagy politikailag aktív volt.
 
Bernády tudta Bethlen Istvántól és körétől, hogy mi lesz a békekonferencia eredménye, ezért bátorította a magyarság önszerveződését és bekapcsolódását a politikai életbe, politikai képviselet megválasztását. Nem volt egyszerű kizökkenteni a passzivitásból az erdélyi társadalmat és közvéleményt, Sepsiszentgyörgyön, ahol szintén ismertette 1920-ban a röpiratait, lehazaárulózták.
 
A szerveződést indító szót inkább a kolozsvári elittől várták, ahonnan 1921 elején meg is érkezik a Kiáltó Szó röpirategyüttes Kós Károlyék körétől, amely a későbbi transzilvanizmus alapszövegévé válik. Az elején ezt se fogadták pozitívan, Kósékat is az első időszakban lehazaárulózták.
 
Lassan azonban megindul az önszerveződés: Kósék fiatalabb, demokratikusabb köre létrehozza az Erdélyi Néppártot, majd megalakul a konzervatívabbakat, inkább nagybirtokosokat tömörítő Magyar Nemzeti Párt. A kettő Magyar Szövetség néven egyesül, az 1922-es választások előtt azonban betiltják. Egyféle reinkarnációjaként, ugyanazzal az elittel születik meg 1922 decemberében a romániai Országos Magyar Párt, amely a két világháború között látja el az erdélyi magyarság politikai képviseletét.
 
A következő, február 21-i előadás legalább ennyire izgalmasnak ígérkezik, ugyanis Bárdi Nándor kutató tartja az erdélyi magyarság a két világháború közötti időszakáról. Az év során hat erdélyi nagyvárosban Romsics Ignác, L. Balogh Béni, Gagyi József, Sárándi Tamás, Nagy Mihály Zoltán, Stefano Bottoni, Novák Csaba Zoltán és Kiss Tamás beszél majd nekünk – rólunk.

 

Lejegyezte: Szabó Tünde

Hirdetés